Jehova Istennek, a világmindenség szuverén urának joga van elrendelni, hogy a szolgái gyűljenek egybe, és joga van meghatározni ennek idejét és helyét. Amikor ezt teszi, az ő érdeküket tartja szem előtt. Az ókorban Isten népe más és más célból gyülekezett egybe, mégis ezek az összejövetelek egyértelműen előmozdították az egységet, mert minden jelenlevő ugyanakkor hallhatta ugyanazt. Az ilyen alkalmak sok szellemi áldással jártak, és gyakran nagyon örömteliek voltak.

Héber és görög kifejezések: A Biblia többféle héber és görög szót is használ, ha valamilyen gyűlésről ír. A héber szövegben az egyik gyakori kifejezés az ʽé·dháʹ, amely a ’megszab; rendel valahova’ jelentésű já·ʽadhʹ alapszóból ered, tehát megállapodás szerint egybegyűlt csoportra utal. (Vö.: 2Sá 20:5; Jr 47:7.) Az ʽé·dháʹ szó sokszor Izrael társadalmát jelenti, és olyan kifejezésekben jelenik meg, mint „a közösség” (3Mó 8:4, 5; Bí 21:10), „Izrael közössége” (2Mó 12:3; 4Mó 32:4; 1Ki 8:5) és „Jehova közössége” (4Mó 27:17).

A héber mó·ʽédhʹ ugyanabból az alapszóból származik, mint az ʽé·dháʹ, és jelentése: ’meghatározott idő’ vagy ’megbeszélt hely’ (1Sá 13:8; 20:35). 223-szor fordul elő a Héber Iratokban, például ’a találkozás sátra’ kifejezésben (2Mó 27:21). Megtaláljuk ott is, ahol évszakokhoz kapcsolódó ünnepekről van szó (3Mó 23:2, 4, 37, 44), és előfordul az Ézsaiás 33:20-ban is, ahol a szöveg ’ünnepi alkalmaink városának’ nevezi Siont.

A héber miq·ráʼʹ (gyűlés) a qá·ráʼʹ (hív) alapigéből származik. Szerepel az Ézsaiás 4:5-ben is, ahol Sion hegyének ’gyülekezési helyéről’  olvasunk. Sokszor a ’szent gyűlés’ kifejezésben jelenik meg (2Mó 12:16; 3Mó 23:2, 3). Az ilyen szent gyűlés idején semmiféle világi munkát nem volt szabad végezni.

Egy másik, összejövetelekre utaló héber kifejezés a qá·hálʹ, amely rokon az ’összehív; egybegyűlik’ jelentésű igével (2Mó 35:1; 3Mó 8:4). Gyakran fordul elő, ha gyülekezetről mint szervezett csoportról van szó. A qá·hálʹ (gyülekezet) olykor az ʽé·dháʹ (közösség) szóval összefüggésben jelenik meg (3Mó 4:13; 4Mó 20:8, 10), sőt az „Izrael közösségének. . . gyülekezete [héb.: qehalʹ ʽadhath-Jisz·rá·ʼélʹ]” kifejezésben ez is, az is szerepel bizonyos alakban (2Mó 12:6).

További héber szó az ’ünnepi gyülekezésnek’ fordított ʽacá·ráʹ, amely a lombsátorünneppel és a pászkával kapcsolatban használatos (3Mó 23:36; 5Mó 16:8).

A különféle meghitt légkörű összejövetelekre a héber szódh utal, amelynek jelentése: ’bizalmas beszéd’ vagy ’meghittség’ (Pl 25:9; Jób 29:4). A Zsoltárok 89:7-ben a ’meghitt kör’ fordítás szerepel. Itt ezt olvassuk: „Tiszteletteljes félelem illeti meg Istent a szentek meghitt körében, nagy és félelmetes ő mindenki felett, aki körülötte van.”

