Guyana

Guyana — melynek jelentése: ’a sok víz földje’ — egy dél-amerikai ország, melynek déli határa mindössze 130 kilométerre van az Egyenlítőtől északra. Mennyire találó ez a név, hiszen jóval több mint 40 folyó és számtalan mellékfolyó vezeti el a vizet, mely a Guyana 215 000 négyzetkilométeres területének nagy részét beborító esőerdőkből és dzsungelekből származik. E folyók némelyike Guyana határa is egyben, elválasztva az országot a szomszédos Brazíliától, Suriname-tól és Venezuelától. Emellett a folyók életet jelentenek az ország belsejében, ahol a falvak és a mezőgazdasági területek a folyópartok mentén helyezkednek el szétszórtan. Guyana kereskedelme és történelme — beleértve Jehova népének történetét is — csakugyan szorosan kapcsolódik a vizekhez.

Nyugatról kelet felé haladva a négy főbb folyó az Essequibo, Demerara, Berbice és a Courantyne. Ezek közül is a leghosszabb az Essequibo, hiszen 1000 kilométer hosszú, torkolatánál 30 kilométer széles, és 365 szigete van. Egyikük, Fort Island a holland gyarmati időszakban kormányszékhely volt. E főbb folyók az ország belsejében, a déli részen húzódó hegységekben erednek, majd észak felé haladva átkígyóznak a keskeny parti síkságokon, s végül beleömlenek az Atlanti-óceánba. Vizeik útközben a világ néhány leglátványosabb vízesésén zúdulnak le, mint mondjuk a Kaieteur-vízesésen, ahol az Essequibo folyóba  ömlő, 120 méter széles Potaro folyó vize a vízesés felső szakaszánál 226 métert zuhan.

Sok természeti látványosságával Guyana a természet szerelmeseinek paradicsoma. Vizei olyan állatoknak adnak otthont, mint a termetes kanadai vidra, a mórkajmán és az eddig felfedezett legnagyobb édesvízi halak egyike, az arapaima. Ezek a húsevő, lélegző óriások akár 3 méteresre és 220 kilogrammosra is megnőhetnek. Jaguárok kószálnak csendben az árnyékos erdőkben, bőgőmajmok kiabálnak a fákról, ahol több mint 700 madárfaj is él, köztük a hárpiák, valamint a parádésan színes arák és tukánok.

Guyana lakosságának száma hozzávetőlegesen 770 000-re tehető. Ebben benne foglaltatnak az indiaiak, akiknek őseik bérmunkásokként érkeztek Indiából; feketék, akik afrikai rabszolgák sarjai; amerindidek (aruak, karib, vapisana és varao indiánok), valamint félvérek. Jóllehet a kreol nyelvet az egész országban beszélik, a hivatalos nyelv az angol, így Guyana az egyetlen angolul beszélő nemzet Dél-Amerikában.

Az igazság vizei elérik Guyanát

1900 körül az életadó „víz” — mely az emberek szellemi szomját enyhíti — kezdett beszivárogni Guyanába (Ján 4:14). Egy Peter Johassen nevű férfi, aki a Courantyne folyó mentén üzemelő fakitermelő táborban dolgozott, hozzájutott a Sioni Őr Torony és Krisztus jelenlétének hírnöke (Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence) egyik példányához. Tartalmát megosztotta egy bizonyos Elgin úrral, aki aztán írt a Watch Tower Societynak, hogy több bibliai irodalmat szeretne kapni, köztük A korszakok terve című könyvet. Bár Elgin úr nem ragaszkodott a tanult igazságokhoz, felkeltette mások érdeklődését. Ennek eredményeként megalakult egy kis csoport New Amsterdamban, amely a Berbice folyó torkolatánál fekszik.

Időközben Guyana fővárosában, Georgetownban Edward Phillips kapott a Nemzetközi Bibliakutatók (így hívták akkoriban  Jehova Tanúit) által megjelentetett kiadványokból. Mivel égett a vágytól, hogy megossza másokkal, amit tanult, összehívta a rokonait és a barátait az otthonába, és rendszeresen folytatott velük kötetlen formájú bibliai beszélgetéseket. 1908-ban írt a Watch Tower Societynak, azt kérve, hogy egyik képviselőjét küldje el Guyanába, melyet akkoriban Brit Guayanának * neveztek. Négy évvel később megérkezett Evander J. Coward, és több száz ember előtt tartott bibliai előadásokat Georgetownban és New Amsterdamban a városházán.

Edward Phillips fia, Frederick emlékszik Coward testvér látogatására. Így ír róla: „Nem tellett bele sok idő, és Coward testvér népszerűségre tett szert Georgetownban. Az általa prédikált üzenet révén érdeklődők kezdtek csatlakozni a Bibliakutatók csoportjához. Azokban a napokban olyan könyveket tárgyaltunk meg, mint A korszakok terve és Az új teremtés [The New Creation]. A csoport hamarosan kinőtte otthonunkat, ezért 1913-ban a georgetowni Somerset House-ban béreltünk egy szobát az emeleten. Ez lett a gyülekezetünk összejöveteli helye, és egészen 1958-ig ide jártunk.” Edward Phillips 1914-ben ismét felajánlotta az otthonát, de ezúttal Guyana első fiókhivatalául. Kinevezték az irodai munka felvigyázójának, és ezt a feladatot látta el az 1924-ben bekövetkezett haláláig.

1916-ban „A teremtés története képekben” című mozgóképes előadás lökést adott a prédikálómunkának. „Abban az időben békének és igazi szellemi jólétnek örvendtünk — írja  Frederick. — A helyi újságban még Charles T. Russellnek, a Bibliakutatók egyik élenjáró tagjának az előadásait is közölték egy sorozatban.”

1917-re már más hangulat uralkodott az országban. Az embereken háborús hisztéria lett úrrá, és egy tekintélyes helyi pap arra szólította fel a nyilvánosságot, hogy imádkozzanak a britekért és a szövetségeseikért. Coward testvér a sajtónak írt egyik levelében a Biblia próféciáinak fényében részletezte a világ állapotát. Emellett a georgetowni városházán lendületes előadást tartott „Babilon falainak lerombolása” címmel.

„A papságot ez annyira felbőszítette — számolt be Az Őrtorony 1983. október 1-jei angol száma —, hogy rávette a hatóságokat, hogy utasítsák ki Coward testvért az országból, és tiltsák be több kiadványunkat. Ez a betiltás 1922-ig tartott.” Sok ember azonban tisztelte Coward testvért a bátor tanúskodásáért. Sőt, amikor ment el, sorba álltak a kikötőnél, és ezt kiabálták: „Ő volt az egyetlen ember, aki az igazságot prédikálta.” A dokkmunkások  még sztrájkkal is fenyegetőztek tiltakozásul Coward testvér kiutasítása miatt, ám a testvérek azt tanácsolták nekik, hogy ne tegyék.

Az első világháború után a Bibliakutatók alattomosabb próbával találták szembe magukat, amely egy ideig akadályozta a Királyság-igazság terjedését. Egy korábbi testvér, aki a brooklyni főhivatal tagja volt, de hitehagyottá vált, többször látogatást tett Guyanában, hogy a Bibliakutatókat megpróbálja eltéríteni a szervezettől.

Amint Az Őrtorony korábban megnevezett száma elmondta, „az országban lévő Bibliakutatók egy időre három részre szakadtak. Az egyik csoport lojális volt a szervezethez, a másik szembehelyezkedett vele, a harmadik pedig nem tudta, mitévő legyen. Jehova áldása azonban csak a lojális csoportra terjedt ki, és az végül felvirágzott.” A lojálisak között volt Malcolm Hall, aki 1915-ben keresztelkedett meg, és Felix Powlett, aki 1916-ban keresztelkedett. Mindketten Jehova buzgó szolgái maradtak, és már jócskán túllépték a 90. életévüket, amikor meghaltak.

1922-ben George Young érkezett Guyanába a főhivatalból, hogy további buzdítást nyújtson a hűséges testvéreknek, és körülbelül három hónapig tartózkodott ott. „Fáradhatatlan munkás volt” — mesélte Felix Powlett. Young testvér a Szentírásból szerzett ismeretével, erőteljes hangjával, természetes taglejtésével és vizuális segédeszközeivel sokakat indított arra, hogy alaposabban megvizsgálják Isten Szavát. Az ő beszámolója alapján Az Őrtorony 1923. január 1-jei angol száma elmondta, hogy „a világnak azon a részén rendkívül megnőtt az érdeklődés az igazság iránt, minden nyilvános összejövetelen nagyobb  hallgatóság vesz részt, a házak zsúfolásig megtelnek, és ezzel együtt a testvérek is egyre buzgóbbak és odaadóbbak”. A Somerset House-ban például átlagosan 100-an vettek részt az összejöveteleken, pedig akkoriban csak 25 körül volt a Királyság-hírnökök száma.

1923-ra a testvérek már arra is erőfeszítéseket tettek, hogy az ország belsejében élő embereket is elérjék. Gyakran mindössze függőágyat és kiadványokat vittek magukkal, és az emberek vendégszeretetére hagyatkoztak, remélve, hogy kapnak némi ennivalót. Ha valaki szállást kínált nekik, ott töltötték az éjszakát. Máskülönben kifeszítették függőágyukat egy fa ágai alatt, és ott éjszakáztak, nemegyszer szúnyograjokkal harcolva. Másnap reggel aztán áttekintettek egy bibliaverset a Jehova szervezetének kiadásában megjelent Naponkénti mennyei manna füzetből, majd útnak indultak a következő közösséghez egy csapáson, vagy felkéredzkedtek egy csónakra.

A távolabbi területeken élő emberek elérésére tett erőfeszítések a II. világháborúig folytatódtak. Akkortól ugyanis korlátozták a benzinvásárlást, és ezáltal határt szabtak az utazásnak. Közben a Bibliakutatók 1931-ben felvették a Jehova Tanúi nevet. A Bibliakutatók part mentén elszórtan lévő kis csoportjai büszkén viselték az új nevet, és lelkesedésüket a fokozott szolgálattal mutatták ki. Az 1930-as évek későbbi szakaszában a hírnökök gramofont kezdtek használni a szolgálatban, ezzel játszottak le bibliai előadásokat. Frederick Phillips, a fiókhivatal akkori vezetője ezt írja: „A falvakban abban az időben még nem volt rádió, így abból lehetett tudni, hogy megérkeztünk egy faluba, hogy a hangszóróinkból a szellő szárnyán muzsika hangja szállt a nyugodt, trópusi levegőben. Ezután játszottuk le az előadásokat. A közösség szinte valamennyi tagja összesereglett, néhányan pizsamában.”

A rádióállomások szintén hozzájárultak a jó hír terjedéséhez. Az egyik guyanai adó minden vasárnap és szerdán sugárzott Királyság-üzenetet. Ezek a tevékenységek semmiképpen sem kerülték el Sátán figyelmét, aki kihasználta a II. világháború  okozta, felfokozott nacionalista érzelmeket, hogy akadályozza a munkát.

A II. világháború és a háború utáni tevékenység

1941-ben, a második világháború közepette 52 tevékeny Királyság-hirdető volt Guyanában. Ugyanebben az évben betiltották Az Őrtorony és a Vigasz (most Ébredjetek!) folyóiratokat. 1944-től a betiltás Jehova népének minden kiadványára kiterjedt. Az Őrtorony 1946. július 1-jei angol száma erről számolt be: „Jehova Tanúi számára a Szent Bibliának még azokat a példányait is betiltották, amelyekben nem volt a Watch Tower Society által hozzáfűzött magyarázat, és amelyeket más bibliatársulatok nyomtattak.”

1946 áprilisában Nathan Knorr látogatott el Guyanába a főhivatalból. William Tracyvel érkezett, aki nem sokkal azelőtt végezte el a Gileád Iskolát. Azért jöttek, hogy buzdítsák a testvéreket, valamint hogy kérvényt nyújtsanak be a kormányhoz a betiltás megszüntetésére. Georgetownban tartottak egy összejövetelt, melyen Knorr testvér kifejtette a jelenlévő 180 testvérnek és érdeklődőnek, hogy Jézus korai tanítványainak sem voltak Bibliáik és könyveik a szolgálat végzéséhez, Jehova mégis bámulatos növekedéssel áldotta meg őket. Miért? Azért, mert nem hagytak fel a prédikálással. Vajon nem fogja Isten a modern kori szolgáiért is ugyanezt tenni, ha továbbra is kitartanak a munkában? Dehogynem!

 A testvérek időközben folyamatosan keresték a betiltás hatálytalanításának jogi útját. Például kevesebb mint egy évvel a háború után 31 370 aláírást gyűjtöttek össze ahhoz a petíciójukhoz, melyben tiltakoztak a betiltás ellen, és amelyet aztán benyújtottak a kormányhoz. Ezenfelül annak érdekében, hogy a guyanai emberek továbbra is teljesen tisztában legyenek a helyzettel, Jehova szervezete közreadott egy traktátust, amely feltárta a tényeket. Ennek főcíme így szólt: „BRIT GUAYANÁBAN BETILTOTTÁK A SZENT BIBLIÁT — 31 000 SZEMÉLY ÍRTA ALÁ A KORMÁNYZÓNAK SZÓLÓ PETÍCIÓT, hogy a gyarmaton élő minden lakos számára legyen visszaállítva a vallásszabadság, vallási hitnézetre való tekintet nélkül.”

Knorr testvér a gyarmati ügyekért felelős miniszterrel, W. L. Heape-pel is találkozott, hogy kérje a betiltás visszavonását. Harmincperces beszélgetésük végén Knorr testvér adott egy példányt „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvből Heape úrnak, és arra kérte, hogy figyelmesen olvassa el. Heape úr azt mondta, hogy megteszi. Sőt, tájékoztatta Knorr testvért arról, hogy a végrehajtó bizottság kilenc tagja a beszélgetésükkel  egy időben tárgyalja újra az irodalmunkra kiszabott betiltás ügyét! Ez így is volt, mivel a kormányzó 1946 júniusában közzétette, hogy a betiltásnak vége.

