Tahiti

Felülről nézve Francia Polinézia szigetei, mint például Tahiti, Moorea és Bora Bora, olyanok, akár a Csendes-óceán végtelen kobaltkékjében tündöklő ékszerek. Korallkoszorúval övezett, tarka halrajoktól nyüzsgő opálos lagúnáikat fekete vulkáni kőzet alkotta partok vagy aranyló sárga homok szegélyezi. Kókuszdiótól roskadozó pálmafák hajladoznak a szélben. A szigetek belsejében pedig a zöld növényzettel benőtt, „felhősapkát” viselő, csipkézett hegygerincek látványa képeslapra illő.

Nem véletlen, hogy festők és írók egyaránt földi paradicsomként ábrázolták ezeket a szigeteket. Azok a tengerészek is paradicsomnak láthatták őket, akik talán ezer évvel ezelőtt vagy még régebben pillantották meg őket, és le is telepedtek rajtuk. Ezek a bátor utazók, akik feltehetően Délkelet-Ázsiából származtak, a ma polinézekként ismert emberek ősei között voltak. Az évszázadok során a már meghódított szigetekről kiindulva egyre messzebb hajóztak a hatalmas Csendes-óceánon, és uralmuk alá hajtották annak számtalan szigetét és atollját.

A Polinéziának (’sok szigetnek’) nevezett területet egy képzeletbeli háromszög határolja, melynek szárai az északon elhelyezkedő Hawaiitól a messzi délkeleten lévő Húsvét-szigetig és a távoli délnyugaton fekvő Új-Zélandig nyúlnak.  Ez a beszámoló Polinéziának arra a részére — Francia Polinéziára — összpontosít, melynek a fő szigete Tahiti. a Francia Polinézia öt szigetcsoportból áll, melyek a következők: a Tubuai-szigetek (más néven Déli-szigetek), a Gambier-szigetek, a Marquises-szigetek, a Társaság-szigetek és a Tuamotu-szigetek. Az európai felfedezők egészen a XVI. századig nem akadtak rá erre a csendes-óceáni birodalomra.

Megérkeznek az európaiak

A Marquises-szigetek némelyikét a spanyol Álvaro de Mendaña de Neira fedezte fel 1595-ben. Pedro Fernandes de Queirós, aki korábban Mendaña de Neira beosztottja volt, 1606-ban bukkant rá a Tuamotu-szigetek egy részére. Bora Borát, Makateát és Maupitit Jacob Roggeveen holland utazó fedezte fel 1722-ben. Azután 1767-ben Samuel Wallis, a Dolphin nevű brit hadihajó kapitánya kikötött Tahitin, Francia Polinézia legnagyobb szigetén. A rá következő évben Louis-Antoine de Bougainville francia tengernagy követte a példáját.

Bougainville-t lenyűgözte a sziget szépsége, és meglepte lakóinak érzéki viselkedése, ezért Tahitinak a „Nouvelle Cythère nevet adta a Peloponnészosz mellett található Kíthira szigete után, melynek közelében Aphrodité [a szerelem és a szépség istennője] állítólag kiemelkedett a tengerből” — írja egy könyv (Cook & Omai—The Cult of the South Seas). James Cook brit felfedező 1769 és 1777 között négyszer járt Tahitin. Ő adta a Tahitit is magában foglaló szigetcsoportnak a Társaság-szigetek nevet.

A felfedezők után misszionáriusok látogattak el a szigetekre. Közöttük is azok voltak a legeredményesebbek, akiket a  Londoni Missziós Társaság — egy protestánsok támogatásával működő intézmény — küldött ki. A társaság két misszionáriusának, Henry Nottnak és John Daviesnek sikerült megbirkóznia azzal az óriási feladattal, hogy megalkossák a tahiti nyelv írott formáját, majd lefordítsák a Bibliát erre a nyelvre. A tahiti nyelvű Biblia mind a mai napig széles körben használatos Francia Polinézián, különösen azon a számos szigeten, ahol a protestáns az uralkodó vallás. Értek el némi sikert adventista, katolikus és mormon misszionáriusok is. A katolikus egyház például nagy támogatottságot élvez a Marquises-szigeteken, a Gambier-szigeteken és a Tuamotu-szigetek keleti részén.

Hogyan került francia fennhatóság alá az öt szigetcsoport? Franciaország 1880-tól kezdve bekebelezte a területet, és új francia gyarmatot alapított. A Tahitin lévő Papeetét tette meg fővárossá, és a szigeteken élőknek francia állampolgárságot adott. 1946-ban tengeren túli területének minősítette a szigeteket, és 1957-ben Francia Polinéziának nevezte el a térséget.

A Királyság-üzenet eljut a szigetekre

Az első Tanú, aki Tahitira látogatott, Sydney Shepherd volt. 1931-ben érkezett, és két éven át több csendes-óceáni szigetre is eljutott, hogy tanúskodjon az ott élőknek. Őt az Új-Zélandról érkező Frank Dewar követte. Egyikük sem tudott sokáig maradni, de rengeteg kiadványt terjesztettek el. Körülbelül két évtizeddel később Leonard (Len) Helberg, egy Ausztráliából való körzetfelvigyázó így számolt be egy élményéről: „A gyülekezetszolga vitt valahová az autóján Papeetében, és útközben megállt, hogy felvegyen egy férfit — egy idős amerikait —, akit a hegyekből ismert. Amikor a férfi megtudta, hogy Tanú vagyok, megjegyezte: »Emlékszem, az egyik társuk évekkel ezelőtt járt erre, és több könyvet is adott nekem Rutherford bírótól.« Számos más jel mellett ez is azoknak az  úttörőknek a munkájáról árulkodott, akik előttünk tevékenykedtek itt. Ebben az esetben vagy Sydney Shepherdről, vagy Frank Dewarról volt szó.”

Az első olyan Királyság-hirdetők között, akik alaposabban tanúskodtak Francia Polinézián, megemlíthetjük Jean-Marie és Jeanne Félixet. Ez a házaspár Algériában, az akkor még francia gyarmaton ismerte meg az igazságot. 1953-ban keresztelkedtek meg. 1955-ben a Királyság-hírnökök buzdítást kaptak, hogy szolgáljanak olyan helyen, ahol nagyobb a szükség, például Francia Polinézián. A felhívás hatására a Félix házaspár 1956-ban kisfiukkal, Jean-Marckal Tahitira költözött. Jean-Marie azonban, aki mérnök volt, nem talált munkát, így hát a család a Tahititól 230 kilométerre északkeletre fekvő Makateára, a Tuamotu-szigetek egyikére költözött. Jean-Marie ott egy foszfátüzemben tudott elhelyezkedni.

A házaspár nyomban tanúskodni kezdett a szomszédoknak és Jean-Marie munkatársainak. Jeanne ezt írja: „A sziget lakói nagyon tisztelték a Bibliát, csüggtek a Királyság-üzeneten, és szorgalmas bibliatanulmányozók lettek. Ezen nagyon felbuzdultunk. A helyi lelkészek viszont mindent megtettek, hogy az itt lakók ne fogadjanak minket szívesen. Képesek voltak óva inteni híveiket a köztük lévő »hamis prófétáktól«, és megtiltották nekik, hogy beszéljenek velünk, vagy akár csak elmenjenek a házunk előtt!”

 Idővel azonban az emberek többsége másképp kezdte látni ezt a keresztény házaspárt. Sokak tiszteletét kivívták, mert ők nem nézték le a polinézeket, mint néhány európai, aki Makateán élt.

Mégis bátorságra volt szükség a munka folytatásához, mivel a foszfátüzem igazgatója bármikor elbocsáthatta bármelyik alkalmazottját. Azt is meg kell említenünk, hogy a szigeten szolgáló két csendőr olykor meglátogatta a Félix családot, és a tevékenységükről kérdezősködött. Ezek a francia csendőrtisztek lassanként rájöttek, hogy Jean-Marie és Jeanne nem jelentenek veszélyt. Utána már barátságosan viselkedtek velük.

Az első bibliatanulmányozó, aki szépen haladt szellemileg, Maui Piirai volt, Jean-Marie egyik polinéz munkatársa. Amint az igazság eljutott a szívéig, gyökeresen megváltozott. Például felhagyott a dohányzással és az ivással, és feleségül vette azt a nőt, akivel már 15 éve együtt élt. 1958 októberében keresztelkedett meg, így azon a vidéken ő volt az első polinéz, aki átadta az életét Jehovának. Természetesen ő is megosztotta  a jó hírt másokkal, s ezzel felbosszantotta a papokat. Egy lelkész egyenesen azon mesterkedett, hogy felmondjanak neki a munkahelyén. Terve azonban meghiúsult, mivel Maui dolgos munkás hírében állt.

Makateán másodikként Germaine Amaru, egy tanárnő fogadta kedvezően Isten Szavát. Az egyik tanítványától hallott az igazságról, aki nem volt más, mint Félixék fia, Jean-Marc. A hétéves kisfiú bibliai ismerete olyan nagy hatással volt a tanárnőjére, hogy felhívta a szülőket, és elkezdték vele a bibliatanulmányozást. De itt még nincs vége a történetnek, ugyanis Germaine később segített egy kolléganőjének, Monique Sage-nak, és a férjének, Rogernek megismerni Jehovát.

A Félix házaspár és Maui Piirai ezenkívül tanulmányozni kezdtek Manuari Tefaatauval, aki fiatal segédlelkész volt Makatea protestáns templomában, valamint a barátjával, Arai Teriivel. Ők eleinte még jártak a templomba, és megosztották hívőtársaikkal a bibliai igazságot a Háromsággal, a tüzes pokollal, a lélek halhatatlanságával és egyéb témákkal kapcsolatban. Biztosan el tudjuk képzelni, micsoda felbolydulást okozott ez protestáns körökben. De az ókori bereaiakhoz hasonlóan számos őszinte ember alaposan megvizsgálta a Bibliájából, hogy igazak-e az általa hallott gondolatok (Csel 17:10–12).

A lelkész persze nem volt elragadtatva. Azzal fenyegette meg a híveket, hogy akik továbbra is meghallgatják a Tanúkat, azokat kizárja az egyházból. Ennek hatására némelyek meghátráltak, de voltak, akik előrehaladtak szellemileg, és kiléptek az egyházból. Ez utóbbiak között volt Manuari és Arai, valamint Maui Piirai felesége, Moea és Taina Rataro is, akiről később még olvashatunk.

A hírnökök és bibliatanulmányozók növekvő csoportja először Félixék házában jött össze, ahol Jean-Marie előadásokat tartott franciául, Maui pedig tolmácsolta őket tahiti  nyelvre. 1959-ben, amikor a Félix család elköltözött a szigetről, a csoport áthelyezte az összejöveteleket Maui otthonába, aki akkorra már megkeresztelt testvér volt. Milyen érzésekkel gondolt vissza Jean-Marie és Jeanne a szigeteken végzett szolgálatára? Jeanne, aki most özvegyen él Olaszországban, elhunyt férje nevében is mondja a következőket: „Semmit sem bántunk meg. Sőt, a Makateán végzett szolgálatunk közös életünk legszebb emléke.”

A jó hír Tahitit is eléri

Len Helberget 1955-ben, közvetlenül azelőtt, hogy Félixék Makateára költöztek, az ausztráliai fiókhivatal kinevezte, hogy kezdje el a körzetmunkát a Csendes-óceán déli részén. Területe több millió négyzetkilométert ölelt fel Új-Kaledóniától Francia Polinéziáig. Ezen a hatalmas területen azonban kevesebb mint 90 hírnök élt, Tahitin pedig egyáltalán nem voltak Tanúk. Len három fő célt tűzött ki: hathavonta minden gyülekezetet és csoportot meglátogat; kapcsolatba lép minden elszigetelt hírnökkel és érdeklődővel; új területeket nyit meg azáltal, hogy ahol csak lehet, bemutatja Az új világ társadalma tevékenység közben (The New World Society in Action) című filmet.

Len először 1956 decemberében járt Tahitin, és két hónapig tartózkodott a szigeten. Az iskolában tanult ugyan franciául, de már sokat felejtett. Ezért eleinte üzleti területen munkálkodott, hátha talál angolul beszélő embereket. Így ismerkedett össze Tahiti egyik leggazdagabb emberével. A férfi nagy érdeklődéssel hallgatta, amit Len mondott, és kérte, hogy találkozzanak újra. A következő szombaton, miután együtt ebédeltek, meghívta az otthonába Lent, ahová a férfi autóján mentek, melyet sofőr vezetett. Len így ír az élményeiről: „A délután közepe felé nagy meglepetésemre fogott egy kürtöt, melyet egy nagy csigaházból készítettek, és belefújt.  Csak utána jöttem rá, hogy így hívja össze a falu előkelőségeit a háza melletti találkozóhelyre.

Tíznél is többen jöttek el, köztük a polgármester, a rendőrfőnök és a protestáns egyház több segédlelkésze. A házigazda  bemutatott nekik mint Jehova Tanúi képviselőjét, és elmondta, hogy ez »egy új vallás a szigeteken«. Majd bejelentette: »Helberg úr most válaszolni fog bármilyen bibliai témájú kérdésükre.« Szerencsére az összes kérdésükre meg tudtam felelni.” A következő két hónapban minden szombaton megismétlődött ugyanez. Noha ez a tehetős férfi aztán nem fogadta el az igazságot, megszervezte, hogy Len bemutathassa Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet egy olyan kórházban, ahol leprásokat kezeltek. Több mint 120-an vettek részt a vetítésen.

