Meg lehet bízni ebben a könyvben?

„Úgy vélem, a hitelességnek biztosabb jelei vannak a Bibliában, mint bármely világi történelemben” (Sir Isaac Newton, híres angol tudós).¹

MEG lehet bízni ebben a könyvben — a Bibliában? Olyan emberekre utal-e, akik valóban éltek, olyan helyekre, melyek tényleg léteztek, és olyan eseményekre, melyek valóban megtörténtek? Ha igen, akkor kell lennie arra vonatkozó bizonyítéknak, hogy az írói gondosak, becsületesek voltak. Bizonyíték pedig létezik. Sok bizonyítékot a földbe eltemetve találtak meg, de még ennél is több bizonyíték magában a könyvben található.

Bizonyítékok feltárása

A bibliai országokban eltemetett ősi leletek feltárása a Biblia történelmi és földrajzi pontosságát támogatja. Vizsgáljunk meg csupán néhányat a régészek által kiásott bizonyítékok közül.

Dávid, a bátor fiatal pásztor, aki Izráel királya lett, jól ismert a Biblia olvasói előtt. Neve 1138-szor szerepel a Bibliában, a „Dávid háza” kifejezés pedig — mely sokszor Dávid uralkodóházára utal — 25-ször fordul elő (1Sámuel 16:13; 20:16). Egészen a közelmúltig azonban nem volt a Biblián kívül egyértelmű bizonyíték arra, hogy Dávid létezett. Vajon Dávid csak egy képzelt szereplő volt?

1993-ban az Avraham Biran professzor által vezetett régészcsoport meghökkentő felfedezést tett, melyről az Israel Exploration Journal tudósítást közölt. Izrael északi részén, a Tel Dan nevű ősi domb helyén feltártak egy bazaltkövet. A kőbe a „Dávid háza” és „Izráel királya” szavak vannak belevésve.² A felirat eredetét az i. e. kilencedik századra teszik, és állítólag az arámok — akik Izráel ellenségei voltak, és keleten éltek — által emelt győzelmi emlékmű részlete. Miért olyan jelentős ez az ősi felirat?

Biran professzor és munkatársa, Joseph Naveh professzor beszámolója alapján a Biblical Archaeology Review-ban megjelent cikk ezt a megállapítást tette: „Ez az első alkalom, hogy a Dávid nevet a Biblián kívül is megtalálták valamely ókori feliraton.”3 * A felirattal kapcsolatban még valami más is figyelemre méltó. A „Dávid háza” kifejezést egy szóként írják. Anson Rainey nyelvészprofesszor ezt a magyarázatot adja: „A szavak elkülönítése . . . gyakran elmarad, főleg, ha a szóösszetétel egy ismert tulajdonnév. »A Dávid háza« minden bizonnyal efféle politikai és földrajzi tulajdonnév volt az i. e. kilencedik század közepén.”⁵ Dávid király és uralkodóháza tehát nyilvánvalóan jól ismert volt a régi világban.

Valóban létezett Ninive — a Bibliában említett nagy asszír város? Voltak bibliakritikusok, akik egészen a XIX. század elejéig nem voltak hajlandók ezt elhinni. 1849-ben azonban Sir Austen Henry Layard Sénakhérib király palotájának romjaiból ásott ki Kujundzsikban, erről a helyről pedig bebizonyosodott, hogy az ősi Ninive része volt. A kritikusokat így elhallgattatták ebben a kérdésben. Ezek a romok azonban még többről is árulkodnak. Egy jó állapotban megmaradt terem falain egy megerősített város bevételének ábrázolása látható, amelyen a foglyok elvonulnak a leigázó király előtt. A király fölött ez a felirat látható: „Sénakhérib, a világ királya, Asszíria királya, nîmedu trónon ült, és  onnan szemlélte a Lákisból (La-ki-su) hozott hadizsákmányt.”⁶