Nem sokkal később 130 poros kartondobozt bocsátottak a testvérek rendelkezésére, melyek 11 798 könyvet és füzetet tartalmaztak. A Királyság-hirdetőket — akiknek száma ekkor már 70 volt — fellelkesítette, hogy újra felkínálhatnak kiadványokat, így az egész szállítmányt mindössze tíz hét alatt elterjesztették. Augusztusban elkezdték az utcai tanúskodást is, és nagyszerű eredmények születtek. A fiókhivatal beszámolójából kitűnik, hogy „a folyóiratokat majdnem olyan gyorsan elterjesztették, amilyen gyorsasággal elkeltek a helyi újságok”.

A testvérek még a betiltás idején is megállás nélkül kapták az értékes szellemi táplálékot, és ez részben egy testvérnek volt köszönhető, aki a georgetowni postahivatalban dolgozott. „Kötelességemnek éreztem — írja —, hogy gondoskodjam arról, hogy Az Őrtorony megérkezzen a fiókhivatalba. Testvérnők segítettek abban, hogy a tanulmányozási cikkek vagy le legyenek gépelve, vagy stenciles géppel legyenek sokszorosítva, majd eljussanak a családokhoz a gyülekezeti összejöveteleken való használatra.”

Új misszionáriusok lendületet adnak a munkának

Amikor egy gyorsuló autó sebességet vált, még gyorsabban tud menni. Guyanában a prédikálómunkában akkor történt a „sebességváltás”, amikor az 1940-es évek derekán Gileád Iskolát végzett misszionáriusok érkeztek. Közöttük volt William Tracy,  aki a harmadik osztályban végzett, valamint John és Daisy Hemmaway, illetve Ruth és Alice Miller, akik az ötödik osztályban végeztek. Ezek a buzgó Tanúk megosztották a helyi testvérekkel azokat az értékes gondolatokat, amelyeket a Gileád Iskolán tanultak, s kitűnő példával jártak elöl a szántóföldön.

Tracy testvért foglalkoztatta, hogy mi lesz azokkal, akik félreeső területeken élnek. „Felderítettem a terepet — írta —, többször is bejártam keresztül-kasul a part menti vidéket, felutaztam a folyókon, hogy kapcsolatba lépjek az elszigetelten élő érdeklődő személyekkel, valamint hogy újabb érdeklődőket találjak. A parti vonattal, valamint busszal, kerékpárral, nagy folyami hajókkal, kishajókkal, sőt kenuval utaztam.”

A misszionáriusok a helyi úttörőknek is segítettek, hogy szervezetten végezzék a szolgálatot, s így módszeresen be tudják munkálni a területeket, valamint ha a körülményeik engedik, bele tudjanak vágni abba a feladatba, hogy addig még érintetlen területeken szolgáljanak. Ne feledjük, hogy 1946-ban Guyanában csupán öt gyülekezet működött, és a Királyság-hirdetők csúcslétszáma 91 volt. Ám akiknek Isten szelleme ad erőt, azoknak semmilyen feladat sem lesz túl nehéz (Zak 4:6).

Eleinte a misszionáriusokkal együtt munkálkodó úttörők közül sokan idősebbek voltak. Korukat meghazudtolva azonban nagyszerű szellemet mutattak fel a munkában. Ilyen volt Isaac Graves, George Headley, Leslie Mayers, Rockliffe Pollard és George Yearwood. A testvérnők közül Margaret Dooknie, Ivy Hinds, Frances Jordan, Florence Thom, Atalanta Williams és Princess Williams (nem rokonok) nevét említhetnénk meg. Könyvekkel, füzetekkel és folyóiratokkal felszerelkezve messzi földekre vitték el a Királyság-üzenetet.

Ivy Hinds (most Wyatt a családneve) és Florence Thom (most Brissett a családneve) Bartica városkájába kaptak megbízatást, mely az Essequibo folyó mentén található, körülbelül 80 kilométerre az ország belsejében. Ez a település az ország  szívében lévő arany- és gyémántlelőhelyek kapuja. Egyetlen testvér élt ott egymagában. John Ponting, aki akkoriban fiókhivatal-felvigyázó és körzetfelvigyázó volt, ezt írja: „Két hónapon belül már 20-an jártak az összejövetelekre, az Emlékünnepre pedig 50-en jöttek el.” Egy férfi, aki elfogadta az igazságot, név szerint Jerome Flavius, egyik szemére sem látott. „Nem sokkal később már előadásokat tartott mindenféle segédeszköz nélkül, miután Ivy Hinds elégszer felolvasta neki az anyagot” — meséli John.

Bár Esther Richmond és Frances Jordan — két úttörő testvérnő — már a 60-as éveinek a vége felé járt, mindketten megtanultak kerékpározni, hogy több területet be tudjanak munkálni. Ponting testvér pedig elmondja: „Margaret Dooknie, aki már nem is számolta, hogy mióta szolgál úttörőként, addig ment és ment, amíg annyira ki nem fáradt, hogy olykor egy padon elbóbiskolva találtunk rá egy parkban. Sohasem fogjuk elfelejteni őt és a hozzá hasonlókat.”

A misszionáriusok és idősebb úttörők példája sok fiatalt tűzbe hozott, így ők is csatlakoztak az úttörők soraihoz. Mindezen tevékenység eredményeképpen növekvő számban jöttek az igazságba az emberek, és az ország különböző területein egyre-másra alakultak csoportok és gyülekezetek. 1948-ban 220 hírnök volt Guyanában. 1954-ben ez a szám 434-re emelkedett. Eközben a Kitty-Newtownból való testvérek csoportja, mely a Somerset House-ban gyűlt össze, olyan nagy lett, hogy önálló gyülekezetként kezdett működni Newtown Gyülekezet néven, amely a második volt a fővárosban. Ma kilenc gyülekezet van Georgetownban.

Hangszóróval felszerelt szekerek, kerékpárosok és szamarak

A fiókhivatal irányítása alatt az 1950-es évek elején a testvérek szabadtéri nyilvános előadásokat tartva — általában szombat esténként és vasárnap délutánonként — keresztül-kasul bejárták  Georgetownt. Egy hangszóróval felszerelt szekeret használtak, melyet saját kezűleg készítettek. Volt rajta egy nagy teljesítményű hangosítóberendezés, két nagy hangszóró, szónoki emelvények és kábelek. Albert Small, aki 1949-ben keresztelkedett meg, ezt mondja: „Napközben kitettünk egy hirdetőtáblát az összejövetel helyére. Az állt rajta, hogy »Választ kap bibliai kérdéseire«, valamint az összejövetel időpontja is fel volt tüntetve. Rengetegen hallgatták meg ezeket az előadásokat, és néhányan közülük később az igazságba jöttek.”

1954 elején Nathan Knorr és titkára, Milton Henschel előadásokat tartott a georgetowni Globe moziban, hogy rámutassanak a további növekedés lehetőségére. John Ponting jelen volt, és így számol be: „Mind az 1400 ülőhely foglalt volt, és 700-an kint hallgatták a programot hangszórón keresztül, míg a heves esőzés arra nem kényszerített sokakat, hogy bezsúfolódjanak a moziba. Plakátokat viselve, kerékpáron vonultunk fel, úgy hirdettük a programot. Sötétedés után meg egy nagy, megvilágított  hirdetőtáblával tettük közzé. A táblát szamár húzta, a szamarat pedig egy testvér vezette, aki közben hangosítóberendezés által közölte a részleteket.”

További utazások az ország belsejébe

William Tracy — amikor fiókhivatal-felvigyázóként szolgált — arra buzdította a testvéreket, hogy érjék el a távoli helyeken élő embereket. Ő maga is ellátogatott az Essequibo és a Berbice folyó térségébe, s körzetkongresszusokat szervezett az ott lévő kisebb csoportoknak és gyülekezeteknek. A kongresszusokat jobbára mozikban és iskolákban tartották meg; sokszor csak a mozik voltak elég nagyok. 1949-ben az Essequibo folyó torkolatánál lévő Suddie mozijában megszervezett kongresszuson „A pokol mint az elrettentés eszköze” című nyilvános előadás igencsak nagy hatással volt az emberekre. Egyesek úgy kezdtek beszélni Jehova Tanúiról, mint a pokolmentes egyházról.

William Tracy 1950-ben friss házasként új megbízatását az Egyesült Államokba kapta. John Ponting lépett a helyébe mind a fiókhivatal-felvigyázói, mind az utazófelvigyázói feladatkörben. John szintén segített néhány folyó menti terület bemunkálásában. A testvérek a menetrend szerint közlekedő szállítóhajókkal utaztak. Amikor az út mentén a falusiak odaeveztek kenujukkal a postahivatalként szolgáló hajóhoz, hogy leadják vagy felvegyék a postai küldeményeket, a testvérek megkérték ezeket az embereket, hogy vigyék ki őket a partra, s tették ezt abban a reményben, hogy valaki ad nekik élelmet és szállást. Tanúskodtak a falu lakóinak, majd este egy család vendégszeretetét élvezték. Másnap megint megkértek valakit, hogy vigye őket  tovább a folyón, hogy a következő falunak is tanúskodni tudjanak. Egyik délután ellátogattak egy fűrésztelepre. A vezető abbahagyta a munkát, összehívta az embereket, és megengedte a testvéreknek, hogy tartsanak egy 15 perces előadást. Mindannyian kértek kiadványokat.

Thomas Markevich, aki a Gileád Iskola 19. osztályában végzett, 1952 júliusában Guyanába lett kinevezve. Ő is vállalkozott arra, hogy érintetlen területekre menjen. Tom így mesél: „Különleges örömet érez az ember, amikor olyanokkal osztja meg a Királyság-üzenetet, akik azelőtt nem hallottak arról. De néha igencsak meglepő dolgok történnek, és ebben nekem is részem volt. A Demerara folyón utaztam egy folyami hajón, majd bementem a dzsungel mélyére, ahol egy kis kunyhóra bukkantam. A lakója üdvözölt, beinvitált, hellyel kínált, és meghallgatta a mondandómat. Amint körülnéztem, meglepetten vettem észre, hogy a kunyhó fala Az Őrtorony folyóirat lapjaival van kitapétázva, és a lapok mind az 1940-es években kerültek ki a nyomdából! A házigazda nyilván már korábban kapcsolatba került a Királyság-üzenettel, alighanem vagy egy folyami hajón, vagy Georgetownban, vagy Mackenzie-ben.”

Donald Bolinger misszionárius volt az első, aki megtette a Kaieteur-vízeséshez vezető fáradságos szárazföldi utat. Miközben amerindideknek tanúskodott, találkozott egy kormánytisztviselővel, aki velük dolgozott. Idővel ez a kormánytisztviselő átadta az életét Jehovának, és gondját viselte annak a csoportnak, amely később ott alakult. Néhány hírnök a munkája miatt elszigetelt területre költözött, például  a gyémánt- és aranybányák vidékére. Elszigeteltségük ellenére gyakran prédikáltak kunyhóról kunyhóra a táborokban. Mi segített nekik szellemileg erősnek maradni? Az, hogy jó időtervet alakítottak ki a tanulmányozáshoz és a prédikáláshoz.

Izgalmas és megelégedést nyújtó szolgálat

John és Daisy Hemmaway 1946-tól 1961-ig szolgáltak misszionáriusként Guyanában. Olykor a szabadságukból két hetet az északnyugati területen, Venezuelához közel töltöttek, ahol karib, aruak és más bennszülött törzsek élnek. Egy alkalommal rengeteg kiadványt helyeztek el az aruak embereknél. Ez azonban korántsem volt ínyére a katolikus apácáknak, akik a helyi iskolát működtették. Így hát az apácák arról faggatták a gyerekeket,  hogy a szüleik kaptak-e a kiadványból. Amikor a szülők tudomására jutott ez a kíváncsiskodás, felháborodtak, és közölték a pappal, hogy ők választják meg maguknak, hogy mit akarnak olvasni. A papot ez nem tántorította el szándékától, ezért a vasárnapi misén kritizálta a sokak által elfogadott Élhetsz-e mindörökké boldogságban a földön? (Can You Live Forever in Happiness on Earth?) című füzetet. Ám ez a taktika visszafelé sült el, ugyanis azon a napon, amikor a Hemmaway házaspár eljött onnan, sok falubeli kért tőlük ebből a bizonyos füzetből.

Erre a területre, amely körülbelül 300 kilométerre van az ország belsejében, John és Daisy komppal, vonattal és teherautóval utazott. Magukhoz vették a szükséges dolgokat, valamint a kiadványokat és a kerékpárjukat, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy földutakon utazzanak, és eljussanak az indiáncsapásokhoz. „A szélrózsa minden irányában vannak ilyen csapások — meséli John —, és az embernek vagy a memóriáját kell használnia, vagy le kell törnie néhány ágat az útkereszteződésekben, ha mindenképpen vissza akar találni, baj nélkül. Ha a csapáson a macskafélék családjának egyik tagja téved az utunkba, az a szokás, hogy az ember teljesen mozdulatlanul áll, és farkasszemet néz az állattal, míg az meg nem adja magát. Idővel a bestia csendben odébbáll. A majmok a fák tetején, a magasban közlekednek, és rikoltozva fejezik ki nemtetszésüket a betolakodók látogatása ellen, míg a lajhár fejjel lefelé lógva lustán nézi végig, amint az ember továbbhalad. Az irtásokon imitt-amott színes tukánokat pillanthatunk meg, amint a papajafa gyümölcséből lakmároznak.”

Hemmaway testvér a Guyanában töltött 15 évi misszionáriusi szolgálata után így összegzi érzéseit: „Mennyire izgalmas! És milyen megelégedést nyújtó! Egy pálmalevelekből készült kunyhó döngölt padlózatán ülni, amerindideknek beszélni Isten Királyságáról, tanítva őket egy új életformára — nos, ez olyan megelégedést nyújt, hogy nincs más, ami ehhez fogható. Látni,  hogy ezek az alázatos emberek kedvezően reagálnak a Biblia tanítására, majd átadják életüket Istennek, olyan élmény, amelyet sohasem fogunk elfelejteni.”

Helyi úttörők mennek a Gileád Iskolára

Számos helyi úttörőnek is kiváltságában állt részt venni a Gileád Iskolán, és voltak köztük olyanok, akiket visszaküldtek, hogy Guyanában szolgáljanak. Ez történt Florence Thommal (most Brissett a családneve) a 21. osztályból (1953); Albert és Sheila Small-lal a 31. osztályból (1958); valamint Frederick McAlmannal a 48. osztályból (1970).