Hatással volt valakire a Királyság-üzenet? Helberg testvér így emlékszik vissza: „1956 karácsonyán házról házra munkálkodtam Arue körzetben. A Micheli család nagyon lelkesen fogadta az üzenetet.” Ez a család már ismerte Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot, mivel egy amerikai rokonuk megszervezte, hogy megkapják őket. Később a lányuk, Irene a férjével együtt Tanú lett. Len továbbá Garnier úrral is el tudta kezdeni a bibliatanulmányozást, és ennek hatására a családjában mások elfogadták az igazságot. Amikor 1959-ben megalakult a Papeetei Gyülekezet, Micheliék és Garnierék az első tagjai között voltak.

Helberg testvér 1957-ben elment a Gileádra, ezért az ausztráliai fiókhivatal megkérte Paul Evans körzetfelvigyázót és a feleségét, Francest, hogy utazzanak Tahitira. Az alatt a rövid idő alatt, amelyet a szigeten töltöttek, több mint 70 Bibliát és könyvet terjesztettek el, és számos megrendelést vettek fel Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratra. Evans testvér ezt írta: „Tahitin most már sokan ismerik kellőképpen a Bibliát, és annyira nagy bennük az érdeklődés, hogy alig várják, hogy elkezdhessenek prédikálni a szervezet irányításával.” Vajon megkapták ezek az újak a szükséges támogatást és irányítást?

 Egy tahiti testvérnő hazatér

Egy fiatal tahiti nő, akit Agnèsnek hívnak, 1936-ban az Egyesült Államokba költözött, mivel hozzáment egy amerikai férfihoz, Earl Schenckhez. A házaspár találkozott Jehova Tanúival, elfogadta az igazságot, és 1954-ben megkeresztelkedett a kaliforniai San Diegóban. 1957-ben egy Los Angeles-i kerületkongresszuson a barátaikkal, Clyde és Ann Neill-lel hallgatták, amint a főhivatalból érkezett Nathan Knorr bejelentette, hogy mely helyeken nagyobb a szükség. Tahitit is megnevezte.

„Agnès izgatottan felugrott a helyéről, és sírva fakadt — meséli Neill testvér. — Mondtam neki és Earlnek, hogy segíteni fogok, ahogy csak tudok, hogy ők és a 11 éves fiuk eljussanak Tahitira. Erre Earl, aki mozgássérült volt, szintén sírni kezdett. Tizenhét évig a Csendes-óceán déli részén élt, képzőművészettel és írással foglalkozott, és minden vágya az volt, hogy visszamehessen. A felesége, Agnès ráadásul még mindig francia állampolgár volt.”

 Clyde így folytatja: „Sokat imádkoztunk Ann-nel, s végül úgy döntöttünk, hogy három fiunkkal, akik 12, 8 és 3 évesek voltak, Tahitira költözünk. Barátaink, David és Lynne Carano, valamint a fiuk, David, elhatározták, hogy velünk tartanak. Így hát az 1958-as New York-i nemzetközi kongresszus után hajóra szálltunk, hogy Tahitira utazzunk.

Az Egyesült Államok fiókhivatalától megkaptuk néhány érdeklődő nevét, és az érkezésünk után nyomban megpróbáltuk felkeresni őket. Agnès, aki korábban érkezett, mint mi, már szorgalmasan munkálkodott. Mivel Ann és én sem franciául, sem tahiti nyelven nem beszéltünk, amikor csak lehetett, magunkkal vittük Agnèst a szolgálatba. Ha egyedül prédikáltunk, mindig volt nálunk angol és francia nyelvű példány »Az Isten legyen igaz« című könyvből, melyet akkoriban a tanulmányozásokon használtunk.”

Ezeknek az erőfeszítéseknek, valamint annak köszönhetően, hogy Helberg testvér és az Evans házaspár jó alapot raktak le, mindössze néhány héten belül tizenheten kezdték tanulmányozni Isten Szavát. Clyde ezt mondja: „Emlékezetes tanulmányozó volt Teratua Vaitape, aki korábban protestáns lelkész volt. Azért veszítette el az állását, mert túl sok kérdése volt az egyház tanításaival kapcsolatban. A családjával egy kicsi, egyszobás házban élt, ahol nem volt se víz, se villany. Azt mondta, hogy többet tanult a Bibliáról az alatt a néhány hét alatt, amíg mi tanulmányoztunk vele, mint a négy év alatt a papnevelő intézetben, és hét év alatt mint lelkész.”

Clyde még hozzáteszi: „Még alig voltunk pár hete a szigeten, a »kókuszrádió« [szóbeszéd] máris zsongani kezdett, így az emberek hallhattak rólunk. Ez jó volt, hiszen a tahitiak barátságos emberek, és szeretik a Bibliát.”

A hírnökök kicsiny csoportja eleinte a Schenck családnál tartotta összejöveteleit, amelyeket akkor még csak két érdeklődő  látogatott. „Ám hamarosan vagy tizenöten csatlakoztak hozzánk — mondja Neill testvér. — Egy hölgy, akivel tanulmányoztunk, két-három évvel korábban segített Len Helbergnek, amikor a kerékpárja éppen az ő háza előtt mondta fel a szolgálatot. Len akkor adott neki valamilyen kiadványt, és a hölgy nagyon megörült, amikor megtudta, hogy mi is olyan vallásúak vagyunk, mint Len. Mivel messze lakott tőlünk, mindig, amikor elmentünk hozzá, meghívott ebédre; általában finom, friss halat sütött roston egy vashordón.”

Mielőtt Neillék és Caranóék 1958 decemberében elmentek, Clyde megtartotta a második olyan keresztelési beszédet, amely Francia Polinézián valaha elhangzott (az elsőt Makateán tartották októberben, amikor Maui Piirai alámerítkezett). Hatvanan voltak jelen, és nyolcan keresztelkedtek meg.  Közöttük volt Neillék fia, Steven, és a tahiti Auguste Temanaha is, aki később közreműködött egy gyülekezet megalapításában Huahiné szigetén.

A megerősödés időszaka

A Fidzsi-szigeteki fiókhivatal kérésére John Hubler és a felesége, Ellen 1959-ben Ausztráliából Tahitira költözött, hogy támogassa a szárnyait bontogató Papeetei Gyülekezetet. Az alatt a hét hónap alatt, ameddig Tahitin tudtak maradni, John volt a gyülekezetszolga. Minthogy svájci születésű volt, folyékonyan beszélt franciául. Ellen is beszélte a nyelvet, mivel évekig Új-Kaledóniában szolgált a férjével. Hublerék kiképezték az új hírnököket az ajtóról ajtóra végzett szolgálatra. Erre már nagy szükség volt, hiszen addig a legtöbben csak kötetlen formában prédikáltak.

John és Ellen 1960-ban elkezdték a körzetmunkát, amelyet Francia Polinézián végeztek, így továbbra is segíthették a helyi hírnököket. „Azután 1961-ben meghívtak a Gileád Iskolára — meséli John. — Az iskola elvégzése után körzetfelvigyázónak neveztek ki a Csendes-óceán összes olyan szigetére, ahol franciául beszélnek.”

Az első Királyság-terem

„Második látogatásunk idején sikerült tanulmányozást kezdeni Tahitin egy volt tanárnővel, Marcelle Anahoával — mondja Hubler testvér. — Akkoriban lázasan kerestünk  telket, hogy saját Királyság-termet építhessünk. De két akadállyal is szembekerültünk. Először is, a jelek szerint senki sem akart telket eladni; másodszor, a gyülekezetnek nagyon kevés pénze volt. Mégis keresgéltünk, bízva abban, hogy Jehova majd irányítja az ügyünket.

Tanulmányozás közben megemlítettem Marcelle-nek, hogy milyen helyzetben vagyunk. »Mutatok valamit« — mondta erre ő. Kimentünk, és rámutatott egy földterületre. »Látja ezt a földet? Az enyém. Lakásokat akartam építtetni, de most, hogy ismerkedem az igazsággal, meggondoltam magam. A terület felét odaadom ajándékba, hogy Királyság-terem épülhessen rajta.« Ott rögtön szívből köszönetet mondtam magamban Jehovának.”

Miután elintéztük a jogi ügyeket, a Papeetei Gyülekezet felépítette első Királyság-termét, mely 1962-ben készült el. A szigetekre jellemzően egyszerű, oldalt nyitott épület volt, csavarpálmalevelekből készült tetővel. A szomszédok tyúkjai  azonban sajnos szerettek feltelepedni az ülőhelyekre és a gerendákra. Ezért amikor a testvérek megérkeztek az összejövetelre, tojásokat és másféle, sokkal kevésbé kívánatos nyomokat találtak a padlón és a bútorokon a szárnyasok után. A terem mégis megfelelőnek bizonyult addig, amíg a testvérek nem emeltek egy nagyobb, tartósabb épületet.

Megszűnik a jogi bizonytalanság

A kezdetekkor a testvérek nem tudták biztosan, hogy törvényesen milyen helyzetben vannak Jehova Tanúi Francia Polinézián. Franciaországban 1952 óta be volt tiltva Az Őrtorony folyóirat, de maga a munka nem. Vajon ugyanez volt érvényben ezen a francia területen is? Időközben a hírnökök száma egyre csak gyarapodott, így a közvélemény felfigyelt Jehova Tanúira. Egyszer, 1959 vége felé a rendőrség még egy összejövetelre is elküldte az embereit, hogy ellenőrizzék, mi folyik ott.

A testvérek ezért azt a tanácsot kapták, hogy hozzanak létre egy jogi társaságot. A hivatalos bejegyzés megszüntetné a bizonytalanságot és a gyanakvást. Milyen boldogok voltak a testvérek, amikor 1960. április 2-án hivatalosan bejegyezték őket mint Jehova Tanúi Társaságát!

 Az Őrtorony azonban továbbra is be volt tiltva Franciaországban. A testvérek úgy gondolták, hogy a tilalom Francia Polinéziára is vonatkozik, ezért Svájcból a La Sentinelle (Az Őrszem) című folyóiratban kaptak Őrtorony-cikkeket. Egyszer a rendőrség tájékoztatta a jogi társaság akkori elnökét, Michel Gelas-t, hogy tisztában van vele, hogy a La Sentinelle Az Őrtorony folyóiratot helyettesíti. Mindazonáltal nem akadályozták a folyóirat szállítását. A testvérek akkor értették meg ennek okát, amikor 1975-ben Franciaországban megszűnt Az Őrtoronyra vonatkozó tilalom.

A tilalom feloldása után a Tahitin élő testvérek megpróbálták engedélyeztetni, hogy helyben kaphassák meg Az Őrtorony folyóiratot. Akkor derült ki, hogy Francia Polinézia hivatalos lapjában (Journal Officiel de la Polynésie Française) soha nem jelent meg a betiltás. Sokan meglepődtek azon, hogy Az Őrtorony soha nem is volt betiltva Francia Polinézián.

A vízumok kiadásában és meghosszabbításában azonban szigorúak voltak a helyi hatóságok. Emiatt azok, akik nem voltak francia állampolgárok — mint a korábban említett Clyde és Ann Neill is —, általában csak néhány hónapig tudtak maradni. A Hubler házaspár is ugyanilyen helyzetben volt. De mivel John tagja volt a jogi társaságunknak (a francia törvény engedélyezte, hogy egy külföldi is legyen a vezetőségben), könnyebben tudott vízumot szerezni.

 Ez a körzetmunka során is jól jött Johnnak. A rendőrfőnök ugyanis egy nap behívatta őt az irodájába. Tudni akarta, hogy miért utazik John olyan gyakran a szigetekre. John elmagyarázta, hogy a társaság tagjaként részt kell vennie a vezetőségi üléseken. A rendőrfőnök megelégedett ezzel a magyarázattal. De Johnnak nem ez volt az egyetlen találkozója vele.

1963-tól kezdve sok polinéz — s köztük legalább egy vezető lelkész is — felháborodott azon, hogy kísérleti atomrobbantásokat hajtanak végre a Csendes-óceánban. Egy hitehagyott kapott az alkalmon, és bepanaszolta Hubler testvért a rendőrségen, azt állítva róla, hogy ő is a bujtogatók között van. Ez persze nem volt igaz, Johnt mégis beidézték a rendőrfőnök elé, immár másodszor. John nem tett megjegyzéseket a vádlójára, hanem kedvesen beszélt Biblián alapuló semlegességünkről és a kormányhatalom iránti tiszteletünkről (Róma 13:1). Adott néhány kiadványt is a rendőrfőnöknek. A végén ez a tiszt helyesen úgy következtetett, hogy valaki csupán ártani akar a Tanúknak.

Végül mégis úgy alakult, hogy a Hubler házaspár már nem kapott vízumot. Ezért visszatértek Ausztráliába, és 1993-ig ott folytatták az utazómunkát, amit később az egészségük meggyengülése miatt kellett abbahagyniuk.

Hublerék a szigeteken töltött idő alatt számos esetben látták, amint az érdeklődők nagy változtatásokat hajtottak végre az életükben, hogy elnyerjék Jehova tetszését. Egyikük egy 74 éves asszony volt, akinek mind a 14 gyermeke házasságon kívül született. „Roro mamának hívtuk — emlékszik vissza John. — Amikor megismerte az igazságot, hozzáment a férfihoz, akivel együtt élt, és minden gyermekét anyakönyveztette, bár azok különböző apáktól születtek. A helyi polgármester kénytelen volt összecsatolni két nyomtatványt, hogy minden gyermek adatai elférjenek. Roro mama ragaszkodott  hozzá, hogy minden úgy történjen, ahogy Jehovának tetszik.” A megkeresztelkedése után ez a hűséges testvérnő elkezdte az úttörőszolgálatot, és kiváltképpen a folyóiratok terjesztésében volt ügyes. Más hírnökökkel összefogva még távoli szigetekre is elment prédikálni.

