Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

„Gyönyörűség van jobbodon mindörökké”

„Gyönyörűség van jobbodon mindörökké”

Élettörténet

„Gyönyörűség van jobbodon mindörökké”

Lois Didur elmondása alapján

Hányszor mondtad már azt életed során, hogy „bár ne döntöttem volna így!”? 50 év teljes idejű szolgálat után nem jut eszembe semmi olyan, ami hosszú távon beárnyékolta volna azt a gyönyörűséget, amely abból fakad, hogy Jehova jobbján állok. Hadd meséljem el, hogy miért gondolom így.

VIDÉKEN, a kanadai Saskatchewan tartományban születtem 1939-ben, és itt is nőttem fel a három nővéremmel, a húgommal és az öcsémmel együtt. A prérin laktunk, egy farmon, ahol nagyon vidám volt az élet. Egy nap édesapámat meglátogatták Jehova Tanúi. Megkérdeztem tőlük, hogy Istennek van-e neve, erre ők megmutatták nekünk Jehova nevét a Zsoltárok 83:18-ban. Ez arra indított, hogy próbáljak még többet megtudni Istenről és a Szaváról.

Abban az időben a farmon élő gyerekek olyan vidéki iskolákba jártak, amelyekben mind a nyolc osztály tanulói ugyanabban a teremben tartózkodtak az oktatás ideje alatt. Lóháton vagy gyalog tették meg az iskolába vezető több kilométeres utat. A környékbeli emberek gondoskodtak a tanító szálláshelyéről és minden egyéb szükségletéről. Egyik évben a szüleim feladata volt, hogy szállást adjanak az új tanítónak, John Didurnak.

Nem tudtam, hogy ez a fiatalember mélységesen érdeklődik Isten Szava iránt. Egyszer, amikor az édesapám által támogatott kommunista és szocialista eszméket dicsértem, John csendesen ezt mondta: „Egyetlen embernek sincs joga ahhoz, hogy más emberek felett uralkodjon. Csak Istennek van ehhez joga.” Ezután sok érdekes beszélgetésünk volt.

John 1931-ben született, és hallott róla, milyen nehézségeket okoz a háború. Amikor 1950-ben kitört a koreai háború, több papot megkérdezett arról, hogy helyénvaló-e hívő embereknek részt venni a háborúban. Mindannyian azt válaszolták, hogy a keresztények számára elfogadható, ha fegyvert fognak. Később Jehova Tanúinak is feltette ezt a kérdést. Ők megmutatták neki a Szentírásból, hogy a korai keresztények hogyan viszonyultak a háborúkhoz. John 1955-ben keresztelkedett meg, én pedig a következő évben. Mindketten úgy gondoltuk, hogy minden erőnkkel Jehovát szeretnénk szolgálni egész életünkben (Zsolt 37:3, 4). 1957 júliusában John és én összeházasodtunk.

Sokszor előfordult, hogy a házassági évfordulónkon épp kongresszuson voltunk. Örömmel töltött el bennünket, hogy olyan személyekkel lehetünk együtt, akik tisztelettel tekintenek a házasságra. 1958-ban vettünk részt az első nemzetközi kongresszusunkon. Öten indultunk autóval Saskatchewanból New York felé. Egy teljes héten át utaztunk a nappali órákban, éjjel pedig sátorban aludtunk. A pennsylvaniai Bethlehemben találkoztunk egy testvérrel. Képzelhetitek a meglepetésünket, amikor ez a testvér felajánlotta, hogy aludjunk a családi házában. Spontán megnyilvánuló kedvessége lehetővé tette, hogy tisztán és rendezetten érkezzünk meg New Yorkba. Ez a hatalmas kongresszus még jobban elmélyítette bennünk, hogy micsoda gyönyörűség Jehova szolgálata. Ahogy a zsoltáríró megjegyzi: „gyönyörűség van jobbodon mindörökké” (Zsolt 16:11).