Florence Brissett elmondja: „Azelőtt abban reménykedtem, hogy külföldi megbízatást kapok, de az, hogy a guyanai Skeldonba küldtek, Jehovától jövő áldásnak bizonyult. Korábbi osztálytársaim, tanáraim, barátaim és ismerőseim közül sokan azért egyeztek bele, hogy tanulmányozzam velük a Bibliát, mert ismertek. Sőt, egyesek kérték, hogy tanulmányozzak velük! Köztük volt Edward King, akinek a feleségével akkor már elkezdtem a tanulmányozást. Érdekes módon az anglikán pap hallott erről, ezért hívatta Edwardot, és követelte, hogy állítsa le a tanulmányozást. Edward azonban ehelyett maga is tanulmányozni kezdett.”

Miután a Small házaspár visszatért a Gileád Iskoláról, Albert a fiókbizottság tagjaként szolgált, és emellett éveken át körzetfelvigyázó is volt. Jelenleg Sheilával együtt az egészségi gondjaik ellenére különleges úttörőkként tevékenykednek egy helyi gyülekezetben, ahol Small testvér az egyik vén. Persze nem mindenkit küldtek vissza Guyanába azok közül, akik onnan mentek a Gileád Iskolára. Lynette Petersnek például, aki a 48. osztályban végzett, Sierra Leonét utalták ki területként. A mai napig hűségesen szolgál külföldi megbízatásában.

Egy film érdeklődést kelt

Jehova Tanúi az 1950-es években széles körben bemutattak egy filmet, amelynek az volt a címe, hogy Az új világ társadalma  tevékenység közben (The New World Society in Action). A film középpontjában a brooklyni főhivatal, valamint a New York-i Yankee Stadionban 1953-ban megtartott nagy kongresszus áll. Mindenkinek, Tanúknak és másoknak egyaránt segített, hogy jobban megértsék Jehova szervezetének működését, és azt, hogy mi mindenre terjed ki a munka. Kétségkívül óriási hatással volt az esőerdők mélyén élő emberekre, akik közül sokan még sohasem láttak egyetlen filmet sem!

A filmet gyakorta a szabadban mutatták be egy nagy területen. Az emberek kilométereket gyalogoltak, csak hogy láthassák. „De hogyan tudták a testvérek levetíteni olyan helyeken, ahol nem is volt elektromos áram?” — kérdezheted. Alan Johnstone Gileád-végzett misszionárius, aki 1957-ben érkezett Guyanába, és körzetfelvigyázóként szolgált, többször is levetítette a filmet. Ezt írja: „Ahol nem volt áram, ott generátorokat használtunk, melyeket a helyi emberek — akik este az üzletük kivilágításához használták őket — voltak olyan kedvesek, és kölcsönadtak nekünk. Egy nagy lepedőt két fa között feszesen kihúztunk, és az volt a vetítővászon.”

Egy ilyen bemutató után John és Daisy Hemmaway egy gőzös fedélzetén hazafelé tartott. Az utasok közül többen hallottak már a filmről, és szerették volna látni. Ezért a kapitány engedélyével a Hemmaway házaspár a fedélzeten kifeszítette a vásznat, a vetítőt pedig egy kabinból működtették, amelynek ablaka éppen a megfelelő irányban volt. „A fedélzeten katolikus papok és anglikán lelkészek is tartózkodtak — írja John. — Bár ők a szárazföldön nem ereszkedtek le odáig, hogy megtekintsék a filmet, most mégis akarva-akaratlan végig kellett nézniük a fedélzeten. Ráadásul éppen az ő kabinjukból vetítettük a filmet! Az utasok később olyan kérdésekkel ostromolták őket, melyekre csak egy Jehova Tanúja tud válaszolni.”

A film erejére vonatkozóan John Ponting ezt írja: „Azokban az években a film bemutatása különösen hatásos volt olyan helyeken, ahol a Tanúk kevesen voltak, és jelentéktelennek tekintették  őket. A szkeptikusoknak lehetőségük volt látni egy óriási, több rasszból összetevődő világméretű szervezetet, és ez nagyobb tiszteletet ébresztett bennük irántunk. Sokak életében fordulópont volt a film megtekintése, és elfogadták a bibliatanulmányozást. Néhányan közülük később vének lettek. Egy körzetfelvigyázó mindössze két hét alatt 17-szer vetítette le a filmet, többnyire a szabadban, 5000 jelenlévő előtt.

Egy másik út alkalmával, amikor egy körzetfelvigyázó két napon át egy zuhatagokkal tarkított folyón utazott, majd a dzsungelben gyalogolt, igazán tapasztalta, hogy megéri erőfeszítéseket tennie, hiszen számtalan amerindid — akiknek ez volt életük első filmje — élvezte a bemutatót. Másnap a falubeliek közül többen — jobbára presbiteriánusok — elfogadtak folyóiratokat. A látogatás eredményeként az egész falunak sokkal jobb véleménye lett Jehova népéről.”

1953-tól 1966-ig Guyanában politikai bizonytalanság és rasszizmus okozta nyugtalanság uralkodott. Az 1961-től 1964-ig tartó időszak volt a legrosszabb, melyet zavargások, fosztogatások, gyilkosságok és általános sztrájk jellemzett. Megszűnt a tömegközlekedés, a félelem pedig járványszerűen terjedt. A testvéreket nem üldözték nyíltan, de az uralkodó állapotok miatt néhányan kínokat álltak ki. Két testvért például megvertek, két másikat pedig — akik közül az egyik Albert Small volt — vadászpuska sörétjei találtak el, melyeket csak kórházban tudtak eltávolítani. Az országban a helyzet annyira súlyossá vált, hogy brit csapatok léptek közbe.

Mennyire jó, hogy ezekben a viharos években Az új világ társadalma tevékenység közben című film egy olyan népre hívta fel a figyelmet, amelynek tagjai mindenféle nemzetből származnak, és valódi békéről és egységről tesznek tanúbizonyságot! Továbbá a testvérek nem hagyták, hogy a tömegközlekedés szünetelése megakadályozza őket abban, hogy járjanak az összejövetelekre és végezzék a szolgálatot. Egyszerűen csak egy kicsit többet kellett gyalogolniuk a szokottnál, vagy kerékpárral  közlekedtek. És mindenekelőtt valódi keresztényi szeretetet mutattak egymás iránt. „Törődtek és osztoztak egymással” — számolt be Albert Small.

A testvérnők élen járnak a munkában

A testvérnők szintén elvitték távoli helyekre a Királyság-üzenetet. Ivy Hinds és Florence Thom például különleges úttörőként Barticába, a dzsungel szélére kapott megbízatást. Ott lakott Mahadeo, egy elszigetelten élő hírnök a feleségével, Jamelával. Ahogyan akkoriban a legtöbb indiai lánnyal történt, Jamela sem járhatott iskolába, ezért nem tudott írni-olvasni. Mégis ő maga akarta olvasni a Bibliát, és segíteni szeretett volna két kisfia tanításában. „Jehova áldásával és az én segítségemmel gyorsan elsajátította az olvasás, az írás és a másoknak való tanúskodás művészetét” — jelentette ki Florence.

Florence és Ivy két hónappal az érkezésük után még mindig nem találtak megfelelő szállást. Az összejövetelek megtartásához is szükség volt valamilyen helyre, ugyanis már több mint tíz bibliatanulmányozást vezettek. Kétségbeejtővé vált a helyzet, amikor hírt kaptak a körzetfelvigyázó közeledő látogatásáról. Mindennek a tetejébe ez a látogatás éppen arra a hétre lett beütemezve, amikor úgy volt, hogy az ország belsejéből érkező munkások és rengeteg prostituált Georgetownból Barticába özönlik, háromszorosára növelve ezzel a város lakosságát!

Jehova keze azonban nem rövid. Florence így emlékszik vissza: „A körzetfelvigyázó érkezése előtti napon estefelé találkoztunk egy földbirtokossal, aki hajlandó volt bérbe adni nekünk egy kis kétszobás vityillót a város szívében. Égett a kezünk alatt a munka, súroltuk a falat, és lefestettük, majd vikszeltük a padlót. Függönyt tettünk fel, és berendeztük a lakást; a hajnali órákra végeztünk. Micsoda éjszaka volt! John Ponting körzetfelvigyázó nem akart hinni a fülének, amikor elmondtuk neki, mi történt. Látogatása első estéjén 22-en voltak jelen. Ez ígéretesnek látszott, jelezve, hogy hamarosan létrejön a Barticai Gyülekezet.”

 A folyók vizét szelő Királyság-hirdetők

A korai években a testvérek felhasználtak mindenféle hajót és kenut, amely csak rendelkezésükre állt, hogy eljussanak a folyók mentén lévő településekre. Később saját csónakjaik lettek, melyeket Királyság-hirdető—I-nek, Királyság-hirdető—II-nek és így tovább hívtak, egészen a Királyság-hirdető—V-ig. (Az első kettő ma már nem üzemel.)

Frederick McAlman így mesél: „Apály idején folyóra szálltunk, és a Pomeroon folyón lefelé evezve a keleti part mentén prédikáltunk, míg Hackney-be nem értünk, a torkolattól 11 kilométerre. Ott aztán aludtunk egy jót DeCambra testvérnő házában, aki akkoriban szülésznőként dolgozott azon a vidéken. Másnap kora reggel folytattuk az utunkat a folyó torkolata felé, majd átkeltünk a folyó nyugati oldalára. Azután visszaeveztünk 34 kilométert Charitybe.” A testvérek öt éven át eveztek le és fel a Pomeroon folyón, mire szereztek egy használt,  hat lóerős farmotort a hajóhoz.

A vízi utakon való hajózás általában nem járt veszéllyel. De azért a testvéreknek óvatosaknak kellett lenniük, mert mások is közlekedtek a vízen. A Királyság-hirdető—I és —II pedig evezős csónak volt, tehát nem ment gyorsan. Frederick megjegyzi: „Egy szombat délutánon éppen hazafelé tartottam a Pomeroon folyón a tanúskodásból, amikor egy nagy teherszállító hajó teljes sebességgel nekem jött. A kapitány és a legénység nem figyelt oda, mivel kirúgtak a hámból. Az ütközéstől kirepültem a Királyság-hirdető—I-ből, bele a folyóba, a hajójuk alá. Küzdöttem az életemért a sötétben, miközben a fejem folyton nekiütődött a hajó fenekének, mindössze néhány centiméterre a nagy teljesítményű hajócsavartól. A hajón egy fiatalember észrevette, hogy szorult helyzetben vagyok, beugrott a folyóba, és kimentett. Még hetekig állandó fájdalmaim voltak a sérülésektől, de hálás voltam, hogy legalább élek!”

Ez a szerencsétlenség nem rettentette el Fredericket a munkájától. „Eltökélt szándékom volt folytatni a prédikálást a folyó mentén élő emberek Biblia iránti érdeklődése miatt — jelenti ki. — Charitytől 11 kilométerre, Sirikie-ben volt egy gyülekezeti könyvtanulmányozás, és számítottak rám.”

 Egy hét a körzetfelvigyázóval

Guyana vidéki területein az utazófelvigyázókat igencsak próbára teszi a szolgálat. Amellett, hogy a körzetfelvigyázóknak és a feleségüknek folyókon, földutakon és dzsungelen át vezető ösvényeken kell közlekedniük, olykor szúnyogokkal és más rovarokkal, nagymacskákkal, a szakadó esővel és egyes helyeken rablókkal is meggyűlik a bajuk. Ezenkívül ott van még az a veszély is, hogy megfertőződnek maláriával, hastífusszal vagy más trópusi betegségekkel.

Egy utazófelvigyázó elmondja, hogy milyen volt egy  látogatás a Demerara folyó mentén elszigetelten élő néhány hírnöknél: „A Mackenzie-i Gyülekezetnél tett látogatásom után hétfőn egy motorcsónakkal utaztunk tovább, hogy felkeressünk egy testvért a Demerara folyó mentén, Mackenzie-től körülbelül 40 kilométerre, a Yaruni nevű faluban. Mihelyt megérkeztünk, kenuval bemunkáltuk a folyó mindkét oldalát, majd a sodrással csorogtunk Mackenzie felé.

Az emberek nagyon vendégszeretőek voltak, és gyümölcsöket kaptunk tőlük, sőt meghívtak, hogy étkezzünk velük. Pénteken odaeveztünk egy gőzöshöz a folyó közepére, hogy fel tudjunk szállni rá. Majd Soesdyke-nál átszálltunk egy kenuba, és a partra eveztünk. Ott egy testvér várt ránk, és a Demerara folyón át az otthonába vitt minket Georgiába. Még aznap este tartottunk egy összejövetelt a családdal.

Másnap mindannyian átkeltünk a Demerara folyón Soesdyke-ba, bemunkáltuk az ottani területet, valamint a Timehri repülőtér közelében lévő lakott területet. Elmentünk azokhoz a homokdombokhoz is, ahol az emberek a Georgetownba tartó teherautókat megrakták homokkal. Szombat este tartottunk egy újabb összejövetelt a családdal Georgiában. A következő napon megint mindannyian átkeltünk a folyón Soesdyke-ba, hogy délelőtt részt vegyünk a szántóföldi szolgálatban, délután pedig a postahivatal nyitott tornácán tartott nyilvános előadáson. Így ért véget a hetünk.” Az ilyen odaadó körzetfelvigyázók és feleségük kemény munkája meghozta gyümölcsét, hiszen Soesdyke ma virágzó gyülekezetnek ad otthont. A testvéreknek van saját Királyság-termük, amely 1997-ben készült el.

A körzetfelvigyázókkal szerencsétlenségek is történtek. Jerry és Delma Murray a motorkerékpárjukon utaztak. Amikor egy csatornához értek, amelyen néhány fadeszkából összetákolt híd vezetett át, Delma várt, amíg Jerry a motorral átkel a hídon. De valami hiba történhetett az átkeléskor, mert Jerry, a motor és a bőrönd mind leröpültek a hídról, majd eltűntek  az alatta tátongó sötét mélységben. Delma nagyot sikított, mire a helyi falusiak a segítségére siettek. Percekkel később az aggodalmat nevetés váltotta fel, mert ahogy egy testvér mondta, „ez a fehér ember vízi gyomokba gabalyodva gázolt ki a partra, cipője pedig csupa sár volt”.