A tahiti nyelvű Biblia áldásnak bizonyul

Az 1960-as években gyakran lehetett olyan emberekkel találkozni, akik csak tahiti nyelven beszéltek. De Henry Nott és John Davies fordítóknak hála, 1835 óta már kapható volt a Biblia ezen a nyelven. b Az egyik szembetűnő sajátossága az, hogy a szöveg végig — a Keresztény Görög Iratokban is — tartalmazza Isten nevét (tahiti nyelven: Iehova).

A szigeteken mindenhol közkézen forgott a tahiti nyelvű Biblia, és ezáltal sokan az igazság pontos ismeretére juthattak. Az egyik ilyen személy Taina Rataro volt. Taina 1927-ben született, és a bibliatanulmányozók korai makateai csoportjához tartozott. Eleinte nem tudott sem olvasni, sem írni az anyanyelvén, tahiti nyelven. De aztán a szorgalmának köszönhetően szépen előrehaladt. Még a teokratikus szolgálati iskolába is beíratkozott, és később kinevezték kisegítőszolgának.

Elisabeth Avae, aki most 78 éves, a Tubuai-szigetekhez tartozó egyik távoli szigeten, Rimatarán született, Tahititól mintegy 600 kilométernyire. Az 1960-as években egy szót sem értett franciául, de tudott írni és olvasni tahiti nyelven. Az esküvője után a férjével Papeetébe költözött. Ott a legnagyobb lánya, Marguerite által került kapcsolatba a Biblia igazságával, aki már járt a keresztény összejövetelekre. Elisabeth is vele tartott, és magával vitte a többi kilenc gyermekét is. A férje azonban nagyon ellenezte ezt, és többször is kidobálta a házból Elisabeth ruháit, amíg ő az összejövetelen volt.

 Akkoriban franciául folytak az összejövetelek, bár egyszer-egyszer tahiti nyelvre is lefordítottak néhány programrészt. Elisabeth úgy merített erőt szellemileg a programokból, hogy az említett írásszövegeket kikereste tahiti nyelvű Bibliájából. A testvérnő, aki tanulmányozott vele ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzetből, szóban lefordította neki a bekezdéseket franciáról tahiti nyelvre, Elisabeth pedig fellapozta az írásszövegeket a Bibliájában. Így remekül haladt előre, és 1965-ben megkeresztelkedett. Majd olyanokkal tanulmányozott, akik csak tahiti nyelven beszéltek. A gyermekeit is oktatta, és hatan közülük átadták az életüket Jehovának. Ugyanígy tett néhány unokája is, akik közül többet ő maga nevelt fel.

Az egyik unokája, Diana Tautu már tizenkét éve a tahiti fiókhivatalban szolgál fordítóként. Diana ezt mondja: „Hálás vagyok nagymamának, hogy segített nekem jól elsajátítani a  tahiti nyelvet. Most kiváltságomban áll egy kicsit hozzájárulni ahhoz, hogy mások az anyanyelvükön kaphassák meg az életmentő szellemi táplálékot.”

Kínaiak is megismerik Jehovát

Az 1960-as években Tahiti lakosságának megközelítőleg a 10 százaléka kínai volt. Clarisse Lygan volt az első kínai, aki elfogadta a Biblia igazságát. Akkoriban tizenegynéhány éves volt. Hogy anyagilag támogatni tudja szegénységben élő családját, minden szerdán dolgozott, mert akkor nem volt tanítás. Egy Tanú-családnál kapott munkát, így kapcsolatba került az igazsággal, és a szülei heves ellenállásának dacára 1962-ben, 18 éves korában megkeresztelkedett.

Alexandre és Arlette Ly Kwai, valamint Ky Sing Lygan is az első olyan kínaiak között volt, akik Jehovát szolgálták Tahitin. Egy nap Alexandre, aki taxisofőr volt, találkozott egy Tanú-házaspárral, Jim és Charmian Walkerrel, akik 1961-ben érkeztek Új-Zélandról, hogy támogassák a prédikálómunkát. Alexandre szeretett volna angolul tanulni. Charmian így emlékszik vissza: „Akkoriban úttörő voltam, ezért Jim azt mondta Alexandre-nak, hogy én taníthatnám, és ő beleegyezett. Egy-egy alkalommal az első fél órában angolul tanultunk, a második fél órában pedig bibliatanulmányozást folytattunk Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című könyv alapján.”

Közben Alexandre öccse, Ky Sing is kapcsolatba került az igazsággal. Mindketten az idő tájt tértek át a katolikus vallásra, és hittanórákra jártak. Elkerülhetetlen volt, hogy meglássák a különbséget a Biblia és az egyház tanításai között. A tanfolyam végén a pap megkérdezte a mintegy 100 fős osztálytól, hogy van-e kérdésük. Alexandre jelentkezett, és azt mondta, hogy szeretne bizonyítékot látni a Szentírásból a lélek halhatatlanságára. „Tudom, honnan származik a kérdése — felelt  a pap. — Jehova Tanúival szokott beszélgetni, ugye?” Majd az egész osztály előtt kigúnyolta a fiatalembert.

Ez az eset megerősítette Alexandre és Ky Sing meggyőződését, hogy nem a katolikus egyháznál van az igazság. Feleségeikkel együtt átadták az életüket Jehovának, és később a két testvért kinevezték gyülekezeti vénnek. Alexandre egy ideig a Tahiti Fiókbizottságban is szolgált. Utána a feleségével Raiateára, a Társaság-szigetek egyikére költözött, hogy támogassa a Királyság-munkát, aztán pedig Bora Borára mentek. Alexandre ott szolgált hűségesen a haláláig.

„Irányt változtatott” a tengeren

Antonio Lanza műszerészként dolgozott egy milánói televíziógyárban. A cég 1966-ban keresett egy önkéntest, aki vállalja, hogy Tahitira megy mint vevőszolgálati munkatárs. Antonio elfogadta a munkát, mely három évre szólt. Úgy tervezte, hogy a felesége, Anna és két kisfia nélkül utazik. Anna hetekig sírva próbálta lebeszélni őt erről, de nem járt sikerrel.

A hajóút Marseilles-ből (Franciaország) Papeetére harminc napig tartott. Antonio barátságos ember volt, és szeretett beszélgetni, de a hajón szinte mindenki franciául beszélt, ezen a nyelven pedig nem értett. A második napon találkozott két olasz katolikus apácával, de mivel ők el voltak foglalva a mindennapos szertartásaikkal, nem sok idejük maradt társalogni. Viszont elmondták Antoniónak, hogy van a hajón egy francia hölgy, aki beszél olaszul. Lilian Selamra gondoltak, aki Tanú volt, és gyermekeivel Tahitira utazott az ott dolgozó férjéhez.

Antonio megkereste Liliant, és jól elbeszélgettek. Lilian adott neki egy olasz nyelvű, Biblián alapuló kiadványt. Később sokszor beszélgettek szellemi témákról. Egy ilyen alkalommal Lilian felhívta Antonio figyelmét arra, hogy erkölcsileg veszélynek teszi ki magát azzal, hogy három évre otthon hagyja a feleségét és gyermekeit, amíg Tahitin dolgozik. Feltárta neki,  hogy miként vélekedik Isten a házasság szentségéről, olyan bibliaverseket mutatva, mint például az Efézus 5:28, 29 és a Márk 10:7–9.

Antonio elgondolkodott ezen, és már kezdte bánni, hogy így döntött. Ezért Panamából azt írta a feleségének, hogy mihelyt lesz elég pénze, megszervezi, hogy ő és a gyermekek repülővel Tahitira mehessenek. Később azt írta Annának, hogy kérjen egy Bibliát a paptól, és hozza magával. Mit szólt a pap ehhez az ötlethez? Azt mondta Annának, hogy a férje biztosan elvesztette a józan eszét, hogy ilyen nehezen érthető könyvet akar olvasni.

Hat hónappal azután, hogy Antonio megérkezett Tahitira, a családja utánament. Anna vallásos asszony lévén az érkezésük másnapján megkérte Antoniót, hogy vigye el a családot a templomba, hogy hálát adhassanak Istennek, amiért újra együtt vannak. „Rendben, elmegyünk a templomba” — mondta Antonio. De nem a katolikus templomba vitte őket, hanem a Királyság-terembe! Anna persze el volt képedve. Mindamellett tetszett neki a program, és a bibliatanulmányozás ellen sem volt kifogása. Vajon ki tanulmányozott vele? Nem más, mint Lilian Selam, vagyis az a testvérnő, aki Antoniónak is tanúskodott a hajón.

Bár úgy volt, hogy Antonio három évet tölt Tahitin egyedül, most már 35 éve él ott a családjával. Sőt, Annával és négy fiukkal együtt mindannyian az igaz imádatot gyakorolják, s Antonio gyülekezeti vénként szolgál.

 Családok, melyek ott szolgálnak, ahol nagyobb a szükség

Az évek során számos testvér és testvérnő költözött távoli szigetekre, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hírnökökre. Ezt tette például a Mara, a Haamarurai és a Terii család, valamint Ato Lacour is, akinek a családja nem volt az igazságban. A Mara család — Vaieretiai, Marie-Medeleine és öt gyermekük — Tahitiról Raiateára költöztek. Egy különlegesúttörő-házaspár, amely addig ott szolgált, most új megbízatást kapott. Mindössze két testvérnő és néhány kereszteletlen hírnök maradt a szigeten.

Vaieretiai faszobrász volt, később pedig korallszobrászattal foglalkozott, így a költözés miatt nem kellett változtatnia a munkáján. Mint egyedüli vén, öt évig ő gondoskodott a kis raiateai csoportról, míg oda nem települt egy másik képesített testvér is. Maráék ezután Tahaára mentek, és négy évig ott szolgáltak.

Anyagi szempontból egyik szigeten sem volt könnyű a Mara család élete. „Tahitira kellett utaznom, hogy eladjam a szobraimat — meséli a férj. — Néha nem volt pénzem a repülőjegyre. Ilyenkor megkértem a kis légitársaság vezetőjét, hogy adjon nekem hitelbe jegyet, és megígértem, hogy visszafelé kifizetem a teljes árat. Hát igen, olykor elég szűkösen éltünk, de soha nem nélkülöztünk.” A szülők önfeláldozó példája jó hatással volt a lányukra, Jeanne-ra, aki most már  huszonhat éve a teljes idejű szolgálatban van, és a tahiti Bétel-család tagja.

Ato Lacour 1969-ben a családjával Rurutu szigetére, a Tubuai-szigetek egyikére költözött, mivel úgy intézte, hogy ott dolgozhasson. Még csak három éve keresztelkedett meg, a családjában egyedül ő volt az igazságban, és rajta kívül nem volt más hírnök azokon a szigeteken. A megérkezése utáni napon elment tanúskodni. Naplójába a következő bejegyzést tette: „Elkezdtem prédikálni, teljesen egyedül. Nem könnyű. Nagy Babilonnak igen erős a befolyása errefelé.”

Nem telt el azonban sok idő, és már voltak érdeklődők, akik kedvezően fogadták a jó hírt. Megalakult egy kis csoport, mely kezdetben Lacourék nappalijában jött össze. Ato így beszél arról az időről: „Mivel a szigeten új volt a vallásunk, a csoportunkat »Lacour vallásának« hívták. De Jehova ’folyamatosan növekedést adott’, így a csoportból 1976-ban gyülekezet lett (1Kor 3:6).” Mielőtt Lacour testvér 2000-ben elhunyt, több családtagja is elkezdte az igaz imádat gyakorlását, beleértve a feleségét, Perenát is.

Rudolphe és Narcisse Haamarurai a Bora Bora nevű szigetre költözött. Rudolphe felmondott a munkahelyén — Tahitin dolgozott a körzeti áramszolgáltató cég igazgatójaként. Bora Borán kókuszdiószedéssel és koprakészítéssel kereste a kenyerét. Két évig nem talált más munkát. De Jehova nagyon megáldotta őt és feleségét, hiszen idővel láthatták, amint megalakul egy gyülekezet a szigeten! Több mint 25 évig az ő otthonukban tartották az összejöveteleket. Azután 2000-ben a gyülekezet birtokba vehette saját, új Királyság-termét, mely  közvetlenül a sziget festői lagúnája mellett épült.

Taaroa és Catherine Terii, akik tizenöt gyermekükből akkoriban még hetet neveltek, 1977-ben Maupiti kicsiny szigetére költöztek, mely szintén a Társaság-szigetekhez tartozik. Amikor megérkeztek, ők voltak az egyedüli hírnökök a szigeten. Egy motun, vagyis egy dús növényzetű szigetecskén laktak a lagúna szélén. Főként halon és reszelt kókuszdión éltek. A család ezenkívül ehető kagylókat gyűjtött eladásra. Amikor tanúskodni mentek, átgázoltak a lagúnán a fő szigetre, miközben nagyon figyeltek, nehogy olyan halra lépjenek, amelynek mérgező tüskéi vannak.