A görög ek·klé·sziʹa az ek (ki; -ból, -ből) és a kléʹszisz ([el]hívás) szó összetétele. A Septuaginta ezt a kifejezést rendszerint a héber qá·hálʹ (gyülekezet), illetve olykor az ʽé·dháʹ (közösség) megfelelőjeként használja, bár az utóbbira a görög szü·na·gó·géʹ ( jel.: ’egybehozás’) szót is alkalmazza, amely a szün (együtt) és az aʹgó (hoz) összetétele. A Keresztény Görög Iratokban az ek·klé·sziʹa általában ’gyülekezetnek’ van fordítva. A Cselekedetek 7:38-ban Izrael gyülekezetére utal. A görög szü·na·gó·géʹ a Cselekedetek 13:43-ban „zsinagógai gyűlés”, a Jakab 2:2-ben pedig ’összejövetel’ fordításban jelenik meg. Egy további görög kifejezés, a pa·néʹgü·risz, amely az ’egész, minden’ jelentésű pan és a bármilyen gyűlésre utaló a·go·raʹ szóból ered. Ezt a Héberek 12:23-ban az ÚV ’általános gyűlésnek’, a Kár., 1918 pedig ’közönséges gyűlésnek’ fordítja.

A Szentírás sokat ír a szellemileg építő gyülekezésekről, közösségekről, bár szól az olyanokról is, amelyek gonoszak vagy igazságtalanok. A lázadó Kórah támogatóiról azt olvassuk, hogy Kórah ’egész közössége’ (4Mó 16:5). Dávid pedig ezt mondta imájában Jehovának: „a zsarnokoskodók gyülekezete lelkemre vadászik” (Zs 86:14). Ezenkívül amikor Demetriusz, az ezüstműves Efézusban Pál ellen uszította az embereket, az egybegyűlt sokaságból „ki ezt, ki azt kiáltozta; mert a gyűlésben fejetlenség volt, és a legtöbbjük nem tudta, milyen okból gyűltek össze” (Cs 19:24–29, 32).

Figyelemre méltó, hogy amikor Jehova népe egybegyűlt, rend uralkodott. Az ilyen összejöveteleket odaadó részvétel, szellemi épülés és gyakran nagy örvendezés jellemezte.

Egyiptomban Mózes és Áron Isten akaratával összhangban egybegyűjtötték Izrael összes vénjét. Ismertették Jehova szavait, jeleket hajtottak végre, a nép pedig hitt (2Mó 4:27–31). Később az izraeliták Isten parancsára egybegyűltek a Sínai-hegy (Hóreb) lábánál. Itt lélegzetelállító látvány tárult eléjük, és tanúi voltak a Törvény átadásának (2Mó 19:10–19; 5Mó 4:9, 10).

Amikor az izraeliták a pusztában voltak, Jehova utasította Mózest, hogy készítsen két ezüsttrombitát. Ezekkel kellett jelt adni a közösség összehívására, illetve a tábor indítására. Ha mindkettőt megfújták, az egész közösségnek össze kellett gyűlnie, hogy találkozzon Mózessel a megállapodás szerint, de ha csak az egyik szólt, az kizárólag a fejedelmeket hívta egybe. A pusztában a gyülekezés kijelölt helye „a találkozás sátrának bejáratánál” volt (4Mó 10:1–4; 2Mó 29:42). Később Jehova azt akarta, hogy az izraeliták a jeruzsálemi templomnál gyülekezzenek egybe rendszeresen, itt tartva meg évente a három fő ünnepet (2Mó 34:23, 24; 2Kr 6:4–6).

Képviselők gyülekezései: Izrael népét időnként „a közösség fejedelmei” (2Mó 16:22; 4Mó 4:34; 31:13; 32:2; Jzs 9:15, 18; 22:30) vagy „vénei” (2Mó 12:21; 17:5; 24:1) képviselték, amikor egybegyűltek. Bírói ügyek megbeszélésekor számos ember gyülekezhetett egybe a városkapunál. De akár ott találkoztak, akár másutt, nem arról volt szó, hogy mindenki demokratikusan szavazott a megvizsgált ügyben. Ehelyett inkább teokratikus módon a köztiszteletben álló vének mérlegelték a tényeket Isten törvénye alapján, aztán ismertették döntésüket (5Mó 16:18; 17:8–13). Ugyanígy a korai keresztény gyülekezetet is azok képviselték az ilyen ügyekben, akiket a szent szellem felelős állásba helyezett (Cs 20:28). Ha Izraelben egy helytelen cselekedet halálbüntetést vont maga után, az egész közösség végrehajthatta az ítéletet (3Mó 24:14; 4Mó 15:32–36; 5Mó 21:18–21).