Az amerindidek kedvezően reagálnak a jó hírre

Az 1970-es évek elején a charityi piacon való tanúskodás közben Frederick McAlman felkínálta Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot Monica Fitzallennek, egy amerindid asszonynak. (Lásd a bekeretezett részt a 176. oldalon.) Monica egy amerindid rezervátumban élt, és hazavitte magával a folyóiratokat. Amikor lebetegedett, elolvasta őket, és felismerte, hogy az az igazság. Hamarosan a jó hír hírnöke lett, az egyedüli a rezervátumban, és 1974-ben megkeresztelkedett.

Monica így emlékszik vissza: „Teljes erőbedobással vettem részt a házról házra való tanúskodásban, boldogan osztottam meg a közösségben élőkkel újonnan szerzett ismeretemet. Ám ahhoz, hogy eljussak az otthonaikhoz, folyókon és patakokon kellett eveznem. Amint növekedett az érdeklődő személyek száma, kezdtem összejöveteleket tartani, felolvasva és megbeszélve velük Az igazság, mely örök élethez vezet című bibliatanulmányozási segédeszköz anyagát.”

Vajon Monica fáradságos munkája hozott valamilyen eredményt? De még mennyire! Most 13 hírnök társaságát élvezi, köztük a férjéét, a fiáét és annak feleségéét, valamint az unokájáét. Eddig a kis csoportnak 12 órát kellett utaznia kenuval, hogy eljusson Charitybe, a legközelebbi gyülekezetbe. Most  azonban már a saját közösségükben tartják az összejöveteleket, és a jelenlévők száma háromszorosa a hírnökök számának!

Időközben a Charityi Gyülekezet is növekedést tapasztalt. Most 50 hírnök szolgál ott, akik közül sokan a Pomeroon folyón utaznak az összejövetelekre. A jelenlévők száma átlagban meghaladja a 60-at, és a 2004-es Emlékünnepen 301-en voltak jelen. A Charityi Gyülekezetnek új Királyság-terme is van.

Bámulatos növekedés Baramitában

Guyanában egy másik terület, ahol sok őslakos kedvezően reagál a Királyság-üzenetre, Baramita, mely az ország északnyugati részén található, és egy karib indián közösségnek ad otthont. A Karib-tenger vidékén a karibok az elsők között voltak, akik ezt a vidéket lakták, innen ered a térség neve is. Nyelvüket szintén karibnak hívják.

 Ruby Smith, aki maga is karib őslakos, 1975-ben kezdett érdeklődni az igazság iránt, amikor a nagymamájától kapott egy traktátust. (Lásd a bekeretezett részt a 181. oldalon.) Ruby ekkor 16 éves volt. Szellemileg előrehaladt, és 1978-ban a „Győzedelmes hit” kongresszuson megkeresztelkedett. Nem sokkal később a családja üzleti okokból Georgetownba költözött. Ott férjhez ment Eustace Smithhez. Eustace nem tudott karib nyelven, de mindketten nagyon szerettek volna Baramitába költözni, hogy megosszák a Királyság-üzenetet Ruby rokonaival és másokkal. Ruby elmondja: „Jehova látta, hogy mi van a szívünkben, és meghallgatta az imáinkat, mert 1992-ben Baramitába tudtunk menni.”

Majd így folytatja: „Amint megérkeztünk, azonnal tanúskodni kezdtem a közösségben. Az összejöveteleket kis házunk alatt tartottuk, amely 1,5 méterrel volt a föld felett. Hamarosan túl nagy lett az itt összegyűlt csoport, ezért sátrakat kellett kölcsönöznünk. Amint elterjedt az összejövetelek híre, megnőtt a jelenlévők száma, és végül már körülbelül 300-an voltunk! Mivel folyékonyan beszéltem a karib nyelvet, rám esett a választás, hogy tolmácsoljam Az Őrtorony folyóiratot. Hogyan hallották mindannyian? Egy olcsó adókészüléket használtunk, amely a mikrofon jelét az FM-hullámsávon továbbította. A hallgatóságból sokan hoztak magukkal rádiót, és egyszerűen a megfelelő frekvenciára állították.

Ekkoriban Eustace-szel már éreztük, hogy a csoportnak nagy szüksége van Királyság-teremre. Ezért miután kiszámoltuk a költségeket, és megbeszéltük a terveket másokkal, belevágtunk a munkába. A bátyám, Cecil Baird az építőanyagok nagy részével járult hozzá az építkezéshez, míg mások a munkában segítettek. A munka 1992 júniusában kezdődött, és az építkezést a következő év elejére fejeztük be, pont időben az Emlékünnepre. Csak ámultunk, amikor az előadásra 800-an jöttek el, melyet Gordon Daniels utazófelvigyázó tartott.

 A baramitai csoport 1996. április 1-jén vált gyülekezetté, a Királyság-termet pedig május 25-én adták át. Azóta kibővítették a termet, és most több mint 500-an férnek el kényelmesen, így a testvérek körzetkongresszusokra és különleges kongresszusi napokra is tudják használni. Bizony, ez a kezdetben kis csoport mára egy közel 100 fős gyülekezetté nőtte ki magát, ahol a nyilvános összejövetelen átlagosan 300-an vesznek részt. Az Emlékünnepen 1416-an voltak jelen!”

Nagyon nagy esküvő!

Baramita vidékén rengeteg olyan pár volt, amely csak együtt élt, ám törvényesítette kapcsolatát, hogy összhangba hozza életét a Biblia irányadó mértékeivel. Bár némelyeknek csak sok utánajárással sikerült beszerezniük a szükséges dokumentumokat, például a születési anyakönyvi kivonatot, de azért sikerült összeházasodniuk, a sok-sok erőfeszítésnek és a testvérek támogatásának köszönhetően, akik segítettek tisztázni a születési dátumokat és egyéb részleteket.

Egyszer 79 pár kötött házasságot ugyanazon szertartás keretében. Adin Sills, a fiókbizottság tagja tartotta a menyegzői beszédet. Három nappal később 41-en — jobbára a friss házasok közül — fejezték ki vágyukat, hogy kereszteletlen hírnökök legyenek.

Baramitában olyan sokan érdeklődnek Isten Szava iránt, hogy az egész közösség bámulatos fejlődésen ment át. A Királyság-terem-átadáson egy vén megjegyezte: „Baramita most a nyugalom és béke helye. És ennek az az oka, hogy megszokott, hogy a közösségnek több mint a 90 százaléka részt vesz rendszeresen az összejöveteleken.”

Baramita vidékén 1995-ben súlyos szárazság sújtott. Hogyan boldogult Jehova népe? Gillian Persaud tanítónő akkoriban Baramitában tanított. Amikor meghallotta, hogy egy kisgép a közeli kis repülőtéren leszáll, amilyen gyorsan csak  tudott, odaszaladt, és feltartóztatta a pilótát az újbóli felszállás előtt. Rávette, hogy vigye el őt Georgetownba, ahol egyenesen a fiókhivatalba ment, és beszámolt a testvérek helyzetéről.

James Thompson, aki akkoriban a fiókbizottságban szolgált, elmondja: „Engedélyt kaptunk a Vezető Testülettől, hogy repülővel élelmet és egyéb szállítmányokat vigyünk Baramitába. Azt is meg tudtuk szervezni, hogy 36 hírnököt repülővel Georgetownba szállítsunk, hogy részt tudjanak venni a kerületkongresszuson. Sokaknak ez volt az első kerületkongresszusuk.”

Szolgálati kiképzőiskola

Azóta, hogy a szolgálati kiképzőiskola (szki) 1987-ben elkezdődött, sok ország hasznot merített az iskolát elvégzett egyedülálló vének és kisegítőszolgák munkájából. Ez alól Guyana sem kivétel. Sok helyi testvér, aki részt vett az iskolán  a közeli Trinidadban, nagyobb mértékben tudja támogatni a Királyság-munkát Guyanában. Néhányan közülük jelenleg általános úttörőkként, különleges úttörőkként és gyülekezeti vénekként szolgálnak. Akik a saját gyülekezetükbe tértek vissza, sokat tesznek azért, hogy törődjenek Jehova juhaival.

 Az szki-t végzettek közül többen további felelősségeket tudtak vállalni. Floyd és Lawani Daniels például — akik vér szerinti testvérek — azt a megbízatást kapták, hogy különleges úttörőkként szolgáljanak olyan gyülekezetekben, ahol égető szükség volt vénekre. David Persaud azt a kiváltságot kapta, hogy körzetfelvigyázóként tevékenykedhet. Osztálytársa, Edsel Hazel a guyanai fiókbizottság tagjává lett kinevezve. Az iskolán részt vett testvérek némelyikéről egy körzetfelvigyázó kijelentette: „Láttam, hogy mennyire növekednek szellemileg, különösen a szolgálati kiképző iskola elvégzése után.”

Szolgálat ott, ahol nagyobb a szükség

Az 1970-es évek végén az Atlanti-óceánnak az Essequibo folyótól nyugatra eső partszakaszán körülbelül 30 000 ember élt, és mindössze 30 hírnök tevékenykedett. Ezért a fiókhivatal időről időre különleges úttörőket küldött oda egy-egy hónapra a terület egyes részeinek bemunkálására. Egy testvér, akire  ilyen tanúskodócsoport volt bízva, ezt mondta: „A testvérek be tudták munkálni a területet, és 1835 könyvet terjesztettek el, valamint sok-sok újralátogatást végeztek, és számos bibliatanulmányozást kezdtek.”

Egy másik testvér így számolt be: „Két órán keresztül eveztünk a kis csónakunkkal, és 27 kilométert tettünk meg. Időnként térdig érő sárban kellett tolnunk vagy húznunk a csónakot, de az erőfeszítéseinknek meglett a gyümölcse, amikor a házigazdák vendégszeretettel fogadtak bennünket. Egy zenetanár a mi énekeskönyvünkből tanított. Elmondta: »Nagyon tetszenek ezek a zenei feldolgozások.« Majd ezt követően két éneket eljátszott nekünk, és hat könyvet fogadott el tőlünk.”

Más testvérek és testvérnők felajánlották, hogy olyan területeken segítenek, ahol nagyobb a szükség. Vegyük például Sherlock és Juliet Pahalan esetét. Sherlock ezt írja: „1970-ben Juliet és én meghívást kaptunk, hogy támogassuk az Ecclesi Gyülekezetet, amely a Demerara folyó mentén található, 13 kilométerre Georgetowntól délre. Gondok voltak a gyülekezetben, és néhány személyt ki kellett közösíteni. Így csak 12 tevékeny hírnök maradt, és az ő kereszteletlen gyermekeik. Egy ideig én voltam az egyetlen vén. Ráadásul a gyülekezet gondoskodott egy kis csoportról is Mochában, egy elszigetelt faluban. Hétfő esténként én vezettem a mochai gyülekezeti könyvtanulmányozást, majd egy másikat Ecclesben.

Az Őrtorony-tanulmányozást is nekem kellett levezetnem. Mivel ritkán volt elegendő folyóiratunk a gyülekezet minden tagja részére, ezért először elolvastunk minden bekezdést, és csak utána tettem fel a kérdéseket, vagyis az akkori megszokott módszertől eltérően vettük át az anyagot. A gyakori áramszünetekre való tekintettel gyertyákat vittünk az összejövetelekre, az esős évszakban pedig el kellett viselnünk a szúnyoginváziót. Azokban a napokban a legtöbb testvér gyalog vagy kerékpáron járt az összejövetelekre, valamint a tanúskodási területre. Mochából  is így jártak be a testvérek Ecclesbe. Az összejövetelek után annyi testvért gyömöszöltem be az Austin típusú mikrobuszomba, amennyit csak tudtam, és hazavittem őket Mochába.”

Megérte ez a sok erőfeszítés? Visszatekintve azokra a napokra, Pahalan testvér ezt írja: „Amíg Ecclesben voltunk, a feleségemmel rengeteg emberrel tanulmányoztuk a Bibliát, és sokan közülük a családjukkal együtt még mindig az igazságban vannak. A férfiak közül néhányan ma gyülekezeti vénként szolgálnak. Semmi sem fogható ezekhez az áldásokhoz!”

Szolgálat „az úttörők paradicsomában”!

Az elmúlt néhány évben hozzávetőlegesen 50 testvér és testvérnő — jobbára úttörő — ment a sok víz földjére az Egyesült Államokból, Franciaországból, Írországból, Kanadából és Nagy-Britanniából, hogy erősítse hangjával a hívó szót: „Jöjj! . . . aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17). Vannak, akik hónapokig tudnak maradni, mások évekig. Amikor kifogynak a pénzből, sokan hazatérnek, egy ideig dolgoznak, majd visszatérnek Guyanába. A legtöbben áldásnak érzik az ott töltött időt. Különösen azt értékelik, hogy olyan emberekkel tudnak szellemi dolgokról beszélgetni, akik általában véve nagyon tisztelik a Bibliát. Még akik nem vallják magukat kereszténynek, azok is szívesen beszélgetnek Jehova Tanúival. Sőt, a házigazdák olykor étellel kínálják a testvéreket. „Nem túlzás tehát Guyanát az úttörők paradicsomának hívni” — állítja Ricardo Hinds, a fiókbizottság jelenlegi koordinátora.

 Arlene Hazel, aki most a fiókhivatalban szolgál a férjével, Edsellel, felidéz néhány tapasztalatot a Guyana vidéki területein végzett szolgálatukból: „1997-ben a fiókhivatallal történt egyeztetés után azt a megbízatást kaptuk, hogy Lethemben, a brazil határhoz közeli, mélyen az ország belsejében elhelyezkedő városkában szolgáljunk. Robert és Joanna Welchcsel szolgáltunk együtt, akik szintén Kanadából érkeztek, valamint egy amerikai testvérnővel, Sarah Dionne-nal; ők mindannyian néhány hónappal korábban érkeztek Lethembe. Egy megkeresztelt testvér, Richard Achee állatorvos azon a területen lakott akkoriban. A fiókhivataltól kaptunk egy listát körülbelül 20 emberről, akik már tanulmányoztak valamikor, de azt tapasztaltuk, hogy legtöbbjük nem igazán érdeklődik. Ketten közülük azonban kereszteletlen hírnökök akartak lenni.