Taaroát és Catherine-t 1980-ban kinevezték Bora Bora szigetére különleges úttörőnek. Miután öt évig ebben a minőségben szolgáltak, még tizenöt évig végezték az általánosúttörő-szolgálatot. Amint látni fogjuk, az első bibliatanulmányozóik között volt egy házaspár, amely nagy ellenállást tűrt el a jó hírért.

Szellemileg kisgyermekek, de próba éri őket

Teriiék első bibliatanulmányozói, akik elfogadták az igazságot Bora Borán, Edmond (Apo) és Vahinerii Rai voltak. A házaspár Edmond édesanyjának a házában lakott. Mikor már vagy hat hónapja tanulmányoztak, Edmond édesanyja a lelkipásztor biztatására elzavarta őket a házából. Edmond, Vahinerii és a kétéves kisfiuk kénytelen volt egy kunyhóban élni a vadonban. A lelkipásztor ráadásul elérte, hogy Edmondot elbocsássák a munkahelyéről, sőt, azt  mondta más munkaadóknak, hogy ne vegyék fel őt dolgozni! A kis család nyolc hónapig jobbára halászatból tartotta fenn magát.

Ezután történt, hogy egy asszony, aki szeretett volna házat építtetni, kapcsolatba lépett Edmond korábbi főnökével. Az asszony nagyra tartotta Edmond szakmai tudását, és azt akarta, hogy ő dolgozzon az építkezésen. Amikor megtudta, hogy Edmondot azért bocsátották el, mert kapcsolatot tart Jehova Tanúival, azt mondta a vállalkozónak, hogy csak akkor bízza meg ezzel a munkával, ha Edmondot alkalmazza. Így Edmond visszakapta az állását. Közben az édesanyja megenyhült, és visszahívta őket a házába. Ma Edmond vénként szolgál a Bora Bora Gyülekezetben.

 A jó hír meggyökeresedik Huahinén

A bibliatanulmányozók eredeti csoportjához, melynek tagjai 1958-ban keresztelkedtek meg Tahitin, Auguste Temanaha is hozzátartozott. A keresztelkedése után Auguste az Egyesült Államokba költözött, és az 1960-as évek végén tért vissza Tahitira a feleségével, Stellával és három gyermekükkel. Sikeres vállalkozást vezetett a szigeten. A körzetfelvigyázó buzdítására, és a már említett Mara család példájának hatására Temanaháék 1971-ben eladták a vállalkozásukat, és Huahiné szigetére költöztek, Tahititól több mint 160 kilométerre.

Abban az időben egyetlen testvérnő és néhány érdeklődő lakott a szigeten. Csupán annyi kapcsolatuk volt Jehova szervezetével, hogy időnként meglátogatta őket néhány úttörő és a körzetfelvigyázó. Ezért hát nagy izgalommal várták a Temanaha családot. Auguste késedelem nélkül megszervezte, hogy összejöveteleket tartsanak náluk a konyhában. Körülbelül húszan voltak jelen.

Eleinte Auguste nem talált munkát. Ő és a családja ennek ellenére buzgó maradt a szolgálatban, bízva abban, hogy Jehova majd gondoskodik róluk. Így is történt. Például amikor a Temanaha család elment prédikálni, rendszerint valahol a területen hagyták az autójukat. Amikor visszamentek a kocsihoz, sokszor tele volt rakva élelemmel. Nem tudták, ki tette bele. Arra gondoltak, hogy a területen élő kedves emberek lehettek, akik tisztában voltak a helyzetükkel. Ez hetekig így ment, míg a család anyagilag egyenesbe nem jött.

 Temanaháék és a hozzájuk hasonlók buzgalmára és kitartására, valamint Huahiné lakóinak a kedvességére gondolva nem csodálkozunk azon, hogy a szigeten ma virágzó gyülekezet működik. Minden 53. szigetlakóra jut egy hírnök. Az utóbbi években pedig minden 12. személy részt vett az Emlékünnepen!

Számos más Tanú-család is hasonló, önfeláldozó szellemet tanúsított. Például Jean-Paul és Christiane Lassalle 1988-tól két évig a Marquises-szigeteken szolgált. Jean-Paul azelőtt a tahiti társadalombiztosítási intézet igazgatóságának a tagja volt, de otthagyta befolyásos állását, hogy megnövelhesse szolgálatát. 1994-ben a Lassalle család ismét költözött, ezúttal a Tuamotu-szigetekhez tartozó Rangiroára. Ott három évig laktak. Jean-Paul ma hűségesen szolgál Franciaországban.

Colson Deane nemrégiben — miután Tahitin nyugdíjba vonult mint börtönigazgató-helyettes — a feleségével, Linával a Tubuai-szigetek egyikére, Tubuaira költözött. Mindketten úttörők, és igazi kincset érnek az ott lévő kis gyülekezetben, ahol még mindig nagy szükség van vénekre.

 Franciaországból családok jönnek segíteni

Néhány család megtette a hosszú utat Franciaországból, hogy támogassa a munkát. Ilyen például a Sicari család: Francis, Jeannette és két lányuk, akik akkor hat- és kilencévesek voltak. „Már vártuk az alkalmat, hogy kiterjeszthessük a szolgálatunkat — mondja Francis. — Aztán az 1971-es évkönyvben olvastunk egy felhívást, hogy hírnökökre van szükség a Csendes-óceán déli részén.” Bár néhány barátjuk és rokonuk megpróbálta lebeszélni őket, Sicariék vállalkoztak a feladatra, és 1972 áprilisában meg is érkeztek Papeetébe.

Minthogy Francis vén volt, megalakulhatott a második gyülekezet Tahitin, mégpedig Punaauia településen. Francis és Jean-Pierre Francine — aki akkor a másik gyülekezet  elnöklőfelvigyázója volt — abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Tahiti első fiókbizottságában szolgálhatott, amikor 1976-ban bevezették ezt az elrendezést. Francis tizenkét évig szolgált ebben a minőségben.

Vajon jogosan aggódtak Sicariék barátai és rokonai? „A jóslataikkal ellentétben a költözés jó hatással volt a lányainkra — értékeli Francis a helyzetet. — Elmondhatjuk, hogy négyen eddig összesen 105 évet töltöttünk a teljes idejű szolgálatban, és ahogy Jehova megígérte, számtalan áldásban volt részünk (Mal 3:10).”

A Királyság-szolgálatunk egyik 1981-es számában a francia fiókhivatal közölte, hogy szükség van vénekre Moorea szigetén, mely komppal félórányira van Papeetétől. Két házaspár jelentkezett. Az egyik, Alain és Eileen Raffaelli nyolc évig szolgált Mooreán, és közreműködött egy ottani gyülekezet létrejöttében. Alain ezenkívül a fiókbizottság tagja volt 1987-től 1994-ig.

A franciaországi fiókhivatal 1997-ben nyugdíjas testvéreket kért meg, hogy költözzenek a távoli szigetekre két vagy több évre, és segítsenek ott, ahol nagy szükség van vénekre. Gérard Balza, a Tahiti Fiókbizottság koordinátora megjegyzi: „Arra számítottunk, hogy talán két-három házaspár fog jelentkezni. Igazán meglepődtünk, amikor tizenegy házaspár vállalkozott a feladatra. Sőt, két házaspár úgy döntött, végleg ideköltözik. Szellemi érettségüknek és tapasztalatuknak köszönhetően ezek a testvérek és testvérnők nagyon sokat tudnak segíteni a hírnökeinknek. És bár nem misszionáriusok, belekóstolnak a misszionáriuséletbe, valamint az azzal járó nehézségekbe, hogy egy távoli szigeten élnek.”

Fiókhivatal létesül

Amint a munka előrehaladt a Csendes-óceán szigetein, szervezeti változtatásokra volt szükség. A Francia Polinézián  folyó munkát 1958-ig Ausztrália felügyelte, ekkor azonban a sokkal közelebb eső Fidzsi-szigetek vette át ezt a feladatot. Újabb változás következett 1975-ben, amikor Nathan Knorr és Frederick W. Franz a főhivatalból látogatást tett Tahitin. Buzdító előadásokat tartottak a több mint 700 fős hallgatóság előtt, és Knorr testvér az egyik Királyság-teremben hozzávetőleg 500 személynek diaképeket mutatott.

A program után Knorr testvér találkozott a vénekkel, és azt javasolta, hogy létesítsenek fiókhivatalt Tahitin. A testvéreknek nagyon tetszett az ötlet. A fiókhivatal felvigyázója Alain Jamet lett, aki körzetfelvigyázó volt, és beszélt angolul. Az 1975. április 1-jétől érvényes új elrendezés áldásos változást hozott. Igaz, a Fidzsi-szigetek közelebb volt, mint Ausztrália, de a nyelvi korlátok megmaradtak. Most azonban a Francia Polinézián élő testvérek közvetlen és szoros kapcsolatot tudtak tartani a saját fiókhivatalukkal.

Mivel az egész területen kevesebb mint 300 hírnök élt, a fiókhivatal kicsi volt. Mindössze egy helyiségből állt, a papeetei Királyság-terem mellett. Az egyik oldalon egy íróasztal volt, a másikon pedig az irodalomkészlet. A fiókhivatal-felvigyázó munkája kezdetben részidejű elfoglaltság volt, így Alain és a felesége, Mary-Ann folytathatták a körzetmunkát, és prédikálhattak a távoli szigeteken, ahol nem voltak hírnökök.

Prédikálás a Tuamotu- és a Gambier-szigeteken

A tahiti fiókhivatal megalapítása után nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a távoli szigetekre is eljusson a jó hír. Előfordult, hogy a testvérek maguk szerveződtek csoportokba, hogy ezekre a szigetekre utazzanak. Axel Chang, aki egy ideig a fiókbizottságban szolgált, még emlékszik, amikor egy húszfős csoport lefoglalt egy repülőgépet, és Rangiroára, a Tuamotu-szigetek legnagyobb atolljára mentek. Így mesél erről: „Miután az atollon mindenkinek tanúskodtunk, előkészületeket  tettünk, hogy nyilvános előadást tarthassunk. A polgármester a rendelkezésünkre bocsátott egy fedett helyet. Először úgy látszott, hogy csak mi leszünk ott. Arra gondoltunk, hogy a helyiek talán félnek a vallási vezetőiktől. De aztán az előadás alatt elkezdtek szállingózni az emberek, és lassanként az egész terem megtelt.”

Chang testvér így folytatja: „Az előadás közben láttuk, hogy a katolikus pap vadul pedálozik a kerékpárján az összejöveteli helyünk felé. Amikor azonban közelebb ért, lelassított, és a szemét meresztgetve próbálta felmérni, hogy ki van jelen a nyájából. Ez többször is megismétlődött, mi pedig jót derültünk.”

Alain Raffaelli 1988-ban prédikáló körutat szervezett a Gambier-szigetekre. Ez a főként katolikusok lakta szigetcsoport több mint 1600 kilométerre van Tahititól, és Francia Polinézia szigetcsoportjai közül ez a legkisebb és a legtávolabbi. A szigeteken korábban csak Alain Jamet tanúskodott 1979-ben, amikor három napot töltött ott.

A testvérek először elmentek a polgármesterhez, hogy elmagyarázzák a munkájuk mibenlétét, és hogy engedélyt kérjenek egy olyan helyiség használatára, ahol nyilvános összejövetelt tarthatnak. A polgármester felajánlotta nekik a házasságkötő termet, és elnézést kért, hogy nem tud velük tartani, amikor meghívják az embereket, mert éppen a választási kampánnyal van elfoglalva. A testvérek persze nem  rótták ezt fel neki. Az előadáson harmincan vettek részt, beleértve a polgármestert és a helyi csendőrt is.

Alain a halottak állapotáról szóló nyilvános előadásában megemlítette, hogy a Biblia szerint a pokol pusztán a sírra utal, és hogy maga Krisztus is odakerült. „Ezt nem tudom elhinni Jézusról!” — kiáltott fel valaki a hallgatók közül. Alain erre idézte a Hiszekegyből azt a részletet, hogy „Krisztus alászállt a poklokra”. Válaszára mindenkinek tátva maradt a szája, mert rádöbbentek, hogy évekig úgy ismételgették ezeket a szavakat, hogy végig sem gondolták, mit jelent. Egy család, amely részt vett azon az összejövetelen, most már az igazságban van.

Az utazófelvigyázók gyakran kihasználták azokat a heteket, amikor éppen nem látogattak meg egy gyülekezetet sem, hogy olyan területeken végezzenek úttörőszolgálatot, ahol nem voltak hírnökök. Ezt tette egy tahiti házaspár, Mauri és Mélanie Mercier is. Ők prédikálták először a jó hírt a Tuamotu-szigetek számos atollján, így Ahén, Anaán, Haón, Manihin, Takapotón és Takaroán. Amikor lehetőség nyílt rá, Mauri mindig tartott egy nyilvános előadást vagy diavetítést. „A szigeteken élők többsége barátságosan viselkedett — emlékszik vissza —, kivéve Anaa lakóit. Ez a sziget a katolicizmus bástyája. A diavetítés alatt egyesek kiabálni kezdtek, mások pedig meg akartak minket verni. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre sikerült megnyugtatnunk őket.”