Általános gyülekezések: Izraelben az általános gyülekezések magukban foglalták a vallási ünnepeket, az ünnepi gyülekezéseket (2Kr 34:29, 30; Jóe 2:15), illetve a nagy jelentőségű nemzeti eseményeket. Olykor futárok hívták  egybe a népet (1Sá 10:17–19; 2Kr 30:6, 13). A heti sabbaton, vagyis ’a teljes nyugalom, a szent gyűlés’ napján (3Mó 23:3) annak volt itt az ideje, hogy figyelmet fordítsanak Isten Szavára, ahogy később a zsinagógákban is tették, ahol ’minden sabbaton fennhangon olvasták Mózest’ (Cs 15:21). Megemlíthetjük még az újhold ünnepét (4Mó 28:11–15) és a trombitafúvás napját (4Mó 29:1–6); az évenkénti engesztelés napját (3Mó 16.) és a pászkát (amellyel Izrael Egyiptomból való szabadulására emlékeztek; 2Mó 12:14); illetve a későbbi időkből a púrim ünnepét (amikor arról emlékeztek meg, hogy a zsidók a Perzsa Birodalomban miként menekültek meg a fenyegető pusztulástól; Esz 9:20–24), és a felavatás ünnepét (amelyet annak emlékére tartottak, hogy i. e. 165. kiszlév 25-én újra felszentelték a templomot; Jn 10:22, 23). Jehovának három, ’évszakokhoz kapcsolódó ünnepe’ is volt évente: a kovásztalan kenyerek ünnepe, a hetek ünnepe (későbbi nevén pünkösd) és a lombsátorünnep (3Mó 23.). Ezekkel kapcsolatban Isten megparancsolta: „Évente háromszor jelenjen meg minden férfi közületek az igaz Úr, Jehova előtt” (2Mó 23:14–17). Felismerve, hogy szellemileg mennyire értékesek ezek az ünnepek, sokan szívügyüknek tekintették, hogy az egész családjuk részt vegyen rajtuk (Lk 2:41–45). Mózes úgyszintén világosan kijelentette, hogy hétévente a lombsátorünnep alkalmával egybe kell gyűjteni Izrael férfiait, nőit, gyermekeit és jövevényeit arra a helyre, amelyet Jehova kiválasztott, „hogy figyeljenek és tanuljanak, ugyanis félniük kell Jehovát, a ti Isteneteket, és ügyelniük kell, hogy megtartsák e törvény minden szavát” (5Mó 31:10–12). Így tehát gondoskodás történt, hogy az izraeliták igen gyakran egybegyűljenek, hogy figyelmet fordítsanak Jehova Szavára és szándékaira. (Lásd: SZENT GYŰLÉS; ÜNNEP.)

A templom elkészülte után Salamon felhívására rengetegen gyülekeztek egybe Jeruzsálemben e pompás vallási épület felavatása alkalmából. Az összejövetel sok napon át tartott, és amikor az emberek el lettek bocsátva otthonaikba, „vigadtak és vidám volt a szívük mindazon jó miatt, amit Jehova tett Dáviddal, Salamonnal és népével, Izraellel” (2Kr 5:1–7:10).

A tömegek, amelyek egybegyűltek a templomnál az évenkénti ünnepekre, nagyon örvendeztek és szellemileg épültek, mint például az Ezékiás király idejében megtartott pászkán is, amikor „nagy örvendezés volt Jeruzsálemben” (2Kr 30:26). Nehémiás napjaiban ugyancsak gyülekezésre szólt a felhívás, és az alkalom ’igen nagy örvendezésre’ adott okot (Ne 8:17). Ezsdrás a Jeruzsálemben egybegyűlt népnek a mózesi törvény könyvéből olvasott mindazok előtt, „akik elég értelmesek voltak ahhoz, hogy figyeljenek”, és oda is figyeltek rá (Ne 8:2, 3). Az Ezsdrástól és más lévitáktól hallott útmutatások akkor az egész népet megörvendeztették, „mert megértették a tudtukra adott szavakat” (Ne 8:12). Ezután megtartották a lombsátorünnepet, a nyolcadik napon pedig „ünnepi gyülekezés volt az előírás szerint” (Ne 8:18; 3Mó 23:33–36).