Ez az ábrázolás és felirat, melyet a British Museumban lehet megtekinteni, megegyezik a 2Királyok 18:13, 14-ben feljegyzett bibliai beszámolóval, mely szerint Sénakhérib bevette a júdeai Lákis városát. A lelet jelentőségével kapcsolatban Layard ezt a megjegyzést tette: „Ki gondolta volna ezek előtt a feltárások előtt annak a valószínűségét vagy lehetőségét, hogy a földhalom és a szemét alatt — amely Ninive területét jellemezte — megtaláljuk az Ezékiás [Júda királya] és Sénakhérib között lezajlott háborúk történelmét, amit pontosan akkor írtak le, amikor ezeket a háborúkat Sénakhérib vívta, és hogy a legapróbb részletekig megerősítik a bibliai feljegyzést?”⁷

A régészek sok tárgyat ástak ki — edényeket, épületromokat, agyagtáblákat, érméket, okiratokat, emlékműveket és feliratokat —, melyek a Biblia pontosságát erősítik meg. Az exkavátorok kiásták a káldeai Ur városát, azt a kereskedelmi és vallási központot, ahol Ábrahám élt (1Mózes 11:27–31).⁸ Nabú-naid XIX. században kiásott krónikája azt írja le, amikor i. e. 539-ben Nagy Czírus bevette Babilont, ezt az eseményt a Dániel 5. fejezete mondja el.⁹ Az ősi Thessalonikában egy kapuboltozaton találtak egy feliratot (melynek töredékeit a British Museumban őrzik), és a felirat tartalmazza a „politarchosz” névvel jelölt városi elöljárók neveit, ez a szó ismeretlen volt a klasszikus görög irodalomban, a bibliaíró Lukács viszont használta (Cselekedetek 17:6, K. f., lábjegyzet).¹⁰ Lukács pontossága ezzel ebben a dologban is igazolást nyert, mint ahogy már más részletekben is. (Vö. Lukács 1:3.)

A régészek azonban nem mindig értenek egyet egymással, és a Bibliával sem. A Biblia ennek ellenére önmagában is szilárd bizonyítékot tartalmaz arra nézve, hogy olyan könyv, amelyben meg lehet bízni.

Őszinteséggel leírt beszámoló

A becsületes történészek nemcsak a győzelmeket jegyeznék fel (ilyen például a Sénakhérib lákisi bevételéről szóló felirat), hanem a vereségeket is, nemcsak a sikereket, hanem a kudarcokat is, nemcsak az erősségeket, hanem a gyengeségeket is. Csak kevés világi történelem tükröz vissza ilyen mértékű becsületességet.

Daniel D. Luckenbill eképpen világítja meg az asszír történészeket: „Sokszor egyértelmű, hogy a királyi hiúság megkövetelte a kétkulacsos játékot a történelmi pontossággal.”¹¹ Az effajta „királyi hiúságot” szemléltetik Assur-nászir-apli asszír király krónikáiban a dicsekvések: „Királyi vagyok, méltóságteljes vagyok, felséges vagyok, hatalmas vagyok, tiszteletre méltó vagyok, dicsőséges vagyok, kiváló vagyok, erőteljes vagyok, vitéz vagyok, bátor vagyok mint az oroszlán, és hősies vagyok!”¹² Vajon pontos történelemnek fogadnál el mindent, amit az ilyen krónikákban olvasol?

A Biblia írói ezzel ellentétben üdítő őszinteséget nyilvánítottak ki. Mózes, Izráel vezetője őszintén feljegyezte bátyjának, Áronnak és nővérének, Miriámnak, unokaöccseinek, Nádábnak és Abihunak, valamint népének gyengeségeit, és a saját hibáit is (2Mózes 14:11, 12; 32:1–6; 3Mózes 10:1, 2; 4Mózes 12:1–3; 20:9–12; 27:12–14). Dávid király súlyos hibáit nem titkolták el, hanem leírták — ráadásul még akkor, amikor Dávid királyként uralkodott (2Sámuel 11. és 24. fejezet). Máté, a róla elnevezett könyv írója elmondja, hogy az apostolok (ő is egy volt közülük) miként vitatkoztak személyük fontossága miatt, és hogyan hagyták el Jézust  letartóztatásának éjszakáján (Máté 20:20–24; 26:56). A Keresztény Görög Iratok leveleinek írói őszintén elismerték egyes korai keresztény gyülekezetek problémáit, többek között a szexuális erkölcstelenséget és a viszályokat. Nyíltan, szépítés nélkül intézték hozzájuk szavaikat azok miatt a problémák miatt (1Korinthus 1:10–13; 5:1–13).