 Misszionáriusok érkeznek a szigetekre

1978-tól kezdve jó néhány misszionáriust küldtek Franciaországból a távolabbi szigetekre. Michel és Babette Muller 1978 augusztusában érkezett, és a Nuku Hiva-szigetre szólt a megbízatásuk, amely a Marquises-szigetek legnagyobb és legnépesebb  területe. Korábban is előfordult, hogy testvérek látogattak erre a túlnyomórészt katolikusok lakta szigetcsoportra, de egyikük sem tudott huzamosabb ideig maradni. Mivel nem voltak utak, Michel és Babette gyalog vagy lóháton közlekedett. A helyiek sokszor adtak nekik szállást. Egyszer még száradó kávébabhalmon is aludtak!

Mullerék 18 hónapig tartózkodtak a Marquises-szigeteken, azután elkezdték a körzetmunkát. Sokan értékelték a látogatásaikat, és elfogadtak tőlük irodalmat. Egy év alatt a házaspár összesen ezer darabot terjesztett Az én könyvem bibliai történetekről című könyvből! Az ilyen ügyes misszionáriusok, valamint az úttörők és a hírnökök együttes erőfeszítéseinek köszönhetően a munka nemcsak a Marquises-szigeteken, hanem a fiókhivatalhoz tartozó egész területen szépen haladt előre. A jelentések szerint egymás után 69-szer született hírnökcsúcs!

Persze az újaknak képzésre volt szükségük, de nem mindig volt elegendő tapasztalt testvér, aki személyesen tudott volna segíteni nekik. Mullerék úgy oldották meg ezt a nehézséget, hogy Michel is, és Babette is egyszerre két új hírnökkel munkálkodott. Az egyik új hírnök odament egy házhoz Michellel vagy Babette-tel, a másik pedig az úton várta, hogy sorra kerüljön. A Muller házaspár most az afrikai Beninben szolgál misszionáriusként.

A tanúskodás próbára tette a bibliaismeretüket

Christian és Juliette Belotti, akik misszionáriusok, 1982 februárjában érkeztek Francia Polinéziára. Először a körzetmunkában szolgáltak, majd öt évig úttörők voltak Raiateán, melynek bizonyos részeire csak kenuval lehetett eljutni. Ám a tanúskodást azon a vidéken nemcsak az nehezítette, hogy evezni kellett, hanem „próbára tette az ember bibliaismeretét is — mondja Christian. — Nemegyszer tettek föl nekünk  olyan kérdéseket, hogy honnan tudják a felkentek, hogy az égbe mennek, vagy mit jelképez a Jelenések könyvében szereplő vadállat.”

Ahogy az a kis közösségekben lenni szokott, Raiatea lakói mind ismerték egymást. „Ezért ha egy hírnök tétlenné vált — meséli Christian —, a házigazdák sokszor ilyeneket mondtak: »Egy ideje nem látom X. Y.-t. Elveszítette a buzgóságát?« Vagy: »X. Y.-nak segítségre van szüksége. Valami baj lehet a szellemiségével.«” Amikor Belottiék elhagyták Raiateát, addigra szinte nem volt olyan fare (vagyis tahiti nyelven ’ház’), amelyben valaki ne tanulmányozott volna már Jehova Tanúival.

A Belotti házaspár Raiateáról Maupitira is át-átlátogatott. Egyszer egy csomag könyvet vártak postán a szigetre, a szállítmány azonban nem érkezett meg idejében. Christiannak és Juliette-nek ez nem szegte kedvét. A saját könyvüket mutatták meg az embereknek. Majdnem 30 család kért belőle, bízva abban, hogy megjön a csomag. Amikor végre csakugyan megérkezett, egy érdeklődő volt olyan kedves, és szétosztotta a könyveket.

Belottiék következő megbízatása Rangiorára, a Tuamotu-szigetek egyikére szólt, ahol rajtuk kívül nem voltak más Tanúk. Később Francia Guyanába kerültek, végül pedig a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Belotti testvér ott most a fiókbizottságban szolgál.

„Jehova majd kiképez”

Frédéric és Urminda Lucas 1985 áprilisában érkezett Franciaországból, és Tahaa szigetére voltak kinevezve, ahol mindössze három hírnök szolgált. Az első két hét nem volt könnyű ennek a fiatal házaspárnak. A saját nappalijukban tartották az összejöveteleket, és csak ők voltak jelen. Királyság-énekeket énekeltek és sírtak; de nem adták át magukat a csüggedésnek.

 A szigeten nem volt sem áramszolgáltatás, sem telefonhálózat. Frédéric és Urminda egy hordozható adó-vevővel tudott kommunikálni a közeli Raiateán szolgáló misszionáriusokkal — már amikor sikerült kapcsolatot teremteniük velük! Volt egy kis hűtőszekrényük is, amelyet a szomszéd generátoráról működtettek. „A generátor általában este 6-tól 10-ig volt bekapcsolva — meséli Frédéric. — Egyszer arra értünk haza, hogy a paradicsomunk keményre fagyott. A szomszédunk ugyanis meccset nézett a tévében, és sokkal hamarabb bekapcsolta a generátort.”

A Lucas házaspárnak el kellett sajátítania a tahiti nyelvet is. Aki már tanult idegen nyelvet, az tudja, hogy a kezdők olykor bizony kínos helyzetekbe kerülnek. Frédéric például még emlékszik, hogy házról házra végzett munka közben a „szent szellemről” (varua mo’a) akart beszélni. De mivel nem boldogult a mo’a szó bonyolult kiejtésével, „csirkeszellemet” mondott.

Amikor ez a házaspár Tahaára érkezett, Frédéric 23 éves volt, és kisegítőszolga. Elmondta Alain Jamet-nak, aki akkoriban a fiókbizottság koordinátora volt, hogy alkalmatlannak érzi magát a rá bízott felelősségek viselésére. „Ne aggódj — mondta erre Alain —, Jehova majd kiképez!” És így is történt. Öt évvel később, amikor Lucasék a következő megbízatási helyükre, Burkina Fasóba utaztak, a kis tahaai csoport 14 hírnökből álló gyülekezetté nőtte ki magát, volt saját Királyság-termük, és Frédéric már vénként szolgált.

Milyen boldog most ez a házaspár, hogy az elején nem engedett az elkedvetlenedésnek! „Azok voltak fiatalságunk legszebb évei — mondták nemrég. — Megtanultuk, hogy türelmesek legyünk, és hogy a saját képességeink helyett inkább teljesen Jehovára támaszkodjunk. Amikor rossz hangulatban voltunk, erőt merítettünk az imából. Jehovát tettük menedékünkké,  és ő soha nem hagyott bennünket cserben. Csakugyan kiképzett minket.”

Nőtlen misszionáriusok nehéz megbízatásokban

Franciaországból nőtlen misszionáriusok is mentek Francia Polinéziára, hogy segítsenek. Az elsők között volt Georges Bourgeonnier és Marc Montet. Mindketten szolgáltak a fiókhivatalban és az utazómunkában. Marc körzete kiterjedt a Tubuai-, Gambier-, Marquises- és Tuamotu-szigetekre. Számos atollon egyedül prédikált, máskor együtt munkálkodott a helyi különleges úttörőkkel. Amikor volt rá lehetőség, nyilvános előadásokat tartott. Némelyik szigeten jószerével mindenki elment, hogy meghallgassa. Miután megnősült, még egy ideig folytatta az utazómunkát. Most a feleségével, Jessicával a Bora Bora Gyülekezetben szolgál, ahol Marc vén és úttörő.

1986 februárjában Philippe Couzinet és Patrick Lemassif érkezett Franciaországból. A Marquises-szigetekre szólt a megbízatásuk. Ezt a szigetcsoportot Francia Polinézia többi szigetétől eltérően nem védik korallzátonyok. A szigetek magas, csaknem függőlegesen álló szikláit hatalmas hullámok verdesik, s a Csendes-óceán kobaltkékje veszi körül. A csipkézett hegygerincek között keskeny, termékeny völgyek húzódnak, melyeken vízesésekkel szaggatott folyók kanyarognak. A szigeteken kóborló számtalan kecske, ló és marha tökéletesen érzi magát ebben a környezetben.

Az évek során egyszer-másszor ellátogattak a Marquises-szigetekre úttörők és hírnökök. Mullerék például 18 hónapot töltöttek a Nuku Hiva-szigeten 1978/79-ben. De az egész szigetcsoportot még senki sem munkálta be alaposan. A helyzet azonban Philippe és Patrick érkezésével megváltozott. Igaz, nem könnyen indult meg a fejlődés, mivel  a szigeteken erős befolyása volt a katolikus egyháznak, és sokan féltek a papoktól. Bizonyos esetekben maguk a papok álltak a két testvért ért fenyegetések mögött. Azonkívül éppen a virágkorát élte egy katolikus karizmatikus mozgalom, amely fanatizmusra ösztönözte a híveit, és néhány kellemetlen esemény okozója volt abban a közösségben.

Patrick és Philippe eleinte együtt munkálkodott, később pedig, amikor már jobban megismerték a területet, külön-külön tanúskodtak. Az egyikük a Hiva Oa-szigeten maradt, a misszionáriusotthonban, ahol levezette az összejöveteleket, míg a másikuk csónakkal több hétre elutazott más szigetekre. Végül gyakorlatiasabbnak és hatékonyabbnak vélték, ha teljesen elválnak útjaik: Patrick az északi szigeteken, Philippe meg a délieken tevékenykedett.

A fiókhivatal tahiti különleges úttörőket nevezett ki a két misszionárius mellé, hogy támogassák őket. Köztük volt Pascal Pater is, aki most gyülekezeti vénként szolgál, valamint Michel Bustamante, aki jelenleg körzetfelvigyázó. Ezek a lelkes férfiak boldogan ajánlották fel Jehovának fiatalos erejüket (Péld 20:29). Szükség is volt rá, mivel a Marquises-szigeteken végzett prédikálómunka nem volt törékeny vagy gyáva embereknek való. Utak híján csupán sziklás és gyakran sáros ösvények kígyóztak a mély, szűk völgyeken át az elszigetelt házakhoz és falvakhoz. Némelyik helyre csak motorbiciklivel lehetett eljutni.

Philippe még emlékszik, hogy egyszer, amikor egy keskeny csapáson motorozott, egy másik járműtől megriadt marhacsorda elkezdett feléje vágtatni. Az egyik oldalon szakadék volt, a másikon pedig egy sziklás hegy magasodott, így semerre sem menekülhetett. Csak annyit tudott tenni, hogy megállt, és motorjával szorosan a sziklafalhoz simult. A megvadult állatok elviharzottak mellette, de az ijedtségen kívül nem esett baja.

 „Ez a megbízatás kalandszámba ment — mondja Michel Bustamante. — Voltak rémisztő pillanataink, főleg amikor egyedül voltunk némelyik szigeten. Az egyik helyen a házikóm egy mély, sötét völgyben volt, távol onnan, ahol egész nap tanúskodtam. Próbáltam szállást keresni egy közeli faluban, de mivel nem sikerült, haza kellett gyalogolnom. Sötétedni kezdett, és a sziklák nyomasztóan magasodtak körülöttem az éjszakában. Arra gondoltam, hogy mivel a szigeten spiritizmust gyakorolnak, biztosan itt ólálkodnak valahol a démonok. Úrrá lett rajtam az idegesség. Imádkozni kezdtem, és olyan Királyság-énekeket énekeltem, amelyekben gyakran előfordul Jehova neve. Mikor végre beléptem a  házikómba, becsuktam az ajtót magam mögött, elővettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. Lassanként megnyugodtam.”

Háromévi kemény munka után a testvéreknek nagy öröm volt látni, hogy az igazsághoz jön az első Marquises-szigeteki bibliatanulmányozójuk, a fiatal Jean-Louis Peterano. Jean-Louis-t meglátogatta egy pap, aki szerette volna rábeszélni, hogy „jöjjön vissza a nyájába”. A fiatalember „megmentésén” fáradozva azt állította, hogy a Jehova nevet Jehova Tanúi találták ki. Jean-Louis erre idézte a Zsoltárok 83:18-at a francia katolikus Crampon-fordításból (1905), amely használja Isten nevét. A pap szó nélkül távozott, és soha többé nem ment el Jean-Louis-hoz. Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egy szigetlakó a katolikus Bibliát használva megállta a helyét egy pappal szemben valamilyen teológiai kérdésről folytatott vitában. Később még a katolikus püspök titkárnője is elhagyta az egyházat, és elfogadta az igazságot.

A Hiva Oa-szigeten a misszionáriusok megismerkedtek egy európai házaspárral, Jean és Nadine Oberlinnel. A híres francia festőhöz, Paul Gauguinhez hasonlóan ők is azért jöttek a Marquises-szigetekre, hogy elvonuljanak a társadalomtól. Olyan helyen laktak, amely szinte megközelíthetetlen volt, és egyszerű életet éltek, a civilizáció nyújtotta minden kényelem nélkül. Miután három évig tanulmányoztak, és sokat változtattak az életükön, megkeresztelkedtek.

Amikor Philippe Couzinet és Patrick Lemassif 1986-ban megérkezett a Marquises-szigetekre, mindössze egy hírnök volt az egész szigetcsoporton. Nyolc évvel később, amikor Philippe új megbízatást kapott Kamerunba (kettőjük közül ő ment el később), már 36 hírnök volt, vagyis minden 210. lakosra jutott egy. A Hiva Oa- és a Nuku Hiva-szigeten, valamint Ua Poun, vagyis a három főbb szigeten három gyülekezet működött.