Zsinagógák mint gyülekezési helyek: A babiloni száműzetés idején vagy nem sokkal azután a zsidók zsinagógákat, vagyis olyan épületeket kezdtek használni, amelyek gyülekezési helyül szolgáltak számukra. Végül aztán többfelé is létrejöttek ilyenek, a nagyobb városokban nem is egy. A zsinagógák elsősorban iskolákként működtek, ahol az Írásokat olvasták és tanították. Ezenkívül olyan helyek voltak, ahol imádkoztak, és Istent dicsérték. Jézus Krisztusnak és tanítványainak szokásuk volt elmenni a zsinagógákba, hogy tanítsák és bátorítsák a jelenlevőket (Mt 4:23; Lk 4:16; Cs 13:14, 15; 17:1, 2; 18:4). Mivel a zsinagógákban rendszeresen olvasták az Írásokat, Jakab joggal mondhatta a keresztény vezető testületnek Jeruzsálemben: „Mózesnek a hajdani idők óta megvannak városonként a prédikálói, hiszen a zsinagógákban minden sabbaton fennhangon olvassák őt” (Cs 15:21). A zsinagógában bemutatott imádat főbb vonásai tovább éltek a keresztény gyülekezési helyeken; ilyen volt az Írások olvasása és magyarázása, a bátorítás, az ima és Isten dicsérése (1Ko 14:26–33, 40; Kol 4:16; lásd: ZSINAGÓGA).

Keresztény összejövetelek: Jézus Krisztus elé többször is tömegével gyülekeztek az emberek, és sok áldásban részesültek. Így volt ez a hegyi beszéd alkalmával is (Mt 5:1–7:29). Bár ezekben az esetekben nem volt szó amolyan különlegesen megszervezett összejövetelekről, néha elég sokáig tartottak ahhoz, hogy szükségessé váljon az egybegyűlt sokaság élelmezése. Jézus úgy oldotta meg ezt a feladatot, hogy csoda által megszaporította az élelmet (Mt 14:14–21; 15:29–38). Krisztus gyakran hívta egybe a tanítványait, és szellemi útmutatást adott nekik. Halála után a követői továbbra is egybegyűltek, mint például i. sz. 33 pünkösdjének napján is, amikor a szent szellem kitöltetett az egybegyűltekre (Cs 2:1–4).

A korai keresztényeknek szokásuk volt egybegyűlni, és ezt általában kis csoportokban tették. Olykor mégis előfordult, hogy ’igen nagy  sokaság’ gyülekezett egybe az összejöveteleiken (Cs 11:26). Jézus féltestvére, Jakab indokoltnak látta, hogy tanácsot adva a szellemi izraelitáknak óva intse őket attól, hogy kivételezzenek a nyilvános gyülekezeti összejövetelükön (gör.: szü·na·gó·géʹ) a gazdagokkal (Jk 2:1–9).

Az összejövetelek fontossága: Hogy mennyire fontos teljesen javunkra fordítani Jehova összejövetelekről való gondoskodását, mely által szellemileg épülhetünk, az az évenkénti pászkával kapcsolatban is hangsúlyt kapott. Annak a férfinak, aki tiszta volt, és nem volt úton, mégis elmulasztotta megtartani a pászkát, halállal kellett lakolnia (4Mó 9:9–14). Amikor Ezékiás király felhívást intézett Júda és Izrael lakosaihoz, hogy jöjjenek el Jeruzsálembe a pászka megünneplésére, az üzenete részben így szólt: „Izrael fiai, térjetek vissza Jehovához. . . Ne keményítsétek meg most nyakatokat, miként ősatyáitok. Adjatok helyet Jehovának, és jöjjetek el szentélyébe, amelyet időtlen időkre megszentelt, és szolgáljátok Jehovát, a ti Isteneteket, hogy elforduljon rólatok lángoló haragja. . . Jehova, a ti Istenetek könyörületes és irgalmas, és nem fordítja el tőletek arcát, ha visszatértek hozzá” (2Kr 30:6–9). A szándékos távolmaradás bizonyosan Isten elhagyását jelentette volna. És bár a keresztények nem tartják meg az olyan ünnepeket, mint a pászka, Pál helyénvalóan intette őket, hogy ne hagyjanak fel Isten népe rendszeresen megtartott összejöveteleinek a látogatásával. Ezt mondta: „figyeljünk egymásra a szeretetre és jó cselekedetekre való ösztönzés végett, nem hagyva fel egybegyűlésünkkel, mint szokásuk némelyeknek, hanem bátorítva egymást, éspedig annál inkább, minél inkább közeledni látjátok azt a napot” (Héb 10:24, 25; lásd: GYÜLEKEZET).