GRÚZIA 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásának évében vált függetlenné. Az ezt követő politikai változások és zavargások miatt azonban leromlottak az életkörülmények. Genadi Gudadze, aki akkoriban körzetfelvigyázó volt, elmondta, hogy az embereknek szinte egész nap sorban kellett állniuk kenyérért.

A testvérek gyakran beszélgettek a Bibliáról a sorban várakozó emberekkel. „Úgy tűnt, hogy ezekben a nehéz időkben mindenkit érdekel az igazság – mondja Genadi. – Több százan adták meg a címüket, és kértek bibliatanulmányozást.”

 Az összejövetelek végén a felelős testvérek felolvasták azoknak a nevét és címét, akik kérték, hogy keressék fel őket. A hírnökök pedig jelentkezhettek, hogy melyiket vállalják.

Egy házaspár is kérte, hogy látogassák meg őket a Tanúk. Levani Szabasvili, aki vénként szolgált Tbilisziben, így emlékszik vissza: „Az összes többi címre volt jelentkező, de ezt senki sem vállalta. Ez a házaspár nagyon messze lakott, és a testvérek már így is sok bibliatanulmányozást vezettek.”

Pár hónappal később a házaspár megint írt a testvéreknek. Aztán harmadszor is írtak, és kérlelték a testvéreket, hogy menjenek el hozzájuk, mert ha nem teszik, akkor vérbűn fogja terhelni őket (Csel 20:26, 27). Levani ezt meséli: „Éppen újévi időszak volt, és ilyenkor általában nem zavartuk az embereket. De ezt a látogatást már nem lehetett tovább halogatni.”

Ez a lelkes házaspár, Roini és Nana Grigalasvili alig hitt a szemének, amikor egy dermesztően hideg napon Levani és egy másik testvér bekopogtatott hozzájuk. Azonnal elkezdték a bibliatanulmányozást. Ma a gyermekeikkel együtt általános úttörők.

Az új hírnökök nagyon hálásak voltak, hogy megismerhették az igazságot. Ezért készek voltak önzetlenül adni az idejükből, erejükből és anyagi javaikból, hogy elvigyék másoknak a jó hírt. Köztük volt Badri és Marina Kopaliani, akik a családi kötelezettségeik ellenére rengeteget utaztak, hogy még távoli falvakban is segítsenek az őszinte embereknek megtalálni az igazságot.

 A hétvégéken a két tizenéves fiukkal, Gocsával és Levanival egy gyönyörű hegyvidékes területre mentek prédikálni, a Tbiliszitől északra fekvő Duseti környékére. Volt olyan falu, ahová 150 kilométert kellett autózniuk kanyargós utakon.

Egy asszony egyszer meghívta Badrit és a feleségét a munkahelyére. „Egy tágas helyiségben úgy 50-en vártak ránk – meséli Badri. – Nagyon meglepődtem, és gyorsan mondtam magamban egy imát. Aztán az utolsó napok jeleiről kezdtem beszélni nekik a Máté 24. fejezete alapján. Az egyikük meglepetten ezt kérdezte: »A papok miért nem beszélnek nekünk erről?«”

Jézus halálának emlékünnepe lehetőséget adott arra, hogy még többen halljanak az igazságról. Például  1990-ben Tbilisziben Ia Badridze testvérnőnél tartották az emlékünnepet, mely igencsak felkeltette a szomszédai érdeklődését.

Badridze testvérnő felajánlotta az otthonát az emlékünnepre. A gyermekei segítettek neki kiüríteni a nappalit. De az még kérdéses volt, hogy tudnak-e elég széket szerezni. Grúziában szokás volt, hogy a családok nagyobb összejövetelekre asztalokat és székeket béreltek. De mivel Badridze testvérnő csak székeket kölcsönzött, mindenhol ezt kérdezték tőle: „Asztalok nem kellenek? Hogy fognak enni a vendégek?”