 Megérkeznek az utolsó misszionáriusok

Legutóbb 1990 novemberében érkeztek francia misszionáriusok, Serge és Marie-Louise Gollin. Őket is a Marquises-szigetekre nevezték ki. Amióta ott vannak, sokat tesznek a gyülekezetek megerősítéséért. Elsajátították a Marquises-szigeti nyelvet, és a hat lakott szigeten az összes családot meglátogatták, ami figyelemre méltó teljesítmény.

Gollinék a Hiva Oa-szigetről, ahol Serge az egyetlen vén, rendszeresen ellátogatnak más szigetekre, kettő olyat is beleértve, ahol nincsenek hírnökök. Amikor először utaztak a Fatu Hiva-szigetre, Serge elámult, hogy milyen együttműködő a helyi katolikus diakónus és a protestáns segédlelkész. Az istentisztelet végén mindketten meghívták az embereket egy félórás nyilvános előadásra, melyet Serge a helyi iskolában tartott meg. Sőt, a protestáns segédlelkész el is ment az előadásra, és tolmácsolta azt Marquises-szigeti nyelvre, mivel jobban tudott ezen a nyelven, mint Serge.

Serge az írásszövegeket felírta krétával egy táblára, hogy a hallgatók könnyebben megtalálják őket a Bibliájukban. Imát is mondott az előadás előtt és után, és a jelenlevők jól hallhatóan  áment mondtak rá. Másnap a Gollin házaspár minden családnak adott valamilyen kiadványt a Fatu Hiva-szigeten. Azóta is mindig szívélyesen fogadják őket, ha erre a kicsivel kevesebb mint 600 lakosú szigetre látogatnak.

A bibliai igazság eljut a börtönökbe

Számos más országhoz hasonlóan Francia Polinézián is sokan a börtönben ismerik meg a Biblia igazságát. Alexandre Tetiarahi például fiatalkorában bűncselekményeket követett el, és hét évet töltött börtönben. Legalább hatszor szökött meg, és egy szökevényről szóló híres regény főhőse után elnevezték Pillangónak.

Bujdosása közben Alexandre Raiateán talált egy Bibliát és egy „Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon” (“Things in Which It Is Impossible for God to Lie”) című könyvet. Végigolvasta a Bibliát, a könyvet pedig többször is, és meggyőződött róla, hogy megtalálta az igazságot. Ennek hatására gyötörni kezdte őt a lelkiismerete. Vajon mit tett?

Bár Jehova Tanúival, a könyv kiadóival nem találkozott személyesen, feladta magát a rendőrségen, így visszakerült a tahiti börtönbe. Colson Deane ott dolgozott mint börtönőr. Alexandre nem sokkal az érkezése után meghallotta, hogy Colson egy munkatársának tanúskodik, és azonnal felismerte a tanításokat. Négyszemközt beszélt Colsonnal, és elmondta, hogy szeretne többet megtudni.

Deane testvér engedélyt kapott a börtönigazgatótól, hogy tanulmányozzon Alexandre-ral a cellájában. Kis idő múltán más rabok is kedvet kaptak a tanulmányozáshoz. Az igazgató megengedte Colsonnak, hogy velük is tanulmányozzon az ebédszünetben. Később az a döntés született, hogy két másik vén vezesse a tanulmányozásokat. Éveken át 30-50 börtönlakó vett részt hetente bibliai előadáson, és aki igényt tartott rá, azzal utána külön is tanulmányoztak.

 Alexandre közben gyors előrehaladást tett, és ezt a börtöntisztviselők is észrevették. Különleges engedélyt adtak ennek a korábbi „szökésspecialistának”, hogy Deane testvér felügyelete alatt részt vegyen élete első kerületkongresszusán. Alexandre megkeresztelkedett a kongresszuson. Azóta már kiszabadult, és folytatja Jehova szolgálatát.

Nemzetközi kongresszusok Tahitin

Tahitin 1969-ben rendeztek először nemzetközi kongresszust. Akkor csupán 124 hírnök volt a szigeteken. Képzelhetjük, milyen izgatottan várták a 16 országból érkező 210 küldöttet! Frederick W. Franz személyében először látogatott vezető testületi tag Tahitira. A jelenlevők csúcslétszáma 610 volt, és a kongresszus nagy lendületet adott a testvéreknek, hozzájárulva a hírnökszám következő évben tapasztalt 15 százalékos növekedéséhez. Később, 1978-ban Tahiti adott otthont a „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszusok egyikének is. Ez alkalommal a hallgatók száma elérte a 985-öt!

 Fordítás tahiti nyelvre

Ahogy nőtt a hírnökszám, úgy lett egyre több a munka a fiókhivatalban is, különösen a Biblián alapuló kiadványoknak a fő polinéz nyelvre, a tahitira történő fordítását illetően. Még mielőtt fiókhivatal létesült, néhány idősebb hírnök, akik jól tudtak tahiti nyelven, részidőben lefordítottak egypár kiadványt, általában franciából. 1963-tól kezdődően például lefordították a Királyság-szolgálatot. Aztán 1971-ben elkészültek Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv fordításával.

A tahiti fiókhivatal 1975-ös létrehozása további lökést adott a fordítói munkának. Sok új fordító tudott angolul, mivel az iskolában tanítják ezt a nyelvet. Így most már közvetlenül az eredeti angol szövegből fordíthattak, nem kellett a francia fordítást alapul venniük. 1976-tól kezdve a fiókhivatal lefordította Az Őrtorony folyóiratot tahiti nyelvre félhavi kiadásban, és egy ideig az Ébredjetek! folyóiratot is.  Elkészült „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos” és az Érveljünk az Írásokból című könyv, valamint a teljes énekeskönyv fordítása. Elmondhatjuk, hogy egyetlen más csoport sem adott ki annyi irodalmat tahiti nyelven, mint Jehova Tanúi!

Az elmúlt 30 év folyamán azonban a tahitit és más polinéz nyelveket fokozatosan háttérbe szorította a francia. Ennek az az egyik oka, hogy a tömegtájékoztató eszközökben és az iskolákban — az egyetemeken is — a franciát használják, melyet sokan beszélnek, és amelynek nagy a szókincse.

Sok polinéz ember mégis a kultúra részének tekinti a tahitit, ezért a testvérek sokszor ezen a nyelven tanúskodnak. A fiókhivatal területén működő 26 gyülekezetből 5 tahiti nyelven tartja az összejöveteleit, és a hírnököknek hozzávetőleg a 20 százaléka ezekhez a gyülekezetekhez tartozik.  Ennélfogva még mindig nagy az igény a tahiti nyelvű kiadványokra.

Fokozott építési munka kezdődik

A papeetei Királyság-terem melletti kis helyiség szolgált fiókhivatalként 1975-től 1983-ig, amikor is új fiókhivatal épült Paea településen, Papeetétől mintegy 25 kilométerre. Az új Bétel-létesítményt teljes egészében a helyi testvérek építették. Négy szoba volt benne a Bétel-család tagjainak, továbbá három iroda, egy irodalomraktár és egy Királyság-terem. Lloyd Barry, a Vezető Testület tagja 1983. április 15-én adta át az új épületet 700 fős hallgatóság előtt.

Ámde hamarosan ez a fiókhivatal is túl kicsinek bizonyult. A Vezető Testület ezért jóváhagyta, hogy egy nagyobb épüljön — melyben helyet kap egy kongresszusi terem is — Toahotun, egy félig-meddig vidéki területen, a sziget két részét összekötő földszoros közelében. Az építkezésen amerikai,  ausztrál, francia, kanadai és új-zélandi testvérek dolgoztak. Természetesen a helyi hírnökök is sokat segítettek. Az új épületegyüttest Milton G. Henschel, a Vezető Testület tagja adta át 1993. december 11-én.

Körülbelül ugyanebben az időben fokozott Királyság-terem-építési program is kezdődött. A helyi területi építőbizottság felügyeletével a testvérek 16 új termet építettek kevesebb mint tíz év alatt. Ennek eredményeként most már a legtöbb gyülekezetnek saját Királyság-terme van.

Változások a fiókhivatalban és további képzés

Csaknem húsz évig Alain Jamet volt a fiókbizottság koordinátora, de 1995-től a családi kötelezettségei miatt nem tudta már ellátni ezt a feladatot. De azért a fiókbizottság tagja maradt, és részidőben kerületfelvigyázóként szolgál. 1995 szeptemberében a Vezető Testület kinevezte Gérard és Dominique Balzát a francia Bétel-családból Tahitira. Gérard-t bízták meg a fiókbizottság koordinátori munkájának ellátásával.

A fiókbizottság harmadik tagja Luc Granger. Ő a feleségével, Rébeccával 1991-ben költözött Tahitira, mert szerettek volna ott szolgálni, ahol nagyobb a szükség. Egy rövid ideig különleges úttörők voltak, majd négy évig a körzet- és a kerületmunkában vettek részt, aztán 1995-ben a fiókhivatalba kaptak megbízatást.

A tahiti fiókhivatal 1997 májusában meg tudta szervezni a szolgálati kiképzőiskola első osztályát. A 20 tanulóból később sokan különleges szolgálati megbízatásokat kaptak. Például Félix Temarii most a szigeteken szolgáló két körzetfelvigyázó egyike. Gérard Balza ezt mondja: „Azért imádkozunk, hogy még több testvér törekedjen arra, hogy alkalmassá  váljon az iskola elvégzésére, és ajánlja fel magát, hogy meg tudjuk szervezni a második osztályt. Sok szigeten még mindig tagadhatatlanul nagy a szükség, hiszen némelyiken a mai napig nincsenek hírnökök. Más szigeteken képesített testvérekre van szükség, akik felelősségeket tudnak vállalni a gyülekezetekben. Ezenkívül 58 olyan sziget van, ahol az emberek ritkán hallanak a jó hírről; ők a teljes lakosság 7 százaléka. Bizonyos esetekben az igényeket szellemileg érett, nyugdíjas, francia állampolgárságú házaspárok is ki tudják elégíteni. Ha vannak ilyenek, akik szívesen segítenek nekünk — még ha csak két évre tudják is vállalni —, a fiókhivatal örömmel várja a jelentkezésüket.”

Nehézségek, melyeket egy gyorsan változó társadalom okoz

Magán Tahiti szigetén gazdasági növekedés, s ezzel egyidejűleg a társadalom elvilágiasodása és városiasodása tapasztalható. Egyebek között ennek tudható be, hogy az emberek más szigetekről Tahitira költöznek. Az anyagi jólét magával hozta az anyagiasságot, a vásárlási mániát és a szórakozás hajszolását.

Sajnos Jehova népének néhány tagja beleesett ezekbe az alattomos csapdákba. A fiataloknak különösen nehéz előtérbe helyezniük a szellemi értékeket, és megőrizniük erkölcsi tisztaságukat. Jehova áldása ennek ellenére jól érzékelhető, hiszen minden 141. lakosra jut egy hírnöke a jó hírnek.

 Ez azt bizonyítja, hogy Francia Polinézián sokan értékelnek egy jóval szebb paradicsomot, mégpedig a szellemi paradicsomot, melynek kizárólag Isten nevének népe van a birtokában (Ján 6:44; Csel 15:14). Ez az állapot előre mutat a valódi paradicsomra, mely hamarosan az egész földet beborítja, és ahol nem lesz fájdalom, bánat, sőt halál sem, tehát semmi olyasmi, ami az emberek minden nemzedékét sújtja a lakóhelyétől függetlenül (Jób 14:1; Jel 21:3, 4).

A régi polinézek nagy bátorságról és tengerészeti szaktudásról tettek tanúbizonyságot, valamint arról a hitükről, hogy a látóhatár mögött szárazföld, talán egy jobb föld van. Nem is csalódtak. Jehova lojális imádói — például az ebben a beszámolóban említettek — ma ugyanígy kitartóan küzdenek azért a sokkal nagyszerűbb jutalomért, amelyet Jehova ígért nekik. Ők sem fognak csalódni. Igen, Jehova sokkal jobb vezetőként, mint bármely csillag az égen, biztosan elvezeti a benne bízókat a közvetlenül előttük álló földi Paradicsomba (Zsolt 73:23, 24; Luk 23:43).

[Lábjegyzetek]

 [Kiemelt rész a 72. oldalon]

Francia Polinéziáról röviden

Az ország: A 130 sziget az óceán ötmillió négyzetkilométernyi területén fekszik, és összterületük 4000 négyzetkilométer. Öt szigetcsoportot alkotnak, melyek a következők: Tubuai- (Déli-), Gambier-, Marquises-, Társaság- és Tuamotu-szigetek. A Társaság-szigetekhez tartozó 14 szigeten él a lakosság 85 százaléka.

Az emberek: A többség polinéz vagy részben az. A lakosság kisebb része kínai, európai vagy amerikai.

Az ország nyelvei: A fő nyelvek a francia és a tahiti. A közigazgatás és a kereskedelem nyelve a francia.

A megélhetés: A gazdaság elsősorban a közigazgatásra és a szolgáltatóiparra, azon belül a turizmusra épül. A maradék munkaerő megoszlik a mezőgazdaság, az ipar és a gyöngytenyésztés között. Az export 80 százalékát a gyöngy teszi ki.

Az élelem: A szigetek nagyban rászorulnak az élelmiszer-behozatalra. Helyben ananászt, banánt, görögdinnyét, kókuszdiót, maniókát, papaját, paradicsomot, salátát és tárót termesztenek. Húsforrás a kecske, a sertés és a szarvasmarha, valamint a garnéla, a hal és az osztriga.