ÚTTÖRŐSZOLGÁLAT

Egy évvel később, 1959-ben úttörőként szolgáltunk, és egy kis lakókocsiban éltünk egy dombtetőn a saskatchewani prérin. Kilométerekre elláthattunk onnan, és ennek a vidéknek a nagy része a mi területünkhöz tartozott.

Egy nap érdekfeszítő levél érkezett a fiókhivataltól. Gyorsan kifutottam Johnhoz, aki épp a traktort javította. A levélben meghívtak, hogy szolgáljunk különleges úttörőkként Red Lake-ben (Ontario). Mivel nem tudtuk, merre van ez a város, gyorsan megnéztük a térképen.

Micsoda különbség a puszta prérihez képest! Most már hatalmas erdők és aranybányák mellé épített, kicsi városkák vettek körül minket. Amint az első napunkon szállás után érdeklődtünk, egy kislány meghallotta, miről beszélgetünk a szomszédjukkal. A kislány hazaszaladt, elmondta az édesanyjának, hogy szállást keresünk, és ő kedvesen felajánlotta, hogy töltsük náluk azt az éjszakát. Az ágy egy földbe vájt pincében volt. Másnap találtunk egy kétszobás rönkházat, melyben sem vízvezeték, sem bútor nem volt, csak egy fatüzelésű bádogkályha. Vásároltunk néhány használt dolgot, és hamarosan elégedettnek éreztük magunkat.

200 kilométeres körzetben nem volt gyülekezet. Az aranybányákban dolgozó személyek közül sokan Európából költöztek ide. Megkérdezték, hogy tudunk-e nekik Bibliát adni a saját nyelvükön. Rövid időn belül 30 nagyszerű bibliatanulmányozásunk volt. Hat hónapon belül megalakult egy kis gyülekezet.

Tanulmányoztunk egy asszonnyal, akinek a férje egyik alkalommal telefonált a papnak, hogy jöjjön el, és térítse észhez a feleségét. Amikor a pap megérkezett, azt mondta, hogy tanítanunk kellene a háromságot, és még más tantételeket is. Az asszony elővette a katolikus fordítású Bibliáját, és megkérte a papot, hogy támassza alá abból, amit mondott. A pap áthajította a Bibliát az asztal fölött, mondván, hogy nem kell bizonyítania semmit. Ahogy távozott, azt mondta ukrán nyelven, hogy a házaspárnak ki kellene dobnia minket a házból, és soha nem lenne szabad beengednie. Nem tudta, hogy John ért ukránul.

Nem sokkal ezután elhagytuk Red Lake-et, mert Johnnak részt kellett vennie egy képzésen, hogy körzetfelvigyázó lehessen. Úgy egy évvel később azonban, amikor keresztelkedési beszédet tartott egy kerületkongresszuson, a keresztelkedésre jelentkezők között megpillantotta ezt a férjet. A pap viselkedése indította arra, hogy ő maga is megvizsgálja a Bibliát.

AZ UTAZÓMUNKÁBAN BUZGÓLKODVA

Különösen nagyra értékeltük, hogy a körzetmunkában több családnál is lakhattunk. Nagyon közel kerültünk azokhoz, akik megosztották velünk életüket és otthonukat. Egyszer egy olyan emeleti szobában aludtunk, melyet nem fűtöttek télen. Kora reggel hallottuk, hogy az idős testvérnő halkan belép a szobánkba, és tüzet rak az aprócska tűzhelyben. Hamarosan visszatért egy lavórral és némi forró vízzel, hogy rendbe tudjuk szedni magunkat. Sokat tanultam ennek a testvérnőnek a csendes és szelíd modorából.

