Már jócskán elmúlt éjfél. A papok megegyeztek Júdással, hogy 30 ezüstöt fizetnek neki Jézus elárulásáért. Így hát Júdás most a magas rangú papok és farizeusok tömegének élén Jézus keresésére indul. Egy parancsnok is velük tart a felfegyverzett római katonákból álló különítményével.

Bizonyos, hogy amikor Jézus elküldte Júdást a pászkavacsoráról, ő egyenesen a magas rangú papokhoz ment (János 13:27). Azok összehívták a saját hivatalszolgáikat és egy csapat katonát is. Júdás először talán oda vezette őket, ahol Jézus megünnepelte a pászkát az apostolaival. Azután a tömeg átkelt a Kidron völgyén, most pedig a Gecsemáné-kertbe tartanak. A fegyvereken kívül lámpákat és fáklyákat is visznek magukkal, hogy mindenképpen rátaláljanak Jézusra.

Júdás az Olajfák hegyére vezeti a tömeget, és tudja, hol keresse az Urát. Jézus gyakran megállt az apostolaival a Gecsemáné-kertben, amikor az elmúlt héten többször is megtették az utat Betánia és Jeruzsálem között. Ám most, az éj sötétjében talán nehéz lesz észrevenni Jézust az olajfák árnyékában. Akkor hogyan ismerik majd őt fel a katonák, akik korábban sohasem látták? Júdás egy jellel segít nekik. Ezt mondja: „Akit arcon csókolok, az ő; vegyétek őrizetbe, és vezessétek el kísérettel” (Márk 14:44).

Júdás a csőcseléket a kertbe viszi, ahol meglátja Jézust az apostolaival, és egyenesen odamegy hozzá. „Üdvözöllek, Rabbi!” – mondja Júdás, és nagyon gyengéden arcon csókolja Jézust. „Barátom, miért vagy itt?” – kérdezi Jézus (Máté 26:49, 50). Majd a saját kérdésére válaszolva így szól: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” (Lukács 22:48). De Jézus nem is vesztegeti tovább az idejét erre az árulóra.

Előrelép a lámpák és fáklyák fényébe, és ezt kérdezi: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” – hangzik a válasz a tömegből. Erre Jézus bátran kijelenti: „Én vagyok az” (János 18:4, 5). A katonák meglepetésükben visszahőkölnek, és a földre esnek.

Jézus most megtehetné, hogy elmenekül a sötét éjszakába, de ehelyett újra megkérdezi, hogy kit keresnek. Amikor a férfiak megint azt felelik, hogy a „názáreti Jézust”, ő nyugodt hangon ezt mondja: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket az embereket elmenni.” Még ebben a döntő pillanatban sem felejtkezik meg arról, amit korábban megígért, vagyis hogy egyetlen tanítványát sem fogja elveszíteni (János 6:39; 17:12). Végig vigyázott a hűséges apostolaira, és egyiküket sem veszítette el, „kivéve a pusztulás fiát”, Júdást (János 18:7–9). Ezért kéri most, hogy hadd mehessenek el szabadon a hű követői.

Amint a katonák talpra állnak, és Jézus felé közelítenek, az apostolok rádöbbennek, hogy mi is történik. „Uram, lesújtsunk a karddal?” – kérdezik (Lukács 22:49). Mielőtt még Jézus válaszolhatna, Péter megragadja az egyik kardot, amelyet az apostolok magukkal hoztak. Rátámad Málkusra, a főpap egyik rabszolgájára, és levágja a jobb fülét.

Jézus megérinti Málkus fülét, és meggyógyítja őt. Majd egy létfontosságú igazságot tanítva így utasítja Pétert: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el.” Jézus kifejezi, hogy készen áll a letartóztatására, hiszen ezt mondja: „hogyan teljesednének be az Írások, melyek szerint ennek meg kell történnie?” (Máté 26:52, 54). Még ezt is hozzáfűzi: „Vajon nem kell kiinnom a poharat, melyet az Atya adott nekem?” (János  18:11). Jézus elfogadja Isten rá vonatkozó akaratát, és még arra is kész, hogy meghaljon.

Ezt kérdezi a tömegtől: „Kardokkal meg dorongokkal jöttetek, hogy letartóztassatok, mint valami rablót? Nap nap után a templomban ültem és tanítottam, mégsem vettetek őrizetbe. De mindez azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai” (Máté 26:55, 56).

A katonák, a parancsnok és a zsidók hivatalszolgái megfogják és megkötözik Jézust. Mindezt látva, az apostolok elmenekülnek. „Egy bizonyos ifjú” – talán Márk tanítvány – azonban ott marad a tömegben, hogy követhesse Jézust (Márk 14:51). Ám felismerik, és a tömeg megpróbálja elfogni őt, ezért a lenvászon ruháját hátrahagyva elmenekül.