Az éghajlat: Az időjárás trópusi — meleg és párás —, de az egyes szigetcsoportokon kissé eltérő. Az esős évszak (nyár) novembertől áprilisig tart. Tahiti központi területein évente több mint 9000 milliméter csapadék is eshet.

 [Kiemelt rész/képek a 74. oldalon]

Magas szigetek, alacsony szigetek és motuk

Francia Polinézia szigetei egytől egyig vulkáni eredetűek, és két fő csoportba sorolhatók: vannak magas szigetek és alacsony szigetek. A magas szigeteket hegyek szabdalják, és némelyik a tengerszint feletti több ezer méter magas csúcsokkal büszkélkedhet. Tahitiról elmondható, hogy tipikus magas sziget.

A magas szigeteket a Marquises-szigetek kivételével korallzátonyok gyűrűje védelmezi. Számos ilyen zátonyon — például Bora Bora körül — növényekkel borított, piciny szigetek találhatók, melyeket motuknak neveznek. Ezek kedvelt üdülőhelyek.

Az alacsony szigetek voltaképpen atollok (korallzátonyok), melyek csupán néhány méterrel emelkednek a tengerszint fölé. A korallzátonyok általában U alakúak, és kristálytiszta lagúnát vesznek körül. A Tuamotu-szigetek mind ilyenek. Van néhány roppant nagy kiterjedésű lagúna. Rangiroa lagúnája például 70 kilométer hosszú, és a legszélesebb részénél 20 kilométerre van egymástól a két partja.

[Kiemelt rész/kép a 77. oldalon]

Segédlelkészből Királyság-hirdető

Manuari Tefaatau

Született: 1913

Megkeresztelkedett: 1959

Életrajzi részletek: Segédlelkész volt a protestáns egyházban, és olyan személyektől ismerte meg az igazságot, akik az első bibliatanulmányozók között voltak Makatea szigetén.

Miután Jean-Marie és Jeanne Félix 1956-ban megérkeztek Makateára, az első bibliatanulmányozóik, Maui Piirai és Germaine Amaru tanúskodtak nekem. Hamarosan én is megosztottam a Biblia igazságát a többi hívővel, s ezzel nem kis feltűnést keltettem az egyházban. A lelkész rám is parancsolt, hogy ne beszélgessek többé Jehova Tanúival.

Habozás nélkül kiléptem az egyházból, és látogatni kezdtem az összejöveteleket a Félix család házában. Néhány más protestáns személy is elkezdett tanulmányozni és összejövetelekre járni. Kiváltságnak tartom, hogy Francia Polinézián az első kicsiny bibliatanulmányozó csoporthoz tartozhattam.

 [Kiemelt rész/kép a 83—4. oldalon]

Jehova kipótolta a hiányosságaimat

Leonard (Len) Helberg

Született: 1930

Megkeresztelkedett: 1951

Életrajzi részletek: Nőtlen körzetfelvigyázóként az első megbízatása Tahiti volt, ahol ő indította el a munkát. Most Ausztráliában él a feleségével, Ritával.

Amikor az ausztráliai fiókhivatal 1955-ben megbízott, hogy kezdjem el a körzetmunkát a Csendes-óceán déli részén, akkor ezen az óriási területen mindössze két gyülekezet volt — az egyik a Fidzsi-szigeteken, a másik pedig Szamoán —, valamint hat elszigetelt csoport. Tahitin egyetlen hírnök sem élt.

Első tahiti látogatásomat 1956 decemberére terveztem. A Fidzsi-szigetekről hat napig tartott az út a Southern Cross nevű óceánjárón. Egy kis szállóban vettem ki szobát, ahonnan Papeete festői kikötőjére nyílt kilátás. Másnap, amikor a szántóföldi szolgálatba készülődve öltözködtem, láttam elhaladni a Southern Crosst csupán néhány száz méterre az ablakomtól. Egyedül voltam egy új országban, 3000 kilométernyire a legközelebbi testvérektől, olyan emberek között, akik számomra idegen nyelven, franciául beszéltek. Mindössze egyetlen olyan személy címe volt nálam, aki előfizetett az Ébredjetek! folyóiratra.

Váratlanul annyira hatalmába kerített a magány, hogy vigasztalhatatlanul sírni kezdtem. Képtelen voltam abbahagyni, ezért úgy gondoltam, hogy azt a napot már elfecséreltnek tekintem, és visszamegyek aludni. Majd másnap elkezdem a munkát. Azon az éjszakán buzgón kiöntöttem a szívem Jehovának, és reggel jó hangulatban ébredtem. Délután megtaláltam az Ébredjetek!-előfizetőt, aki egy algériai hölgy volt. Akárcsak a Cselekedetek könyvében említett Lídia, ő és a 34 éves fia tárt karokkal vártak, és ragaszkodtak hozzá, hogy náluk maradjak (Csel 16:15). A magányosságom így egykettőre elpárolgott. Hálát adtam Jehovának, mert biztos, hogy meghallgatott, amikor oly hosszan, könnyek között esedeztem hozzá.

Visszatekintve most látom csak igazán, milyen szerető Atya Jehova. Igen, ha rendelkezésre bocsátjuk magunkat, ő nagylelkűen kipótolja a hiányosságainkat.

 [Kiemelt rész/képek a 87—8. oldalon]

Úttörők a kezdeti időkben

Alexis Tinorua eljárt azokra az összejövetelekre, amelyeket Len Helberg szervezett az 1950-es évek végén. Alexis így mesélt: „Meghallgattam, amikor Helberg testvér bibliai témákról beszélgetett néhány protestáns segédlelkésszel. Rögtön felismertem, hogy Jehova Tanúinál van az igazság, és tanulmányozni kezdtem velük. 1960-ban keresztelkedtem meg. Azután kilenc évig élveztem az úttörőszolgálatot. 1965-ben alkalmam nyílt elsőként prédikálni Huahiné szigetén, mely a Társaság-szigetekhez tartozik. Nagyon hálás vagyok Jehovának azért a kiváltságért, hogy 80 embernek segíthettem eljutni a bibliai igazság pontos ismeretére.” Alexis a 2002 májusában bekövetkezett haláláig kitartott Jehova szolgálatában.

Hélène Mapu 1963-ban kezdte el az úttörőszolgálatot Tahitin, nem sokkal azután, hogy megismerte az igazságot. A férje nem volt Tanú, de mindenben támogatta őt. Mivel a munkája során Tahiti és Raiatea között kellett utazgatnia, nem volt kifogása az ellen, hogy Hélène különleges úttörőként szolgáljon Raiateán, ahol előtte még senki sem prédikálta a jó hírt. Hélène ezután visszaköltözött Tahitira, ezúttal a Taiarapu-félszigetre, más néven Tahiti Itire, amely a sziget kisebbik része. Itt rajta és egy másik testvérnőn, Mereani Tefaaroán kívül nem laktak más Tanúk. „A félszigeten sokan érdeklődni kezdtek, és rövid időn belül számos bibliatanulmányozást vezettünk be” — mondja Hélène.

Jehova szemmel láthatóan megáldotta ezeket a hűséges testvérnőket, hiszen később megalakult egy gyülekezet azon a területen, a Vairao nevű településen.

 [Kiemelt rész/kép a 101. oldalon]

„Válassz: vagy én, vagy Jehova!”

Yvette Gillot

Született: 1932

Megkeresztelkedett: 1968

Életrajzi részletek: Hosszabb ideje általános úttörő, mint bárki más Francia Polinézián.

Amikor megmondtam a férjemnek, hogy Jehova Tanúja akarok lenni, így felelt: „Válassz: vagy én, vagy Jehova!” Próbáltam érvelni neki, de mindhiába. Elhagyott engem és három gyermekünket. Évekkel később azonban visszajött hozzánk.

Amíg egyedül voltam, meg tudtam oldani, hogy a család eltartása mellett általános úttörőként szolgáljak. Korán reggel dolgoztam, majd levezettem a szántóföldi összejövetelt. Az 1960-as évek végén mindössze száz hírnök volt a szigeteken, és nem mindig tudták testvérek ellátni ezeket a feladatokat.

Hálás vagyok Jehovának, hogy körülbelül 50 személynek segíthettem eljutni az önátadásig, köztük Richard Wong Foonak is, aki 1991 óta a tahiti Bétel-család tagja. Két fiam — nagy örömömre — gyülekezeti vénként szolgál.

 [Kiemelt rész/kép a 105. oldalon]

Az utolsó hercegnő temetése

Egy papeetei vénnek, Michel Gelas-nak nem mindennapi élménye volt Tahiti királyi családjának utolsó tagjával, Takau Pomare hercegnővel kapcsolatban, aki 1976-ban, 89 éves korában halt meg. A hercegnő közvetlen leszármazottja volt a Pomare-dinasztiának, mely egy ideig Tahiti és néhány közeli sziget fölött uralkodott. A fogadott lánya, aki Jehova Tanúja volt, megkérte Michelt, hogy tartsa meg a temetési beszédet, jóllehet a hercegnő nem volt Tanú.

Michel igent mondott, mert úgy érezte, hogy ez jó alkalom lenne arra, hogy a feltámadás reménységét sok ember előtt kifejthesse, beleértve a politikai és vallási vezetőket, valamint a tömegtájékoztató eszközök munkatársait is. A temetés másnapján egy helyi lapban megjelent egy fénykép, amint Gelas testvér a koporsó mellett állva a beszédét tartja. Jelen volt a kormányzó, a polinéz kormány elnöke és más tisztviselők, valamint a katolikus érsek a fehér díszreverendájában.

 [Kiemelt rész/kép a 109—10. oldalon]

Egy pap kölcsönadta a robogóját, egy másik viszont elégette a könyveinket

Jacques Inaudi

Született: 1944

Megkeresztelkedett: 1965

Életrajzi részletek: Feleségével, Paulette-tel különleges úttörőkként szolgáltak Franciaországban, és utazómunkát végeztek a Csendes-óceán szigetein.

Paulette és én 1969-ben elbúcsúztunk a családunktól és a barátainktól Franciaországban, és elindultunk hajóval új megbízatási helyünkre, Tahitira. Izgalom is társult az utazáshoz, mert a Csendes-óceán kellős közepén kigyulladt a hajónk, és négy napig csak sodródtunk! Amikor megérkeztünk, kineveztek körzetfelvigyázónak.

Körzetünk magában foglalta Új-Kaledóniát, Vanuatut és Francia Polinéziát. Akkoriban Francia Polinézián egy gyülekezet és két elszigetelt csoport működött. A körzetünk 1971-től már csak Francia Polinéziára korlátozódott, így volt időnk ellátogatni sok távolabbi szigetre. Némelyiken még soha nem hallottak a Királyság-üzenetről. Kilenc hónapot töltöttünk Huahinén, és egy kis ideig tartózkodtunk Maupiti kicsiny szigetén. Huahinén nagy örömünkre 44 bibliatanulmányozást tudtunk bevezetni.

Általában szigonypuskával fogtam halat, hogy legyen mit ennünk. Szerényen éltünk, de soha nem éheztünk; mindig megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Tubuai szigetén tanúskodva kellemes meglepetésben volt részünk: egy pap kölcsönadta a robogóját. Lehet, hogy megsajnált, mivel nem volt mivel közlekednünk.

1974-ben ellátogattunk a Marquises-szigetek négy szigetére: a Hiva Oa-, a Nuku Hiva- és az Ua Huka-szigetre, valamint Ua Poura. A fiókhivatal megkért minket, hogy látogassuk meg Kalina Tom Sing Vien testvérnőt, aki 1973-ban költözött Ua Poura mint ápolónő, és a többi Tanútól távol élt. Tizenhárom hónapot töltött ott, és a Marquises-szigeteken ő volt az első Királyság-hírnök, aki szántóföldi jelentést adott le.

A kedves tubuai pappal ellentétben az Ua Pou-i pap akadályozta a munkánkat. Titokban követett minket a területen, és elkérte a híveitől a kiadványokat, amelyeket tőlünk kaptak. Majd Kalina háza előtt mindet elégette! Ez nemcsak minket döbbentett meg, hanem sok katolikust is.

Az efféle ellenállás dacára a munka előrehaladt a Marquises-szigeteken, és megtiszteltetésnek érezzük, hogy ehhez mi is hozzájárulhattunk egy kicsit. Paulette egészségi gondjai miatt abba kellett hagynunk a teljes idejű szolgálatot, de eltökélt szándékunk, hogy továbbra is a tőlünk telhető legjobbat adjuk Jehovának.

 [Kiemelt rész a 113. oldalon]

Első látogatás egy szigeten

Képzeld csak el, milyen lehet először ellátogatni egy távoli szigetre vagy atollra. A tervek szerint egy-két hetet töltesz az adott helyen tanúskodással. Te vagy az egyedüli Tanú a szigeten, és nincs se szálloda, se közlekedési lehetőség. Mihez kezdesz most? Hol fogsz aludni? Marc Montet és Jacques Inaudi, akik úttörőként és körzetfelvigyázóként is szolgáltak, számtalanszor átéltek már ilyen helyzetet.

Marc elmondja, hogy általában mit tett: „Mihelyt kiszálltam a repülőgépből, vagy elhagytam a hajó fedélzetét, tanúskodni kezdtem, és érdeklődtem szálláslehetőség után is. Nem mindig volt könnyű nőtlen férfiként szálláshelyet találni, de általában ellakhattam valakinél, és enni is kaptam. A következő látogatások idején már egyszerűbb volt a helyzet, mert már ismertek. Miután megnősültem, még könnyebb lett a dolgom. Az emberek fesztelenebbül viselkednek egy házaspár társaságában.”