Az utazómunka segített, hogy még közelebb kerüljek Jehovához. Albertában az egyik körzetben volt egy bányaváros a messzi északon, ahol egyetlen testvérnő lakott. Hogyan tekintett Jehova szervezete erre az elszigetelt területen élő testvérnőre? Félévente elutaztunk repülővel ebbe a városba, és egy hetet töltöttünk a testvérnővel a szolgálatban, valamint összejöveteleket is tartottunk. Minden ugyanúgy zajlott, mint ha egy nagyvárosi gyülekezetet látogattunk volna meg. Ez kedves emlékeztető volt arról, hogy Jehova milyen gyöngéden törődik minden egyes juhocskájával.

Sok egykori szállásadónkkal továbbra is tartottuk a kapcsolatot. Ez eszembe juttatja az egyik első ajándékot, melyet Johntól kaptam: egy színes dobozt, tele levélpapírral. Nagyon élveztük, hogy levelezhetünk a barátainkkal, felhasználva ezeket a levélpapírokat. Ma is kincsként őrzöm ezt a leveles ládikát.

Amikor épp Toronto egyik körzetében voltunk, a kanadai Bételből felhívott minket egy testvér, hogy szolgálnánk-e a Bételben. Mikorra szerette volna megkapni a választ? Másnapra, ha lehetséges. Következő nap igent mondtunk.

SZOLGÁLAT A BÉTELBEN

Minden egyes alkalom, amikor megváltozott a megbízatásunk, más-más oldalról tárta fel előttünk azt a gyönyörűséget, melyet Jehova jobbján tapasztal az ember. Ez akkor is így volt, amikor 1977-ben a Bételbe költöztünk. Az, hogy együtt lehettünk néhány felkenttel, lehetővé tette számunkra, hogy ne csak azt figyeljük meg, mennyire különböző a személyiségük, hanem azt is, hogy milyen nagyra értékelik Isten Szavát.

Jóleső érzésekkel töltött el bennünket az újfajta életmód a Bételben. Például a ruháinkat most már fiókokban tartottuk, és nem egy bőröndben, valamint csak egy gyülekezethez tartoztunk. A munkamegbízatásomon kívül a látogatók körbevezetése is mindig nagy boldogságot jelentett nekem. Elmagyaráztam a testvéreknek a Bételben végzett munkát, válaszoltam a kérdéseikre, és elbeszélgettem velük.

Az évek gyorsan elszálltak, és 1997-ben Johnt meghívták, hogy vegyen részt a fiókbizottsági iskolán Pattersonban. Ezután megkérdezték tőlünk, hogy hajlandók lennénk-e Ukrajnába költözni. Arra buzdítottak, hogy gondoljuk át alaposan, és foglaljuk az imáinkba. Estére eldöntöttük, hogy elvállaljuk a megbízatást.

ÚJABB VÁLTOZÁS: UKRAJNÁBA KÖLTÖZÜNK

Nagyszabású nemzetközi kongresszusok alkalmával már voltunk egyszer Szentpéterváron (Oroszország) 1992-ben, majd 1993-ban Kijevben (Ukrajna). Már itt megszerettük a kelet-európai testvéreinket. Ukrajnában az új lakhelyünk Lvivben volt, egy öreg ház első emeletén. Az ablakokból egy udvarra lehetett látni, volt ott egy kicsinyke kert is, meg egy nagy vörös kakas és néhány tyúk. Szinte olyan érzés volt, mint ha egy farmon lennénk Saskatchewanben. Tizenketten éltünk ebben a házban. Mindennap kora reggel keresztülutaztunk a városon, hogy a Bételbe jussunk.

Milyen érzés volt Ukrajnában szolgálni? Alázatot ébresztett bennünk, hogy olyan személyekkel lehettünk együtt, akik próbákat, betiltásokat és bebörtönzéseket éltek át, mégis erős maradt a hitük. Amikor megdicsértük őket, csak ezt mondták: „Jehováért tettük.” Soha nem érezték úgy, hogy magukra maradtak. Még napjainkban is sokszor előfordul, hogy ha köszönetet mondunk valakinek a kedvességéért, ezt válaszolja: „Jehovának köszönd!” – elismerve ezzel, hogy kitől származik minden jó.