Első összejövetelünket egy mangófa alatt tartottuk, és 12-en voltunk jelen, ebből 6-an mi, úttörők. Néhány hónap elteltével 60-an vettek részt az első Emlékünnepen. Időközben úttörőcsoportunk három főre csökkent, de még így is 40 bibliatanulmányozásra próbáltunk gondot viselni! Amikor a körzetfelvigyázó ellátogatott hozzánk, azt javasolta, hogy ne tanulmányozzunk tovább olyanokkal, akik nem járnak az összejövetelekre. Ez jó tanácsnak bizonyult, hiszen azok a tanulmányozók, akikkel tovább tanulmányoztunk, szépen előrehaladtak.”

Négy évvel később Lethemben már 14 főből állt a gyülekezet. A városban megtartott különleges kongresszusi napokon a jelenlévők száma 100-ra emelkedett. Jehova áldásának ez az egyértelmű megnyilvánulása a szolgái erőfeszítésein jócskán felülmúlja mindazt a nehézséget, amelyet talán el kell viselniük.

Bérelt termek és „ház alatti házak”

Megfelelő imádati helyet találni már akkor is nehéz volt, amikor Guyanában elkezdődött a munka. 1913-ban  a georgetowni testvérek kicsiny csoportja a Somerset House-ban bérelt egy szobát, amely 45 évig tett jó szolgálatot nekik. 1970-re még mindig csak két gyülekezetnek volt saját Királyság-terme, a Charlestown Gyülekezetnek Georgetownban és a Palmyra Gyülekezetnek Berbice-ben. Három évvel korábban Guyanában a hírnökök száma azonban meghaladta az 1000-et! Ezért a legtöbb gyülekezet bérelt helyiségekben gyűlt össze, amely sokszor távolról sem volt ideális.

Az 1950-es évek vége felé például a Demerara folyó mentén lévő Wismari Gyülekezet annyira megnőtt, hogy a testvéreknek megfelelő termet kellett találniuk. Az Islander Hall nevű helyet kapták meg. A hét közepén a teokratikus szolgálati iskolát és a szolgálati összejövetelt tartották, vasárnap este pedig a nyilvános összejövetelt és az Őrtorony-tanulmányozást. Ám az összejövetelekre való előkészületek igen sok szervezéssel és cipekedéssel jártak. A testvéreknek először is át kellett kelniük a Demerara folyón egy kis csónakkal Mackenziből Wismarba. Egy testvér vitte a folyóiratokat kartondobozban, egy másik a többi kiadványt, és egy harmadik cipelte a különféle nyomtatványokat, valamint az adományládákat. Ezeket persze az összejövetel előtt el is kellett rendezni. Az összejövetel végén pedig minden kezdődött elölről, csak fordítva.

Az összejöveteleket úgynevezett ház alatti házakban is tartották, vagyis a ház alatt lévő területen. Az áradás veszélye miatt ugyanis Guyanában az otthonokat általában fa- vagy betonoszlopokra, azaz „gólyalábakra” építik, így a ház jóval a föld felett van. Ez a fajta tervezés használható teret biztosít, például gyülekezeti összejövetelek tartására. Guyanában azonban sok ember azt vallja, hogy ha egy vallásnak nincs pénze megfelelő összejöveteli helyre, akkor nem élvezi Isten áldását.

Emellett a „ház alatti házakban” tartott összejöveteleket olykor félbeszakította valami, ami miatt az alkalom elveszítette  a méltóságát. Egyszer például egy kutyától megriadt csirke repült be az összejöveteli helyre, és egy hatéves kislány ölében kötött ki. A kislány persze velőtrázót sikított, amitől mindenkiben meghűlt a vér. Az összejövetel után kacajra fakasztott némelyeket a jelenet, és megint csak azt igazolta, hogy szükség van egy jobb imádati helyre. Ráadásul a Királyság-teremként szolgáló „ház alatti házak” nemigen csábították az érdeklődőket arra, hogy elmenjenek az összejövetelekre.

Királyság-terem-építés

„A Charityi Gyülekezetben töltött 32 évem alatt — emlékszik vissza Frederick McAlman — öt »ház alatti házat« béreltünk. Mivel a ház alatt voltunk, vigyáznunk kellett, nehogy beüssük a fejünket a fagerendákba. Egy testvérnő például rosszul mérte fel a gerenda magasságát, és beütötte abba gyermeke fejét. Később elmesélte ezt az édesapjának, aki nem volt hívő. A szülei arra a döntésre jutottak, hogy a gyülekezetnek saját imádati helyre van szüksége. Ezért az anyukája felajánlotta, hogy ajándékba ad a gyülekezetnek egy földterületet, az édesapja pedig azt mondta, hogy ő meg a Királyság-terem felépítésének költségeit állja. És így is történt. Ma ez a Királyság-terem — többszöri átépítés után — még mindig az igaz imádat központja a közösségben. Emellett kisebb kongresszusi teremként is működik a helyi körzet számára.”

A korai időkben a Királyság-termek építése hónapokba telt. Ez volt a helyzet az ecclesi teremmel is. Sherlock Pahalan, aki akkor Ecclesben szolgált mint vén, elmondja: „Egy iskolában tartottuk az összejöveteleket. Tudtuk, hogy nagyobb lenne a növekedés, ha lenne saját Királyság-termünk. Ám az Ecclesben élő néhány hírnök szegény volt. De jóváhagytak egy határozatot, hogy épüljön egy terem. Kerestem megfelelő földdarabot a területünkön, de hiába.

 Időközben a georgetowni testvérek kölcsönadtak nekünk két zsaluzatot, és megtanították, hogyan kell betontömböket készíteni velük. Először pusztán 12 tömb elkészítése is órákba tellett, de gyakorlással elég hatékonyak lettünk, különösen a testvérnők. Egy újabb nehézséget a cement beszerzése jelentett, mivel akkoriban csak meghatározott mennyiséget lehetett venni. Engedélyt kellett kérnem, hogy korlátozott mennyiségben hozzájuthassak. Azután — hogy biztosan megkapjam azt a mennyiséget, amely jár — kora reggel ki kellett mennem a rakpartra, és sorba kellett állnom. Majd találnom kellett egy Ecclesbe tartó teherautót, amelyen van elég hely a cement elszállítására. Jehova mindig a segítségünkre sietett. De még mindig nem volt földterületünk.”

Sherlock így folytatja: „1972-ben Juliettel Kanadában töltöttük a szabadságunkat, és meglátogattuk az unokatestvéremet, aki nem Tanú. Megemlítette, hogy van két földterülete Ecclesben, de a rokonai, akiket megbízott, hogy vigyázzanak rá, nem végzik a dolgukat, ezért az én segítségemet kéri. Azt mondtam, hogy boldogan állok rendelkezésére, és hozzátettem, hogy éppen földet keresünk Ecclesben egy Királyság-teremhez. Habozás nélkül felajánlotta, hogy bármelyiket választhatom.

Másban is láttuk megnyilvánulni Isten kezét az építkezés alatt. Bár a cementen kívül sok más építőanyagból is kevés volt, helyettesítettük őket, rögtönözve más megoldást találtunk, és valahogy mindig sikerült elvégeznünk a szükséges munkát. Továbbá csak néhány testvérnek volt szakképzettsége, és sok-sok szervezést igényelt, hogy önkéntesek tudjanak jönni a helyszínre. Mikrobuszom több száz kilométert tett meg a testvérek oda-vissza szállításával. De végül elkészült a Királyság-terem. Még a Vezető Testületből is jött egy testvér, Karl Klein, és ő tartotta az átadási beszédet. Micsoda élmény volt!”

 Gyorsépítésű Királyság-termek

A guyanai gyülekezeteknek több mint a fele még 1995-ben is bérelt helyiségben jött össze, köztük a „ház alatti házakban”. Ezért a fiókhivatal szervezett egy országos építőbizottságot, hogy foglalkozzon az üggyel. Még az év októberében a testvérek felépítették az első gyorsépítésű Királyság-termet Mahaiconyban, a Mahaicony folyó mentén Georgetowntól körülbelül 50 kilométerre keletre. Amikor egy szomszéd megtudta, hogy Jehova Tanúi négy hétvége alatt fognak felhúzni egy Királyság-termet, kijelentette: „Ha egy tyúkketrecről beszélne, akkor azt mondanám, hogy rendben, de egy betonépületet? Ki van zárva!” Mondanunk sem kell, hogy a férfi hamar megváltoztatta a véleményét.

Egy ilyen országban, ahol a rasszizmusból fakadó feszültségek olykor tetőfokra hágnak, a Királyság-terem-építkezések mindenki előtt azt bizonyították, hogy Jehova Tanúi a faji és nemzeti hovatartozástól függetlenül igazi keresztényi egységben dolgoznak együtt. Egy idős asszony a mahaiconyi építkezést látván elképedve mondta egy körzetfelvigyázónak: „Hat különböző rasszt figyeltem meg az együtt dolgozó emberek között!”

 Fiókhivatal-építés

1914-ben Guyana első fiókhivatala a Phillips házaspár otthonában volt egészen 1946-ig. Abban az évben 91 hírnök tevékenykedett. 1959-re ez a szám 685-re emelkedett, és a munka haladt előre. 1960 júniusában ezért a testvérek megvettek egy telket a Brickdam utca 50. szám alatt Georgetownban. Némi átalakítás után a meglévő épületek egyrészt fiókhivatalként, másrészt misszionáriusotthonként működtek. De 1986-ra ez az épületegyüttes is alkalmatlanná vált szerepe betöltésére. Ezért a Vezető Testület engedélyével új fiókhivatalt építettek a meglévő telken. Nemzetközi szolgák és helyi testvérek segítségével a munka 1987-ben befejeződött.

Sallum lányaihoz hasonlóan, akik segítettek apjuknak Jeruzsálem falainak egy részét megjavítani, a testvérnők munkája is felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a fiókhivatal-építéskor (Neh 3:12). Például 120 testvérnő — tíz csoportra osztva — 12 000 betontömböt készített. Tizenhat zsaluzatot használva 55 nap alatt teljesítették ezt a feladatot. Pedig nem volt könnyű munka! A betonnak éppen a megfelelő állagúnak kell lennie, vagyis elég vizesnek ahhoz, hogy jól megkössön, de nem túl vizesnek, nehogy szétessen a tömb, amikor kiveszik a zsaluzatból.

A helyi testvérek éjjeliőrként szolgáltak, sokszor egyenesen a munkából jöttek a helyszínre. Mások együtt dolgoztak a nemzetközi szolgákkal, akik hasznos szakmákra tanították meg őket. Az egyik ilyen fiatal testvér, Harrinarine (Indaal) Persaud így emlékszik vissza: „Az volt a feladatom, hogy egy ablakpárkány szegélyét igazítsam el a sarkoknál. Még sohasem csináltam ilyet. Addig dolgoztam rajta, amíg szép nem lett. Miután a felvigyázó megnézte, alighanem meg lehetett elégedve az erőfeszítéseimmel, mert ezt mondta: »Most csináld meg ugyanezt az egész fiókhivatali épületen.«”  Ma ez a fiatal testvér Királyság-terem-építkezéseken adja át szaktudását másoknak.

Mivel a testvéreknek be kellett hozatniuk az országba bizonyos anyagokat, szükségük volt a kormányzati hatóságok együttműködésére. Így sok tisztviselő eljött a helyszínre, többek között Forbes L. Burnham elnök is a kíséretével. Mindannyian le voltak nyűgözve a munka minőségétől, ahogyan egy helyi ács is. „Maguk első osztályú munkát végeznek ezen az építkezésen” — jelentette ki. 1988. január 14-én a zónafelvigyázóként szolgáló Don Adams érkezett Brooklynból, hogy megtartsa az átadási beszédet.

2001. február 12-én újabb földmunkák kezdődtek egy építkezéshez, ez alkalommal egy új helyszínen. Megint csak nemzetközi szolgák és helyi testvérek dolgoztak együtt. Az új fiókhivatalt 2003. február 15-én, szombaton adták át. Richard Kelsey a németországi fiókhivatalból 332 fős hallgatóság előtt tartotta meg az átadási beszédet.

Az első misszionáriusok közül sokan mentek el Guyanába a programra; néhányan már évtizedek óta nem jártak az országban! Majd vasárnap 12 országból 4752-en gyűltek össze — vagyis jóval több mint kétszer annyian, mint amennyi a guyanai hírnökök száma —, hogy részt vegyenek egy különleges összejövetelen.

A kongresszusok leleményességet igényelnek

A körzetkongresszusok és különleges kongresszusi napok megrendezéséhez a testvérek gyakran bérelnek létesítményeket. A vidéki területeken van, hogy maguk emelnek egy összejöveteli helyet. Thomas Markevich, aki 1952 és 1956 között szolgált Guyanában, ezt mondja: „A Demerara folyó mentén, Georgetowntól mintegy 60 kilométerre tartottuk a kongresszusunkat. A városból körülbelül kétszáz Tanú szeretett volna részt venni, hogy támogassa az ottani testvéreket. Ezért úgy  döntöttünk, hogy helyi anyagokból építünk egy ideiglenes kongresszusi termet. A támfák és az ülőhelyek bambuszból készültek, a tető pedig banánlevélből.

Összegyűjtöttük az anyagokat, felpakoltuk egy kis vasúti kocsira, és levezettük egy lejtőn. Csakhogy szerencsétlenségünkre a kocsi egy kanyarnál elszabadult, felborult, és az összes rakomány a folyóba röpült. Ám hamar kiderült, hogy a baleset hasznunkra vált, hiszen a rakomány kényelmesen leúszott pont az építkezés színhelyére! Amikor a kongresszus megkezdődött, a látogatóba érkezett testvérek le voltak nyűgözve, hogy több száz falubeli jött el a háromnapos programra.”

Thomas még hozzáfűzi: „A kongresszus után mindannyian munkálkodtunk egy-két közeli, ki nem utalt területen. Az egyik faluban nyilvános előadást tartottunk, és az egész falu eljött — még egy házi majom is. Egy darabig hallgatta a programot, majd úgy döntött, hogy máshonnan szeretné látni a dolgokat. Egy kis ugrabugrálás után a vállamon kötött ki.  Körbenézett, majd legnagyobb megkönnyebbülésemre visszaszökdelt a gazdájához, és az előadás hátralévő részét onnan figyelte.”