Jacques a következő módszert alkalmazta: „Gyakran elmentem a polgármesterhez, és megkérdeztem, hogy ismer-e valakit, aki elszállásolna az ott-tartózkodásom idejére. Rendszerint jó helyeket ajánlott. Az emberek sok szigeten tisztelik azt, akit Isten emberének tartanak, és ahogy csak tudnak, segítenek neki. Így szinte mindig ingyen kaptam szállást.”

 [Kiemelt rész/kép a 117—8. oldalon]

A szántóföldi szolgálatot élvezzük a legjobban

Alain Jamet

Született: 1946

Megkeresztelkedett: 1969

Életrajzi részletek: A feleségével, Mary-Ann-nel a teljes idejű szolgálat különböző ágaiban vettek részt Franciaországban és Francia Polinézián.

Tizenhárom éves koromban a családom Franciaországból Tahitira költözött. A középiskola után visszatértem Franciaországba, hogy az orvosi egyetemre járjak. Ott megismerkedtem Mary-Ann-nel, aki biológiát hallgatott, és tahiti származású volt. Összeházasodtunk. 1968-ban találkoztunk először Jehova Tanúival, és elfogadtuk az igazságot.

Természetesen beszéltünk frissen megszerzett reménységünkről a szüleinknek, de nem voltak fogékonyak. Írtunk Tahitira is, ki-ki a maga egyházának, hogy töröljék nevünket a nyilvántartásukból. Mary-Ann egyházközsége Papeetében egy lépéssel továbbment, és nyilvánosan kiközösítette őt. A lelkész Mary-Ann szüleit is meghívta erre az alkalomra.

1969-ben megkeresztelkedtünk, és elkezdtük az úttörőszolgálatot. Míg Marseilles-ben éltünk, behívtak katonai szolgálatra, és két hónapot börtönben töltöttem a semleges álláspontom miatt. Szabadulásom után kineveztek minket különleges úttörőknek Marseilles-be, majd Bordeaux-ba. Majd idősödő szüleink kérésére 1973-ban visszautaztunk Tahitira, és egy évig általános iskolai tanárként dolgoztunk teljes munkaidőben.

A Fidzsi-szigeteki fiókhivatal felvigyázója megkérdezte, hogy szeretnénk-e újrakezdeni a teljes idejű szolgálatot, mivel szükség lenne egy körzetfelvigyázóra Francia Polinézián és Új-Kaledóniában. A szüleink helyzete javult valamelyest, így hát elfogadtuk a meghívást, és 1974 augusztusában elkezdtük a körzetmunkát. 1975-ben, N. H. Knorr látogatása idején felkértek, hogy szolgáljak Tahiti első fiókhivatal-felvigyázójaként.

1986-ban megszületett a fiunk, Rauma, és a feleségem abbahagyta a teljes idejű szolgálatot. Örömmel mondhatom, hogy Rauma most már szellemi testvérünk. Átgondolva a múltunkat nagyra értékeljük a sok szolgálati kiváltságot, amelyben részünk lehetett, de még mindig a szántóföldi szolgálatot élvezzük a legjobban.

 [Kiemelt rész/kép a 123—5. oldalon]

Jehova törődik a juhaival

Michel Bustamante

Született: 1966

Megkeresztelkedett: 1987

Életrajzi részletek: A feleségével, Sandrával Francia Polinézia két körzetének egyikében szolgálnak.

A körzetünk magában foglalja Francia Polinéziának mind az öt szigetcsoportját, és a területe Európa-méretű. A távolabbi szigetek némelyikén csak egy-két hírnök él. A távolság ellenére őket is meglátogatjuk. Rosita például a Tuamotu-szigeteken, Takapotón lakik. Ez a hűséges testvérnő hétről hétre felkészül minden összejövetelre, gyakran a férjével együtt, aki nincs az igazságban. Minden vasárnap — még akkor is, amikor a legtöbben úszni vagy horgászni mennek a lagúnába — Rosita az összejövetelhez illően felöltözik, és áttanulmányozza az arra a hétre szóló Őrtorony-cikket. Ezenkívül megbízhatóan leadja a szántóföldi jelentését. Telefonon szokta bediktálni a fiókhivatalnak, és gyakran az övé az első jelentés, amit megkapnak! Ez azért is különösen dicséretes, mert a legközelebbi telefon 45 perces hajóútra van attól a kis szigettől, ahol él.

Mindig nagy esemény, amikor repülőgép érkezik a szigetre. Ezért amikor meglátogatjuk a testvérnőnket, szinte mindenki, aki a repülőtér közelében lakik, kijön  megnézni az érkezőket. Egyszer egy asszony megkérdezte Rositától, hogy kit vár. Ő ezt mondta: „A szellemi testvéreimet. Csak miattam jönnek ide, hogy buzdítsanak.” Három napot szoktunk Rositával tölteni, közben elmegyünk vele a szolgálatba, és szellemi gondolatokkal buzdítjuk. Gyakran csak éjféltájban fekszünk le, mivel annyira vágyik a testvéri társaságra.

Egy másik szigeten egy adventista férfi látta, amint meglátogatjuk a szomszédját, aki Tanú. Később bizalmasan közölte a testvérünkkel, hogy ő már hét éve lakik a szigeten, de az egyházából még soha senki nem látogatta meg, hogy buzdítsa. Ez a férfi nem hivatalos lelkészi minőségben szolgál a sziget kicsiny adventista csoportjában.

Raivavaén (Tubuai-szigetek) Danielen és Dorison kívül nem él más hírnök. Amikor végre megtaláltuk őket — ugyanis egy nagyon félreeső helyen laknak —, megkérdeztük, hogy szervezhetnénk-e aznap délutánra egy összejövetelt náluk. Nagyon fellelkesedtek, és mindannyian elindultunk, hogy meghívjuk az embereket. Amikor odaértünk az összejövetelre, hét munkás, aki akkor fejezte be a napi munkáját az ültetvényen, kint ácsorgott az úton. Némelyiküknek táróval (egy ottani takarmánynövénnyel) teli zsákok lógtak a vállán.

„Ne törődjenek a kinézetükkel — mondtuk. — Jöjjenek csak be!” Be is jöttek, és leültek a padlóra, pedig  előkészítettünk nekik ülőhelyeket. Tetszett nekik az összejövetel, és utána sok kérdést tettek föl. Az a délután természetesen nagyon buzdító volt a testvérünknek és a testvérnőnknek, így a látogatásunk elérte fő célját.

Néha nem könnyű eljutni a távoli területen élő hírnökökhöz, mert a szigetükön nincs repülőtér. Egyszer a repülőút után még két órát kellett a nyílt vízen utaznunk, hogy eljussunk egy szigetre, ahol két hírnök lakott. Az utat egyébként egy körülbelül négy méter hosszú, nyitott motorcsónakkal tettük meg. Persze a magunk megnyugtatására megkérdeztük a vezetőjét, hogy alkalmas-e hajózásra a járműve, és van-e nála tartalék motor. A Csendes-óceán kellős közepén elsodródni nem a legkellemesebb élmény, hogy finoman fogalmazzunk!

Mire megérkeztünk, át voltunk ázva a felcsapódó vízpermettől, és a hátunk sajgott a hajótestnek ütköző hullámoktól. Visszafelé sem volt kényelmesebb utunk. Sandra ezt mondja: „Aznap délután, amikor visszatértünk a fő szigetre, felszálltam a biciklimre, hogy elmenjek prédikálni. De olyan gyenge voltam, és annyira összerázott az utazás, hogy nem tudtam irányítani a biciklit a korallból készült úton, és azon nyomban elestem.”

A fentiek fényében láthatjátok, hogy miért tudatosul bennünk minden alkalommal, amikor meglátogatjuk a távoli helyeken élő testvéreinket, hogy Jehova és a szervezete mennyire szereti őket. Kétségtelenül egy nagyon különleges szellemi családhoz tartozunk (Ján 13:35).

[Oldalidézet]

„Csak miattam jönnek ide, hogy buzdítsanak”

 [Táblázat/grafikon a 80—1. oldalon]

FRANCIA POLINÉZIA — FŐBB ESEMÉNYEK

1835: Elkészül a tahiti nyelvű bibliafordítás.

1930-as évek: Sydney Shepherd és Frank Dewar ellátogat Tahitira, és feltehetően más szigetekre is.

1940

1956: Elkezdődik az alapos prédikálómunka Makateán és Tahitin.

1958: Az első két alkalom, amikor keresztelkedés történik Francia Polinézián.

1959: Papeetében megalakul Francia Polinézia első gyülekezete.

1960

1960: Bejegyzik Jehova Tanúi Társaságát.

1962: Felépül a szigeteken az első Királyság-terem, Papeetében.

 1969: Tahiti először ad otthont nemzetközi kongresszusnak.

1975: Fiókhivatal létesül Tahitin.

1976: Elkezdik fordítani Az Őrtorony folyóiratot tahiti nyelvre.

1980

1983: Az első Bétel-otthon átadása.

1989: Elérik az 1000 fős hírnökcsúcsot.

1993: Átadják az új Bétel-otthont és a mellette épült kongresszusi termet.

1997: Először tartják meg a szolgálati kiképzőiskolát.

2000

2004: 1746 hírnök tevékenykedik Francia Polinézián.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

2000

1000

1940 1960 1980 2000

 [Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

FRANCIA POLINÉZIA

FRANCIA POLINÉZIA

MARQUISES-SZIGETEK

Nuku Hiva-sziget

Ua Pou

Ua Huka-sziget

Hiva Oa-sziget

Fatu Hiva-sziget

TUAMOTU-SZIGETEK

Manihi

Ahe

Rangiroa

Takaroa

Takapoto

Makatea

Anaa

Hao

TÁRSASÁG-SZIGETEK

Maupiti

Tahaa

Raiatea

Bora Bora

Huahiné

Moorea

Tahiti

TUBUAI-SZIGETEK (DÉLI-SZIGETEK)

Rurutu

Rimatara

Tubuai

Raivavaé

GAMBIER-SZIGETEK

MOOREA

TAHITI

PAPEETE

Punaauia

Paea

Toahotu

Vairao

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 70. oldalon]

Jeanne és Jean-Marie Félix az elsők között voltak, akik alaposan tanúskodtak Francia Polinézián

[Képek a 71. oldalon]

A szigetvilágban Maui Piirai volt az első polinéz, aki átadta életét Jehovának. 1958-ban Jean-Marie Félix keresztelte meg

[Képek a 79. oldalon]

Clyde és Ann Neill (lent) csatlakozott Agnès Schenckhez (jobbra) Tahitin, hogy támogassák a prédikálómunkát

[Kép a 85. oldalon]

John és Ellen Hubler 1960-ban kezdte el a körzetmunkát

[Kép a 86. oldalon]

A Papeetei Gyülekezet 1962-ben felépítette első Királyság-termét, mely egy nyitott oldalú, zsúpfedelű, egyszerű építmény volt

[Kép a 89. oldalon]

A „La Sentinelle” 1965. április 15-ei száma; ez a folyóirat „Az Őrtorony”-ból tartalmazott cikkeket

[Kép a 92. oldalon]

Taina Rataro megtanult írni és olvasni tahiti nyelven, hogy fejlődni tudjon szellemileg

[Kép a 92. oldalon]

Elisabeth Avae az unokájával, Diana Tautuval

[Kép a 95. oldalon]

Anna és Antonio Lanza

[Kép a 96. oldalon]

Vaieretiai és Marie-Medeleine Mara

[Kép a 97. oldalon]

Ato Lacour

[Kép a 98. oldalon]

Rudolphe Haamarurai

[Kép a 99. oldalon]

Vahinerii és Edmond Rai (balra) Taaroa és Catherine Teriivel (jobbra)

[Kép a 100. oldalon]

Auguste és Stella Temanaha

[Képek a 102. oldalon]

Christiane és Jean-Paul Lassalle (balra), valamint Lina és Colson Deane (jobbra)

[Kép a 103. oldalon]

Roger Sage (balra) tahiti nyelvre tolmácsolja Francis Sicari előadását egy kerületkongresszuson az 1970-es években

[Kép a 107. oldalon]

Eileen és Alain Raffaelli

[Kép a 108. oldalon]

Mauri és Mélanie Mercier

[Kép a 120. oldalon]

Marie-Louise és Serge Gollin misszionáriusként szolgálnak a Marquises-szigeteken

[Kép a 122. oldalon]

Alexandre Tetiarahi a feleségével, Elmával, és két legfiatalabb lányukkal, Ravával (balra) és Rivával

[Kép a 126. oldalon]

A tahiti fordítói csapat

[Kép a 127. oldalon]

Az 1969-es „Béke a földön” nemzetközi kongresszus volt az első nemzetközi kongresszus Tahitin

[Kép a 128. oldalon]

A Bora Bora szigeten lévő Királyság-terem a legújabb Francia Polinézián

[Kép a 130. oldalon]

Christine és Félix Temarii

[Kép a 131. oldalon]

A fiókbizottság, balról jobbra: Alain Jamet, Gérard Balza és Luc Granger

 [Képek a 132—3. oldalon]

 1. A tahiti fiókhivatal

2. Gérard Balza 2002 júliusában bejelenti a „Közeledj Jehovához!” című könyv közreadását tahiti nyelven

3. A tahiti Bétel-család