Ukrajnában sokan gyalog mennek az összejövetelekre, így sok lehetőségük van arra, hogy beszélgessenek, és bátorítsák egymást. Akár egy órát, vagy még többet is gyalogolnak. Lvivben több mint 50 gyülekezet van. Ebből 21 ugyanazt a nagy Királyság-terem-épületegyüttest használja. Vasárnaponként gyönyörű látvány a testvérek özöne, amint az összejövetelekre igyekeznek.

Hamar otthon éreztük magunkat az ottani testvérek között, hiszen gyöngédek, és égnek a vágytól, hogy másokkal törődhessenek. Amikor nehézséget okoz megérteni a nyelvet, ami még ma is előfordul, nagyon türelmesek velem. A tekintetük gyakran éppolyan kifejező, mint a szavaik.

Nagyszerű példa a testvérek közötti valódi bizalomra az, ami a 2003-as kijevi nemzetközi kongresszuson történt. Épphogy egy forgalmas metróállomás peronjára érkeztünk, amikor egy kislány lépett oda hozzánk, és csendesen ezt mondta: „Elvesztem. Nem találom a nagymamámat.” A kislány látta a kongresszusi kitűzőnket, és tudta, hogy Tanúk vagyunk. Nagyon bátor volt, nem sírt. A körzetfelvigyázó felesége, aki szintén velünk utazott, kedvesen elkísérte a kislányt a stadionban lévő talált tárgyak osztályára. A nagymama hamarosan megtalálta itt az unokáját. Nagyon megérintett, hogy ez a kislány milyen csodálatra méltó bizalmat tanúsított, még egy többezres tömegben is.

Sok országból érkeztek testvérek 2001 májusában Ukrajnába az új fiókhivatali létesítmény átadására. A stadionban tartott vasárnap reggeli különleges előadás után testvérek áradata lepte el az új Bételbe vezető utat, mert meg akarták nézni az új fiókhivatalt. Micsoda felejthetetlen látvány! Nagyon megindító volt látni ezeket a testvéreket, olyan csendesen és rendezetten jöttek. Ez elmélyítette az értékelésemet azért a gyönyörűségért, amely abból fakad, hogy Istent szolgáljuk.

GYÖKERES VÁLTOZÁS

Sajnos 2004-ben Johnról kiderült, hogy rákos. Kanadába utaztunk a kezelésre. Az első kemoterápiás kezelés túl erős volt a szervezetének, ezért néhány hétre az intenzív osztályra került. Hálás vagyok azért, hogy később visszanyerte az eszméletét. Noha alig tudott beszélni, a szemeivel mindig értékelését fejezte ki a látogatói iránt.

De nem épült fel, még akkor ősszel meghalt. Nem éreztem magam egész embernek nélküle. Olyan nagy öröm volt Johnnal együtt szolgálni Jehovát. Most mit tegyek? Úgy döntöttem, visszatérek Ukrajnába. Nagyon hálás vagyok a gyöngéd szeretetért, melyet a Bétel-család és a gyülekezet tanúsít irántam.

Soha egyetlen döntésünket sem bántuk meg. Boldog életünk volt, a lehető legjobb társaságban. Tudom, hogy még sok mindent kell tanulnom Jehova jóságáról, és remélem, hogy örökké folytathatom a szolgálatát, mivel igazán gyönyörűségre leltem Jehova jobbján.

[Oldalidézet a 6. oldalon]

„Soha egyetlen döntésünket sem bántuk meg”

[Kép a 3. oldalon]

John és én a házasságkötésünkkor

[Kép a 4. oldalon]

Különleges úttörőként Red Lake-ben (Ontario)

[Kép az 5. oldalon]

Johnnal Ukrajnában, 2002