Az effajta őszinte, nyílt feljegyzés azt mutatja, hogy komolyan gondot fordítottak az igazságra. Mivel a bibliaírók készek voltak rá, hogy kedvezőtlen információkat jegyezzenek fel szeretteikről, népükről, sőt saját magukról is, nemde alapos okot ad ez arra, hogy megbízzunk az írásaikban?

Részletekbe menőkig pontos

A bírósági tárgyalásokon egy tanú vallomásának a hihetőségét gyakran a csekélyebb jelentőségű ténykérdések alapján lehet meghatározni. Ha az apróbb részletek megegyeznek, akkor a vallomást pontosnak és becsületesnek minősíthetik, a komolyabb ellentmondások pedig leleplezhetik a vallomást, hogy kitaláció. Másrészt egy túlzott precizitással kidolgozott beszámoló — melyben a legapróbb részlet is gondosan megszerkesztett — szintén hamis vallomásról árulkodhat.

Milyen szintet üt meg a bibliaírók „vallomása” ebben a vonatkozásban? A Biblia írói figyelemre méltó következetességet mutattak fel. Akár a legapróbb részletekben is nagy az összhang. Ezt az összhangot azonban nem szándékosan rendezték egybe, felvetve ezzel az összejátszás gyanúját. Nyilvánvalóan nincs szó az események egybeesésének megtervezéséről, az írók beszámolói gyakran szándékuktól függetlenül megegyeznek. Vegyünk néhány példát.

A bibliaíró Máté ezt írta: „És bemenvén Jézus a Péter házába, látá, hogy annak napa fekszik és lázas” (Máté 8:14). Máté itt egy érdekes, ámbár nem feltétlenül szükséges részlettel szolgált: Péter nős volt. Ezt a csekély jelentőségű tényt Pál is alátámasztotta, aki ezt írta: „Nincs-e jogom, hogy keresztény feleséget vigyek magammal, mint a többi apostol is és . . . Kéfás *?” (1Korinthus 9:5, The New English Bible). A szövegösszefüggés megmutatja, hogy Pál itt az indokolatlan bírálattal szemben védi magát (1Korinthus 9:1–4). Nyilvánvaló, hogy ezt az apró részletet — Péter nős voltát — Pál nem azért hozta fel, hogy Máté beszámolójának pontosságát támogassa, hanem mellékesen közölte.

Mind a négy evangéliumíró — Máté, Márk, Lukács és János — feljegyzi, hogy Jézus letartóztatásának éjszakáján az egyik tanítványa kardot rántott, és a főpap egyik rabszolgájára támadva levágta a fülét. Egyedül János evangéliuma jegyez fel egy láthatóan szükségtelen részletet: „A szolga neve pedig Málkus vala” (János 18:10, 26). Miért csak János adja meg a férfi nevét? Néhány verssel később a beszámoló egy apró részlettel szolgál, mely sehol máshol nem szerepel: János „ismerős vala a főpappal”. A főpap háznépe is ismerte őt, a szolgák is ismerték őt, és ő is őket (János 18:15, 16). Ezért hát természetes, hogy János megemlíti a megsebesített férfi nevét, míg a többi evangéliumíró, akiknek a férfi ismeretlen volt, nem.