Kongresszusok

A múlt század elején általában a főhivatalból érkező különleges képviselők, például Coward és Young testvér látogatásával egybekötve voltak megrendezve a nagyobb összejövetelek. 1954-ben Nathan Knorr és Milton Henschel jött Guyanába az Új világ társadalma kongresszusra, amelyen 2737-en vettek részt.

Évtizedekkel később, 1999-ben több mint 7100 küldött volt jelen két guyanai kongresszuson. Az egyiket Georgetownban, a másikat Berbice városában rendezték meg. A georgetowni kongresszuson az utolsó pillanatban néhány nagyobb változtatásra volt szükség, amely igazán próbára tette a testvéreket. „Egy híres filmsztár és tánccsoportja érkezett Indiából, és a Nemzeti Park Bizottság úgy látta, hogy nem tudják áttenni a bemutató időpontját, még akkor sem, ha mi már korábban lefoglaltuk a helyet” — írja a fiókhivatal.

„Azonnal megszerveztük, hogy egy másik helyszínen legyen megtartva a kongresszus, mégpedig a krikettpályán, és haladéktalanul értesítettük a gyülekezeteket. Már csak nyolc nap volt a kongresszusig! Ám a gondok ezzel még nem értek véget. A Karib-tenger vidékén a krikett óriási tiszteletnek örvend, és a krikettpályákat majdhogynem szentnek tekintik. Tehát az igazgatóság hallani sem akart arról, hogy mi rálépünk a fűre. De akkor hogyan fogjuk előadni a drámát? És hol helyezzük el a színpadot?

Mi csak dolgoztunk tovább, bízva abban, hogy Jehova megnyitja előttünk az utat. És meg is nyitotta! Engedélyt kaptunk a füves terület használatára azzal a kikötéssel, hogy a föld felett bizonyos magasságban építjük meg a színpadot és az ahhoz  vezető járdát. Hogy ezzel elkészüljünk, mindenkinek lázasan kellett igyekeznie egész éjszaka. Még az időjárás sem akart együttműködni velünk, hisz aznap éjjel szinte végig esett az eső. De mindezen nehézségek ellenére a program majdnem időben elkezdődött.

A kongresszus rendben lezajlott, és az idő is kedvező volt az utolsó napig, vasárnapig. Akkor ugyanis arra ébredtünk, hogy esik az eső. Alig telt el egy kis idő, és a krikettpályát ellepte a víz, a vízszint pedig addig emelkedett, amíg már csak 5 centiméterre volt a járda és a színpad aljától. Éppen  a program kezdete előtt állt el az eső. Szerencsére az elektromos kábelek nem a földön feküdtek, hanem a pallók aljára voltak erősítve. Így aztán a magas járda és színpad végül igazi áldásnak bizonyult, pedig nem gondoltuk volna!”

Amikor a dráma elkezdődött, mind a 6088 jelenlévő ragyogó napsütésben élvezhette azt. Két héttel később a Berbice városában megrendezett második kongresszuson 1038-an vettek részt. Így a jelenlévők összlétszáma 7126 volt — ennyien még sohasem gyűltek egybe addig Guyanában! Nemrég pedig a jelenlévők száma közel 10 000 volt.

Nagyszerű kilátások a jövőre nézve

Ezékiel a próféciájában látta Jehova helyreállított, dicsőséges templomát. Ebből egy vízfolyam jött ki, amely egyre szélesedett és mélyült, míg „kétszerte nagyobb folyó” nem  lett, és életet vitt még a sós, élettelen Holt-tengerbe is (Ez 47:1–12).

A tiszta imádat 1919 óta halad előre, s ezzel Isten népe szemtanúja a prófécia teljesedésének. Napjainkban a szellemi áldások — Bibliák, bibliatanulmányozási segédeszközök, összejövetelek és kongresszusok — valódi folyója enyhíti világszerte milliók szellemi szomját.

Jehova Tanúi Guyanában kiváltságnak tartják, hogy részt vehetnek ennek a próféciának a teljesítésében. Mi több, továbbra is fel fogják használni a folyókat a szó legszorosabb értelmében arra, hogy az életadó szellemi táplálékot mindenkihez elvigyék, aki csak ’helyesen viszonyul az örök élethez’, függetlenül attól, hogy a sok víz földjének mely részén élnek ezek a jó hírre méltó személyek (Csel 13:48).

[Lábjegyzet]

 [Kiemelt rész a 140. oldalon]

Guyanáról röviden

Az ország: A parti szakasz hordalékos talajú, a terület nagy része a tengerszint alatt fekszik, és körülbelül 230 kilométeren át gátak védik. Az ország területének megközelítőleg a 80 százalékát erdők borítják, így a hegyvidéket is, mely az ország belsejében található, ahonnan Guyana legtöbb folyója ered.

Az emberek: Több mint a felük indiai származású, a 40 százalékot is meghaladja azoknak a hányada, akik fekete-afrikaiak vagy félvérek, és hozzávetőleg 5 százalékuk amerindid. Úgy 40 százalékuk vallja magát kereszténynek, 34 százalékuk hindunak és 9 százalékuk muszlimnak.

Az ország nyelve: A hivatalos nyelv az angol, de az egész országban beszélik a kreol nyelvet is.

A megélhetés: A dolgozóknak körülbelül a 30 százalékát a mezőgazdaság foglalkoztatja. Egyéb iparágak például a halászat, az erdészet és a bányászat.

Az élelem: Fő terményei a rizs, kakaó, citrusfélék, kókusz, kávé, kukorica, manióka (vagyis kasszáva), cukornád és egyéb trópusi gyümölcsök és zöldségek. A haszonállatok: szarvasmarha, sertés, baromfi, juh. A tengerből nyert élelem főleg hal és garnéla.

Az éghajlat: Guyana trópusi ország, nemigen tapasztalható itt évszakhoz kötődő változás. A parti szakaszon évente 1500-2000 milliméter a csapadék mennyisége. Bár Guyana közel van az Egyenlítőhöz, az Atlanti-óceán felől érkező állandó passzátszélnek köszönhetően enyhe a klímája.

 [Kiemelt rész/kép a 143—5. oldalon]

Senki sem tudott lakatot tenni a szájára

Malcolm Hall

Született: 1890

Megkeresztelkedett: 1915

Életrajzi részletek: A Leguan sziget őslakosaként az elsők között volt, akik ezen a területen prédikálták a jó hírt, és gondot viselt a megalakuló csoportra.

Malcolm Hall bátyjának unokája, Yvonne Hall elmondása alapján.

Egy választási tisztviselő egyszer ezt mondta Malcolm bátyának:

— Igaz, hogy maga nem szavaz? Ha igen, akkor lakat alá tesszük, és elkobozzuk a Bibliáját.

Malcolm bácsikám a szemébe nézett, és ezt válaszolta:

— De mit csinál a számmal? Lakatot tud tenni a számra, hogy ne tudjak beszélni arról az igazságról, melyet az önök vallási vezetői oly régóta eltitkolnak ön elől?

A tisztviselő csak ennyit tudott felelni:

— Később még találkozunk.

Malcolm bácsikám 1915-ben keresztelkedett meg, és az elsők között volt, akik Guyanában prédikáltak a Királyságról. Egy testvér azt mondta róla, hogy „az igazság valódi harcosa” volt. Akkor ismerkedett meg a Királyság-igazsággal, amikor Georgetownban lakott és dolgozott. Mindössze egy nyilvános előadást hallott Somerset House-ban, és máris felismerte, hogy ez az igazság. Amint hazament, minden írásszöveget ellenőrzött a Bibliájában.

 Aztán hazatért Leguanra, és rögvest tanúskodni kezdett másoknak. Elsőként a két lánytestvére és néhány idősebb unokaöccse fogadta el a Királyság-üzenetet. Ők alkották annak a csoportnak a magját, amely Malcolm bácsikám házában gyűlt össze.

A kezdeti időszakban a papság markában tartotta a szigetlakókat, és valósággal harcot kellett vívni ahhoz, hogy az emberek kedvezően reagáljanak a jó hírre. A papság mindig azt mondogatta, hogy Malcolm bácsikám „bolond, és elment az esze a bibliázástól”. Ettől azonban nem lankadt a buzgalma. Vasárnap délelőttönként például elhelyezte gramofonját a tornácon, és bibliai előadásokat játszott le. Az emberek sokszor kint álltak az úton, és hallgatták.

Idővel néhányan értékelésüket fejezték ki. Ez az Emlékünnep estéjén vált különösen nyilvánvalóvá, amikor Malcolm bácsikám házában az emelet telis-tele volt emberekkel. Ő volt az elnöklő, az előadó és az egyetlen olyan személy is, aki fogyasztott az emlékjegyekből. Egyik bibliatanulmányozója, Leroy Denbow szintén elkezdte az úttörőszolgálatot, és egy ideig még körzetfelvigyázóként is szolgált. 

Malcolm bácsikám a nyugdíjba vonulása után — az Essequibo folyón közlekedő egyik hajón végzett adminisztrációs munkát — belefogott az úttörőszolgálatba. Leguan szigetén, valamint a szomszédos Wakenaam-szigeten munkálkodott. Reggel 4.30-kor kezdődött a napja, amikor megfejte a teheneket, és ellátta a sertéseket. Körülbelül 7.30-kor rendbe hozta magát, elolvasta a napiszöveget, majd egy részt a Bibliából, megreggelizett, és utána felkészült a szolgálatra. Még most is látom magam előtt, amint indulás előtt felpumpálta biciklije kerekét. Bármelyik napról volt is szó, képes volt legalább 20 kilométert kerekezni.

Malcolm bácsikám 1985. november 2-án fejezte be földi pályafutását, és mintegy 70 éven át szolgálta Jehovát hűségesen. Ez idő alatt soha senki sem tudott lakatot tenni a szájára. És ma már Leguan szigetén és a Wakenaam-szigeten is van egy-egy gyülekezet.

 [Kiemelt rész/kép a 155—8. oldalon]

Megváltoztatják az életemet a gyermekkori kérdéseimre kapott válaszok

Albert Small

Született: 1921

Megkeresztelkedett: 1949

Életrajzi részletek: 1953-ban kezdte az úttörőszolgálatot. Feleségével, Sheilával 1958-ban részt vettek a Gileád Iskolán, és visszaküldték őket Guyanába.

„Isten alkotott” — folyton ezt hallottam kisfiúként. Így hát amikor anyukám azt mondta, hogy négy gyermeke közül én vagyok a legrosszabb, én úgy következtettem, hogy Isten három jó gyereket, és egy rossz gyereket alkotott.

Tíz év körüli lehettem, amikor megkérdeztem a vasárnapi iskola tanárától: „Ki alkotta Istent?” Nem kaptam választ. De ahogy akkoriban a legtöbb ember, amikor elég idős lettem, én is csatlakoztam az egyházhoz, mégpedig a presbiteriánushoz. Csakhogy sok kérdésemre nem kaptam feleletet. A templomban például egy olyan egyházi éneket énekeltünk, amelynek részben így szólt a szövege: „Kastélyában él a gazdag, kapujában a szegény. Kinek bőség, kinek ínség; Isten az, ki elrendelé.” Azon tűnődtem, hogy vajon igazán Isten „az, ki elrendelé”? Egyszer megkérdeztem a lelkésztől: „Ha Isten alkotta Ádámot és Évát, hogyan alakultak ki a különféle rasszok?” Válaszképpen röviden azt mondta, hogy a teremtési beszámoló csak mítosz.

Azután a II. világháború idején arra lettünk buzdítva, hogy imádkozzunk a brit katonákért. Ez végleg  meggyőzött arról, hogy az egyházam tanítása ellentmond annak, amit a Bibliában olvastam. Ennek ellenére azt kérdeztem magamtól: „Hová is mehetnék?” Így hát maradtam ennél az egyháznál. Huszonnégy évesen feleségül vettem Sheilát.

Egyik nap épphogy hazaértem a templomból, amikor Jehova egyik Tanúja kopogtatott. A Tanúkat pokolmentes egyháznak hívtuk, és engem nem érdekeltek. Magánotthonokban tartották az összejöveteleiket, és nem viseltek papi ruhát. Ráadásul az életemben bizonyos dolgokból — például hogy egy nagyszerű asszonyt vettem el — arra a következtetésre jutottam, hogy Isten törődik velem.

Amikor a Tanú, Nesib Robinson bemutatkozott, éppen a biciklim kerekét foltoztam. „Kilyukadt — mondtam. — Ha maga keresztény, segítsen megjavítani.” Majd sarkon fordultam, és bementem a házba. A következő héten, amint a templomba indulva kiléptem a házból, Bibliával a kezemben, Nesib éppen jött fel a lépcsőn. „Nem érdekel a maguk vallása — jelentettem ki. — A feleségem bent van, beszéljen vele.” Azzal otthagytam.

Megbántam, hogy ezt mondtam neki, mert a templomban ahelyett, hogy a lelkipásztort hallgattam volna, azon gondolkodtam: „Ha Robinson úr belemerül a beszélgetésbe a feleségemmel, még a végén nem készül el a különleges vasárnapi levesünk.” De nem kellett volna aggódnom; mire hazaértem, a leves elkészült. Kíváncsian kérdeztem Sheilától:

— Beszéltél azzal a Robinsonnal?

— Igen — válaszolta. — Leült, és prédikált nekem, miközben én főztem.

Nem sokkal később Sheila elfogadta a bibliatanulmányozást.  Világra hozta első gyermekünket is, de sajnos a baba már nem élt. Megkérdeztem Robinson urat, hogy miért történnek ilyen dolgok. Ő azt felelte, hogy ez nem Isten hibája, hanem annak következménye, hogy Ádám és Éva engedetlenek voltak, meg hogy tökéletlenséget örököltünk tőlük. Ez a válasz kielégítő volt számomra.