Végül is a 13. emeleti lakásában mindenkit fogadni tudott, aki eljött az emlékünnepre. Hihetetlen, de mintegy 200-an voltak! Nem is csoda, hogy a szomszédainak egy csomó kérdése volt Jehova Tanúiról.

1992-ben nagy termeket béreltek az emlékünnepre az ország különböző részein. Davit Szamharadze, aki Goriban lakott, elmesélte, hogy az utazófelvigyázó kíváncsi volt, hogy hol lesz megtartva az ünnep.

 Amikor elmondták neki, hogy egy lakásban fogják tartani, ezt kérdezte: „A városban van egy nagy terem, miért nem bérlitek ki?” A testvérek ezt nem látták szükségesnek, mivel több mint 1000 férőhelyes volt, ők pedig csak alig 100-an voltak.

Az utazófelvigyázó erre azt mondta, hogy ha minden hírnök hoz 10 érdeklődőt, akkor tele lesz a terem. Bár ez elég valószerűtlennek tűnt, a testvérek igyekeztek mindent megtenni. Nagy meglepetésükre 1036-an vettek részt az emlékünnepen. a

1992-ben még mindig voltak olyan területek Grúziában, ahol még nem prédikáltak a Biblia üzenetéről. Hogy tudtak eljutni ezekre a helyekre a gazdasági válság idején?

Tamazi Biblaia, aki Grúzia nyugati részén élt, ezt mondta: „Az egyik utazófelvigyázó leült néhányunkkal, hogy megbeszéljük, mit tehetnénk. Nem sokat tudtunk a különlegesúttörő-munkáról. Azt viszont tudtuk, hogy a jó hírt prédikálni kell, méghozzá sürgősen” (2Tim 4:2). Ezért a testvérek kiválasztottak 16 úttörőt és az ország különböző pontjaira küldték őket prédikálni. (Lásd a térképet.)

1992 májusában Tbilisziben tartottak egy háromórás lelkesítő összejövetelt ezeknek az úttörőknek, akik öt hónapra kaptak megbízatást. A vének minden hónapban meglátogatták és bátorították őket, és anyagi támogatást is nyújtottak nekik.

 Két úttörő testvérnőt, Manea Aduasvilit és Nazi Zsvaniát Ozurgetibe küldték. Manea, aki ekkor 60 éves volt, így emlékszik vissza: „Tudtuk, hogy Ozurgetitől nem messze lakik egy érdeklődő hölgy. Ezért ahogy megérkeztünk, felvettük vele a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy felkeressük. Úgy 30 személlyel várt bennünket a megbeszélt időben. Aznap több bibliatanulmányozást is elkezdtünk.”

Az ezt követő hónapok is nagyon eredményesek voltak. Mindössze öt hónappal később már 12-en készen álltak a keresztelkedésre.

Két másik úttörő testvér, Pavle Abduselisvili és Paata Morbedadze Cageribe kapta a megbízatását. Ez a város egy olyan vidéken található, ahol nagy tiszteletben tartják a keresztény tanításokkal átszőtt ősi hagyományokat.

 Ahogy közeledett az öt hónapos megbízatás vége, és lassan beköszöntött a zord, hideg tél, Paatának el kellett mennie, mert megkérték, hogy segítsen a fordításban. Pavle döntés előtt állt: „Tudtam, hogy Cageriben kemény lesz a tél, de a tanulmányozóknak segítségre volt szükségük, így hát maradtam.”

Pavle így folytatja: „Egy családnál laktam. A nap nagy részét prédikálással töltöttem. Este pedig a családdal a kályha mellett üldögéltünk a nappaliban. Amikor eljött a lefekvés ideje, felmentem a szobámba, fejembe húztam a jó meleg sapkámat, és jól betakaróztam a dunyhával.”

Mire tavasszal a vének meg tudták látogatni Pavlét, már 11 tanulmányozó vált alkalmassá arra, hogy kereszteletlen hírnök legyen. Hamarosan mindegyikük meg is keresztelkedett.