 Előfordul, hogy az egyik beszámolóban nem szerepelnek részletes magyarázatok, másutt azonban mellékesként megjegyzésre kerülnek. Jézusnak a zsidó Szanhedrin előtti peréről Máté beszámolója például elmondja, hogy a jelenlevők közül egyesek „arczul csapdosák őt . . . mondván: Prófétáld meg nékünk Krisztus, kicsoda az, a ki üt téged?” (Máté 26:67, 68). Miért kérdezték Jézust, hogy ’prófétálja meg’, ki ütötte meg őt, amikor az, aki megütötte, ott állt előtte? Máté nem ad rá magyarázatot. Két másik evangéliumíró azonban ellát minket a hiányzó részlettel: Jézus üldözői lefedték az arcát, mielőtt az ütést kapta (Márk 14:65; Lukács 22:64). Máté úgy adja elő a történetet, hogy nem törődik minden egyes apró részlet leírásával.

János evangéliuma beszél egy alkalomról, amikor nagy tömeg gyűlt össze, hogy hallgassa Jézus tanítását. A beszámoló szerint, amikor Jézus észrevette a tömeget, „monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?” (János 6:5). Valamennyi jelen lévő tanítvány közül Jézus miért Fileptől kérdezte meg, hogy hol vehetnek kenyeret? Az író nem mondja meg. A párhuzamos beszámolóban azonban Lukács feljegyzi, hogy az eset Bethsaida — a Galileai-tenger északi partján fekvő város — közelében történt, János evangéliuma pedig a korábbiakban elmondja, hogy „Filep . . . Bethsaidából . . . való volt” (János 1:45; Lukács 9:10). Jézus tehát logikusan olyan személyt kérdezett meg, akinek a szülővárosa a közelben volt. A részletek figyelemre méltóan megegyeznek, nyilvánvalóan nem szándékosan.

Vannak olyan esetek, amikor bizonyos részletek kihagyása csak növeli a bibliaíró szavahihetőségét. A Királyok első könyvének írója például beszél egy nagy szárazságról Izráelben. Olyan nagy volt a szárazság, hogy a király már nem talált elegendő vizet és füvet a lovai és öszvérei életben tartásához (1Királyok 17:7; 18:5). Ugyanez a beszámoló azonban azt is feljegyzi, hogy Illés próféta megparancsolta, hogy elegendő vizet hozzanak neki a Kármel hegyre (egy áldozattal kapcsolatos használatra) egy árok megtöltéséhez, amely akár 1000 négyzetméteres területet is körülhatárolhatott (1Királyok 18:33–35). Honnan tudtak annyi vizet szerezni akkora szárazságban? A Királyok első könyvének írója nem vesződött a megmagyarázásával. Bárki, aki Izráelben élt, azonban tudta, hogy a Kármel a Földközi-tenger partján van, amint arra a történetben később egy mellékes megjegyzés rámutat (1Királyok 18:43). Tehát tengervízhez könnyen hozzájutottak. Ha ez az egyébként részletes könyv csupán ténynek álcázott kitaláció lenne, akkor az írója — aki ez esetben ügyesen kiagyalta volna a történetet — miért hagyott volna a szövegben ilyen szembetűnő ellentmondást?

Nos, meg lehet-e bízni a Bibliában? A régészek eddig már elegendő leletet tártak fel annak megerősítéséhez, hogy a Biblia valódi emberekre, valódi helyekre és valódi eseményekre utal. Még inkább lenyűgöző azonban az a bizonyíték, amely magában a Bibliában található. Őszinte írói nem kíméltek senkit — még magukat sem, amikor feljegyezték a szigorú tényeket. Az írások belső összhangja, ideértve a nem megtervezett egybeeséseket is, a „vallomásnak” az igazság tiszta csengését adja. A Biblia a hitelességnek ezekkel a biztos jeleivel valóban olyan könyv, amelyben megbízhatsz.

[Lábjegyzet]

[Kép a 15. oldalon]

A Tel Dan-i töredék

[Kép a 16., 17. oldalon]

Lákisnak a 2Királyok 18:13, 14-ben említett ostromát ábrázoló asszír fali dombormű