Nesib gyakran felkeresett, amikor az asztalosműhelyben voltam. Beszélgetéseink a munka körül forogtak, de távozása előtt valahogy mindig megemlített egy gondolatot a Bibliából. Idővel egyre kevesebbet beszéltünk a bútorokról, és egyre többet Isten Szaváról. Egyik nap elhatároztam, hogy felteszek neki egy-két olyan kérdést, amely egész életemben foglalkoztatott. Úgy gondoltam, hogy majd az ő bicskája is beletörik ezekbe, elvégre az „igazi” lelkipásztorok sem tudtak válaszolni rájuk.

Ragaszkodtam hozzá, hogy Nesib csakis a Szentírásra alapozza mondandóját, majd nekiszegeztem az első kérdésemet: „Ki alkotta Istent?” Nesib felolvasta nekem a Zsoltárok 90:2-t a King James Version bibliafordításból, amely így szól: „Minekelőtte hegyek születtek, vagy a földet és a világot formálád, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.” Rám nézett, és ezt kérdezte: „Látja, hogy mit mond itt? Senki nem alkotta Istent, mivel ő mindig is létezett.” Lenyűgözött ez a világos és logikus válasz, és végre megnyíltam. Elhalmoztam azokkal a kérdésekkel, amelyek már évek óta nyomasztottak. Nesib szentírási válaszai, különösen azok, amelyek Isten azon szándékával kapcsolatosak, hogy paradicsommá alakítja a földet, örömmel töltötték meg szívemet, olyan örömmel, amilyet még nem tapasztaltam életemben.

Óriási hatással volt rám, amikor először mentem el a Királyság-terembe. Hogyhogy? Nos, tátva maradt a szám, amikor azt láttam, hogy a hallgatóság közreműködik az összejövetelen. Ilyet soha nem láttam a templomban. A feleségem, aki még nem járt egyetlen összejövetelen sem, akkor éppen távol volt. Amikor elmondtam neki, hogy mit láttam, ő így felelt: „Menjünk együtt.” És még mindig ezt tesszük, 55 év múltán is!

Sheilával 1949-ben keresztelkedtünk meg az Atlanti-óceánban. Én 1953-ban kezdtem el az úttörőszolgálatot. Két évvel később Sheila is csatlakozott hozzám, és 50 éve a teljes idejű szolgálat az életpályánk. 1958-ban meghívást kaptunk, hogy vegyünk részt a Gileád Iskola 31. osztályában, majd visszaküldtek minket Guyanába. Huszonhárom évet szolgáltunk az utazómunkában, azután különleges úttörők lettünk, és mind a mai napig ez a szolgálati kiváltságunk. Bizony hálát adok Jehovának, de nemcsak azért, hogy választ kaptam a gyermekkori kérdéseimre, hanem azért is, mert megengedte, hogy feleségemmel szolgálhassuk őt.

 [Kiemelt rész/kép a 163—6. oldalon]

„Itt vagyok én! Küldj engem”

Joycelyn Ramalho (korábban Roach volt a családneve)

Született: 1927

Megkeresztelkedett: 1944

Életrajzi részletek: Ötvennégy évet töltött a teljes idejű szolgálatban. Egyebek között a férjével az utazómunkában vett részt. Most már özvegy.

A Karib-tenger vidékén lévő Nevis szigeten születtem. Édesanyám egyedül nevelt, metodista volt, és ápolónőként dolgozott. Arra tanított, hogy higgyek Istenben. Munkájánál fogva a sziget egy kis falujába költöztünk. Az ezt követő vasárnap elmentünk a metodista templomba, és beültünk az egyik padba. Percekkel később azonban szóltak, hogy a pad „tulajdonosai” megérkeztek, és máshová kell ülnünk. Jóllehet egy másik hívő nagylelkűen megengedte, hogy az „ő” padjába üljünk, anyukám elhatározta, hogy soha többé nem teszi be a lábát ebbe a templomba. Inkább az anglikán egyház hívei lettünk.

Az 1940-es évek elején, amikor anyukám meglátogatta az egyik barátnőjét, találkozott egy St. Kitts szigetről való Tanúval, akitől kapott néhány kiadványt. Anyu az olvasás megszállottja lévén csak úgy falta a kiadványokat, és felismerte, hogy az igazságról szólnak. Nem sokkal később férjhez ment, és mindannyian Trinidadba költöztünk. A kiadványaink ott be voltak  tiltva akkoriban, de az összejöveteleket meg tudtuk tartani a Királyság-teremben. Hamarosan anyukám megszakította a kapcsolatot az anglikán egyházzal, és Jehovát kezdte szolgálni, ahogyan a nevelőapám, James Hanley is.

Trinidadban találkoztam egy fiatal testvérnővel, Rose Cuffie-val. Még csak nem is sejtettem, hogy 11 évvel később Rose lesz az egyik társam a misszionáriusi területen. Közben egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy Jehovát szolgáljam. Emlékszem még, milyen volt, amikor először mentem egyedül tanúskodni. Az első ajtónál kijött a házigazda, de én hirtelen mukkanni sem bírtam. Nem is tudom, meddig álltam ott, mire ki tudtam nyitni a Bibliámat, aztán felolvastam a Dániel 2:44-et, és sarkon fordultam!

1950-ben kezdtem el az úttörőszolgálatot. Alig több mint két év telt el, amikor meghívást kaptam a Gileád Iskola 21. osztályára. Majd kiugrottam a bőrömből. Az osztályunkból hármunkat küldtek Guyanába, Florence Thomot, aki Guyanából jött; Lindor Loreilhe-t, aki a szobatársam volt, és engem. 1953 novemberében érkeztünk az országba, és Skeldon lett a megbízatási helyünk. Ez a város körülbelül 180 kilométerre van Georgetowntól, és a Courantyne folyó torkolatának közelében helyezkedik el. Az ott lévő elszigetelt csoport már tűkön ülve várt minket.

Skeldonban a legtöbb ember indiai származású volt, és vagy hindu, vagy muszlim vallású. Sokan írástudatlanok voltak, így amikor tanúskodni kezdtünk nekik, gyakran ez volt a válasz: „Bruck am up,  Sista”, ami azt jelenti: ’Tagolja vagy mondja egyszerűbben, nővér.’ Először 20-30 fő vett részt az összejöveteleken, de ez a szám megcsappant, amikor azok, akiket nem igazán érdekelt, nem jöttek többé.

Egy asszony annyira előrehaladt, hogy részt akart venni a szántóföldi szolgálatban. Ám amikor a megbeszélt időpontban felkerestem, a 14 éves fia várt szépen felöltözve; ő volt az, aki égett a vágytól, hogy eljöhessen velem. Az édesanyja ezt mondta: „Roach kisasszony, magával viheti Fredericket helyettem.” Később megtudtuk, hogy az asszony apja, az anglikán egyház lelkes híve gyakorolt nyomást a lányára. De a fiú, Frederick McAlman kitűnően haladt előre szellemileg, s később a Gileád Iskolán is részt vett. (Lásd a bekeretezett részt a 170. oldalon.)

Később a Henrietta nevű városba kaptam új megbízatást, ahol egy elszigetelten élő hírnök, egy testvér lakott. A terület a Charityi Gyülekezethez tartozott. Új úttörőtársam Rose Cuffie volt, akit korábban már említettem. Rose-zal hetente négy napot töltöttünk Henriettában, és minden pénteken kora reggel útnak indultunk kerékpárral a poros utakon a több mint 30 kilométerre fekvő Charitybe az összejövetelekre. Vittünk magunkkal ennivalót, lepedőt, takarót és szúnyoghálót.

Útközben tanúskodtunk, és megálltunk, hogy buzdítsunk néhány elszigetelten élő hírnököt és egy tétlen testvérnőt. Általában Az Őrtorony folyóiratot tanulmányoztuk velük. Vasárnap, visszatérve Henriettába, levezettük az Őrtorony-tanulmányozást a bibliatanulmányozóinkból álló kis csoportnak. Egyszer sem történt  velünk komoly baj, csak időnként defektet kaptunk, vagy elkapott minket az eső, és bőrig áztunk.

Örömünk soha nem csökkent. Egy asszony egyszer meg is jegyezte: „Önök mindig boldogok, úgy tűnik, mintha magukat soha semmi sem nyugtalanítaná.” Örömünk csak fokozódott attól, hogy Jehova eredményessé tette a szolgálatunkat. Még az a tétlen testvérnő is tevékeny lett Jehova szolgálatában, akihez jártunk. Most, mintegy 50 évvel később még mindig hűséges.

1959. november 10-én férjhez mentem Immanuel Ramalhóhoz, egy úttörőhöz. Suddie-ban szolgáltunk együtt, Henriettától 23 kilométerre délre. Ott aztán állapotos lettem, de elvetéltem. Az segített túljutnom rajta, hogy folyton elfoglaltam magamat a szolgálattal. Később született két gyermekünk. Mindamellett sikerült folytatnunk az úttörőszolgálatot.

1995-ben Immanuel halálalvásba merült. Sok területen szolgáltuk együtt Jehovát. Láttuk, amint aprócska csoportok virágzó gyülekezetekké válnak, vénekkel és kisegítőszolgákkal, sőt, saját Királyság-teremmel! Tíz évet az utazómunkában tudtunk eltölteni. Bár nagyon hiányzik Immanuel, Jehova és a gyülekezet szerető törődése továbbra is nagy vigasz forrása.

Ézsaiás próféta így válaszolt, amikor Jehova elhívta őt egy szolgálatra: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézs 6:8). Néhai férjem és jómagam keményen fáradoztunk azon, hogy utánozzuk a próféta nagyszerű gondolkodását. Igaz, hogy Ézsaiás prófétához hasonlóan nehézségeket éltünk át, sőt olykor el is csüggedtünk. De az örömök jóval felülmúlták ezeket!

 [Kiemelt rész/kép a 170—3. oldalon]

A Gileád Iskolán kapott megbízatási helyem volt az otthonom

Frederick McAlman

Született: 1942

Megkeresztelkedett: 1958

Életrajzi részletek: A Gileád Iskola elvégzése után visszaküldték Guyanába. Feleségével, Marshalinddal most általános úttörőkként szolgálnak.

Tizenkét éves koromban egy misszionárius, Joycelyn Roach (most Ramalho a családneve) tanulmányozni kezdte a Bibliát az édesanyámmal. Én is csatlakoztam hozzájuk. Anyu abbahagyta a tanulmányozást, én viszont folytattam, és minden összejövetelre eljártam. Amikor 14 éves lettem, Roach testvérnő és misszionáriustársai, Rose Cuffie meg Lindor Loreilhe elvittek tanúskodni a kerékpárjukon. Misszionáriusi szellemük hatással volt rám, jobban, mint azt akkor gondoltam.

Amikor Jehova Tanúi elkezdtek tanulmányozni velem, éppen készültem konfirmálni az anglikán egyházban. Egyszer a pap megpróbálta elmagyarázni a Szentháromságot. Egy ideig hallgattam, majd kibuggyant belőlem, hogy szerintem ez a tanítás nincs benne a Bibliában. „Tudom, hogy olvasol bizonyos könyveket — vágott vissza —, és azok a könyvek veszedelmesek. Ne olvasd őket. Hinned kell a Háromságban.” Attól kezdve soha nem mentem az anglikán egyház templomába,  hanem folytattam a tanulmányozást a Tanúkkal. 1958-ban keresztelkedtem meg.

1963 szeptemberében levelet kaptam a fiókhivataltól, melyben meghívtak, hogy kezdjem el a különlegesúttörő-szolgálatot. Én elfogadtam a meghívást. Új megbízatási területem a Courantyne folyó mentén lévő Fyrish Gyülekezet volt, a társam pedig Walter McBean lett. Egy évig szolgáltunk együtt, bemunkálva a területet a folyó mentén felfelé és lefelé haladva. Ez felkészített bennünket a következő megbízatásra, a Paradise Gyülekezetben való szolgálatra, amelyben érkezésünkkor, 1964-ben tíz hírnök volt. Több mint négy évig végeztük ott az úttörőszolgálatot, és láthattuk, amint a gyülekezet 25 fősre bővül.

1969-ben meghívást kaptam a Gileád Iskola 48. osztályába. Nagy lelkesedéssel töltött el, amikor még ugyanebben az évben a brooklyni Bétel-családnál vendégeskedhettem, hogy részt tudjak venni az 1969-es „Béke a földön” nemzetközi kongresszuson. Micsoda szellemi felüdülés volt olyan sok hűséges testvérrel és testvérnővel találkozni! Sohasem fogom elfelejteni, amikor Frederick W. Franz, a Vezető Testület egyik tagja vendégül látott minket a szobájában. Annyi, de annyi könyve volt, hogy csak csodálkoztam, hol fér el az ágya! Isten Szavának egy másik remek tanulmányozója Ulysses Glass volt; a Gileád Iskolán ő is oktatott minket. Még mindig a fülemben cseng, amikor azt mondta: „A mesteri tollforgatás és jó tanítás alapja a pontosság, a tömörség és az érthetőség.”

Be kell vallanom, hogy amikor megtudtam, hogy Guyanába szól a megbízatásom, csalódott voltam. Guyana az otthonom volt, és nem egy külföldi megbízatás. Glass testvér azonban kedvesen félrehívott, és segített  más megvilágításból látnom a dolgokat. Emlékeztetett arra, hogy már önmagában az is óriási kiváltság, ha az ember részt vehet a Gileád Iskolán, meg hogy valószínűleg Guyanának egy olyan részére leszek küldve, amely számomra még ismeretlen, akár egy külföldi ország. És milyen igaza volt! A Pomeroon folyó menti Charityi Gyülekezetbe küldtek. Akkor Charityben még csak öt hírnök szolgált.

A társamnak, Albert Talbotnak és nekem nemigen volt tapasztalatunk a folyón való közlekedésben, ezért meg kellett tanulnunk, hogyan kell irányítani a csónakunkat. Ez talán könnyűnek tűnik, akár az egyszeregy. De biztosíthatlak róla, hogy nem így van. Ha figyelmen kívül hagyod az áramlatokat és a szelet, akkor csak egy helyben ülsz, vagy céltalanul forogsz. Hálás vagyok azért, hogy kiváló segítséget kaptunk, és az egyik legjobb tanárunk egy helyi testvérnő volt.

Tíz éven át a lapátok és a karizmunk hajtott bennünket. Aztán egy helyi lakos felajánlotta, hogy elad a gyülekezetnek egy hajómotort, csakhogy nem volt pénzünk a megvásárlásához. Így hát gondolhatod, mennyire megörültünk, amikor a fiókhivataltól kimondottan erre a célra kaptunk egy csekket. Nyilvánvalóan több gyülekezetbe is eljutott a hír, hogy mire van szükségünk, és segíteni akartak. Idővel más csónakokat is vásároltunk, amelyek mind a Királyság-hirdető nevet viselték más-más számmal a nevük után.

Miután több úttörőtárssal szolgáltam együtt, találkoztam eggyel, aki az életem párja is lett, Marshalind Johnsonnal, egy különleges úttörővel a Mackenzie-i Gyülekezetből. Néhai édesapja, Eustace Johnson közismert volt Guyanában, mivel halála előtt úgy tíz évig körzetfelvigyázóként szolgált. Marshalinddal most általános úttörők vagyunk, és ketten együttvéve összesen 72 évet töltöttünk el a teljes idejű szolgálatban, ebből 55 évet különleges úttörőkként. Mindeközben hat gyermeket neveltünk fel.

Jehova a szolgálatban tett erőfeszítéseinket is megáldotta. Az 1970-es évek elején például, amikor a Pomeroon folyó mentén tanúskodtunk, találkoztunk egy fiatal szabóval, aki elfogadta a bibliatanulmányozást. Nagyszerű tanítványnak bizonyult. Buzdítottuk, hogy tanulja meg a Biblia könyveinek a neveit. Nemcsak hogy mindet megtanulta kívülről egy hét alatt, hanem még a hozzájuk tartozó oldalszámot is visszamondta! Feleségével és kilenc gyermeke közül héttel azóta az igazságba jöttek, és ő meg én együtt szolgálunk vénként Charityben. Aligha tapasztalhattam volna ilyen áldásokat, ha nem lett volna előttem azoknak a buzgó, korai misszionáriusoknak a csodálatos példája!

 [Kiemelt rész/kép a 176—7. oldalon]

Levél útján tanulmányoztam Isten Szavát

Monica Fitzallen

Született: 1931

Megkeresztelkedett: 1974

Életrajzi részletek: Elszigetelten élve, két évig levél útján tanulmányozta Isten Szavát, és széles körben tanúskodott amerindid társainak. Most vak, és kívülről megtanul bibliaverseket a szolgálat végzéséhez.

Egy amerindid rezervátumban élek, melynek neve Waramuri, és a Moruka folyó mentén, Guyana északnyugati vidékén található. Az 1970-es évek elején kerültem kapcsolatba az igazsággal, s ekkor a Charityi Gyülekezet volt legközelebb hozzám, mely a Pomeroon folyó mentén van. Egy fatörzsből vájt kenuval 12 órámba telt, hogy odaérjek.

Éppen Charityben vásároltam, amikor találkoztam Jehova Tanúival. Frederick McAlman felkínálta nekem Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Elfogadtam és hazavittem őket, majd eltettem egy ruhásszekrénybe, ahol két évig lapultak. Aztán lebetegedtem, és egy ideig ki sem tudtam mozdulni az ágyból, valamint súlyos depresszióba estem. Ekkor jutottak eszembe a folyóiratok. Elolvastam őket, és azonnal felismertem, hogy ez az igazság.

Ekkortájt történt, hogy a férjem, Eugene munkát keresett, és úgy döntött, hogy a folyón lefelé, Charity irányába megy. Az egészségem kezdett javulni, ezért elkísértem.  Ám a fő ok, amiért vele tartottam, az volt, hogy meg akartam találni Jehova Tanúit. Nem kellett sokáig keresgélnem, ugyanis egy Tanú-hölgy éppen ahhoz a házhoz jött, ahol tartózkodtunk. „Ön az Őrtoronytól jött?” — kérdeztem. Amikor igennel válaszolt, érdeklődtem az iránt a férfi iránt, akivel a piacon találkoztam két évvel azelőtt. Azonnal felkutatta Frederick McAlmant, aki történetesen egy csoport hírnökkel munkálkodott a közelben.

Amikor visszatért vele, McAlman testvér bemutatta, hogyan zajlik egy bibliatanulmányozás Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből. Elfogadtam a tanulmányozást. Mivel Eugene-nel haza kellett térnünk, levél útján tanulmányoztam. Két könyvet is átvettem ezzel a módszerrel, az Igazság könyvet és a „Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon” címűt. Az Igazság könyv tanulmányozása közben hivatalosan kiléptem az anglikán egyházból, és kereszteletlen hírnök lettem. A pap ezt írta nekem: „Ne hallgasson Jehova Tanúira. Felszínes a bibliaismeretük. Majd én elmegyek önhöz, és megbeszéljük ezt a dolgot.” De sohasem jött.

Az egyedüli hírnök lévén a rezervátumban, megosztottam újonnan szerzett ismeretemet a szomszédaimmal. A férjemnek is tanúskodtam, aki — örömmel mondhatom — egy évvel utánam megkeresztelkedett. Ma már Eugene is egyike a 14 itteni hírnöknek.

Az utóbbi években a zöld hályog és a szürke hályog miatt fokozatosan elvesztettem a szemem világát, ezért most kívülről megtanulok bibliaverseket a szolgálat végzéséhez. De hálás vagyok Jehovának, hogy legalább szolgálhatom őt.

 [Kiemelt rész/képek a 181—3. oldalon]

Jehova ’megadta szívem kéréseit’

Ruby Smith

Született: 1959

Megkeresztelkedett: 1978

Életrajzi részletek: Karib őslakosként kulcsszerepe volt a jó hír prédikálásában Baramitában, vagyis a Guyana szívében lévő amerindid rezervátumban.

Először 1975-ben kerültem kapcsolatba Jehova Tanúival. Tizenhat éves voltam akkor. Nagymama kapott egy traktátust a nevelt fiától, és engem kért meg, hogy fordítsam le neki, ő ugyanis nem tudott angolul. Lenyűgöztek a traktátusban tárgyalt bibliai ígéretek, ezért aztán kitöltöttem a szelvényt, és elküldtem a fiókhivatalnak. Amikor megérkeztek a kiadványok, melyeket kértem, áttanulmányoztam őket, és kezdtem másoknak is beszélni azokról a szentírási igazságokról, melyeket tanultam. A nagymamámmal és a nagynénémmel kezdtem. Sajnos az apukám helytelenítette mindezt.

Hamarosan a nagymamám és a nagynéném is tanúskodni kezdett. Erre néhány falubeli eljött hozzánk, hogy többet tudjon meg a Bibliából. Közben minél többet olvastam, annál inkább tudatosult bennem, hogy változtatnom kell az életemen, hogy elnyerjem Jehova tetszését. Egyebek között be kellett vallanom  az apukámnak, hogy elloptam valamit a műhelyéből, és ki kellett békülnöm az egyik öcsémmel. Sok-sok ima után mindkettőt képes voltam megtenni.

Időközben a fiókhivatal megszervezte, hogy egy különleges úttörő, Sheik Bakhsh látogassa meg a környékünket. Bakhsh testvér azonban nem tudott sokáig maradni, ezért ő és egy másik testvér, Eustace Smith — aki később a férjem lett — levél útján tanulmányozott velem.

1978-ban elmentem Georgetownba a „Győzedelmes hit” kongresszusra. A fővárosba érkezve egyenesen a fiókhivatalba mentem, hogy tudassam keresztelkedési vágyamat. Megszervezték, hogy Albert Small átvegye velem a kérdéseket, amelyeket a vének meg szoktak beszélni a keresztelkedni vágyókkal. Csodás volt Jehova megkeresztelt szolgájaként térni vissza Baramitába!

Buzgalomtól hajtva azonnal belevetettem magam a prédikálómunkába. Sok érdeklődő személy volt, ezért megkértem néhányukat, hogy építsünk egy egyszerű imádati helyet. Ott aztán minden vasárnap tolmácsoltam karib nyelvre Az Őrtorony folyóirat angol számát. Az apukám azonban ellenezte a tevékenységemet, és ragaszkodott hozzá, hogy vasárnaponként maradjak otthon. Ezért titokban felvettem a cikkeket audiokazettára, és a bátyámmal lejátszattam az összejöveteleken. Ekkorra már körülbelül 100-an jártak rendszeresen.

Nem sokkal ezután a családunk üzleti okokból Georgetownba költözött, a nagymamám pedig a Matthews Ridge nevű faluba. A nagynéném Baramitában maradt, de felhagyott a jó hír másokkal való megosztásával.  Ezért ott egy időre abbamaradt a Királyság-tevékenység.

Georgetownban személyesen is találkoztam Eustace Smithszel, és röviddel ezután összeházasodtunk. Noha Eustace nem beszélte a karib nyelvet, mindketten szerettünk volna Baramitába menni, hogy ápoljuk az ottani érdeklődést. 1992-ben valóra vált az álmunk. Mihelyt megérkeztünk, belemerültünk a szolgálatba, és összejöveteleket szerveztünk. Hamarosan már úgy 300-an voltak jelen az összejöveteleken!

Egy írni-olvasni tanuló osztályt is szerveztünk, és az órákat az Őrtorony-tanulmányozás után tartottuk. Első gyermekünk, Yolande segített ebben. Tizenegy éves volt ekkor, és kereszteletlen hírnök. Ma a másik lányunkkal, Melissával általános úttörőként szolgál.

1993-ban Jehova áldásának köszönhetően felépült egy Királyság-terem Baramitában. Olyan ’emberajándékokról’ is gondoskodott számunkra, akik beszélik a karib nyelvet, és élen tudnak járni a gyülekezetben (Ef 4:8). 1996. április 1-jén megalakult a Baramitai Gyülekezet. És nagy örömmel számolhatok be arról is, hogy az anyukám, a nagymamám és a legtöbb testvérem is a gyülekezet tagja. Jehova valóban ’megadta szívem kéréseit’ (Zsolt 37:4).

[Kép]

Eustace és én ma

 [Táblázat/grafikon a 148—9. oldalon]

GUYANA — FŐBB ESEMÉNYEK

1900: Egy-egy ember olvasni kezdi a Zion’s Watch Tower folyóiratot és más, Biblián alapuló kiadványokat, és megbeszélik az anyagot.

1910

1912: E. J. Coward több száz fős hallgatóság előtt tart előadásokat Georgetownban és New Amsterdamban.

1913: Kibérelnek egy szobát a Somerset House-ban összejöveteli helyül. 1958-ig használják.

1914: Megalakul az első fiókhivatal Georgetownban.

1917: A papság nyomására a kormány betilt bizonyos kiadványokat.

1922: A betiltás megszűnik. George Young ellátogat az országba.

1940

1941: Betiltják Az Őrtorony és a Vigasz folyóiratokat.

1944: Jehova Tanúi összes kiadványát betiltják.

1946: A betiltást júniusban feloldják. Megérkeznek az első Gileád Iskolát végzett misszionáriusok.

 1950-es évek: Guyana-szerte bemutatják The New World Society in Action című filmet.

1960: A fiókhivatal vásárol egy telket Georgetownban. A meglévő épületek egyrészt fiókhivatalként, másrészt misszionáriusotthonként szolgálnak.

1967: A hírnökök száma meghaladja az 1000-et.

1970

1988: A meglévő telken új fiókhivatalt adnak át.

1995: Elkészül az első gyorsépítésű Királyság-terem.

2000

2003: Átadják egy új telken a jelenlegi fiókhivatalt.

2004: Guyanában 2163 tevékeny hírnök van.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

2000

1000

1910 1940 1970 2000

 [Térképek a 141. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

GUYANA

Baramita

Hackney

Charity

Henrietta

Suddie

GEORGETOWN

Mahaicony

Soesdyke

Bartica

Yaruni

New Amsterdam

Mackenzie

Wismar

Skeldon

Berbice

Orealla

Lethem

Essequibo

Demerara

Berbice

Courantyne

VENEZUELA

BRAZÍLIA

SURINAME

 [Egész oldalas kép a 134. oldalon]

[Kép a 137. oldalon]

Evander J. Coward

[Kép a 138. oldalon]

1913-tól 1958-ig Georgetownban (Guyana) a Somerset House volt a gyülekezeti összejövetelek színhelye

[Kép a 139. oldalon]

George Young

[Kép a 146. oldalon]

Frederick Phillips, Nathan Knorr és William Tracy (1946)

[Kép a 147. oldalon]

Ez volt az 1946 júniusában kiadott nyilatkozat, amely hivatalosan bejelentette, hogy Guyanában az irodalmunkra kiszabott betiltás érvényét veszítette

[Kép a 152. oldalon]

Nathan Knorr, Ruth Miller, Milton Henschel, Alice Tracy (korábban Miller volt a családneve), valamint Daisy és John Hemmaway (1954)

[Kép a 153. oldalon]

John Ponting

[Kép a 154. oldalon]

Geraldine és James Thompson 26 éven át szolgált Guyanában

[Kép a 168. oldalon]

Csoportos tanúskodás csónakkal

[Kép a 169. oldalon]

Prédikálás a Moruka folyó mentén a „Királyság-hirdető—III”-mal

[Kép a 175. oldalon]

Jerry és Delma Murray

[Kép a 178. oldalon]

Frederick McAlman, valamint Eugene és Monica Fitzallen megosztják a jó hírt egy kenuját javítgató amerindiddel

[Kép a 184. oldalon]

Körzetkongresszus Baramitában (2003)

[Képek a 185. oldalon]

Baramita vidékén sokan fogadták kedvezően a bibliai igazságot

[Kép a 186. oldalon]

Tanúskodás egy fatörzsből vájt kenuval

[Kép a 188. oldalon]

Sherlock és Juliet Pahalan

 [Képek a 191. oldalon]

Guyana — „Az úttörők paradicsoma”

[Kép a 194. oldalon]

Királyság-terem Oreallában (Guyana)

[Kép a 197. oldalon]

A korábbi fiókhivatal a Brickdam utca 50. szám alatt Georgetownban, melynek építését 1987-ben fejezték be

[Kép a 199. oldalon]

A fiókbizottság balról jobbra: Edsel Hazel, Ricardo Hinds és Adin Sills

[Kép a 200—1. oldalon]

Az újonnan épült fiókhivatal Guyanában