Élettörténet

Jehova gazdagon megjutalmazza azokat, akik megőrzik útját

ROMUALD STAWSKI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor 1939 szeptemberében elkezdődött a második világháború, Lengyelország északi részén heves harcok dúltak. Én ekkor 9 éves voltam, és kíváncsi kisgyerekként kimentem az egyik közeli harctérre, hogy körülnézzek. Amit ott láttam, az borzalmas volt — a földön mindenütt holttestek hevertek, és fullasztó füst szállt a levegőben. Bár leginkább azzal törődtem, hogy biztonságban hazaérjek, átfutott az agyamon néhány gondolat: „Miért engedi meg Isten, hogy ilyen szörnyűségek történjenek? Vajon ő kinek az oldalán áll?”

A HÁBORÚ vége felé a fiatal fiúkat arra kényszerítették, hogy a német rezsimnek dolgozzanak. Bárkit, aki ellen mert állni nekik, felakasztottak egy fára vagy hídra, és rátűzték a mellkasára az „áruló” vagy „szabotőr” feliratot. Az ellenséges haderők közrefogták a városunkat, Gdyniát. Amikor kimentünk a városon kívülre, hogy vizet hozzunk, golyók és bombák süvítettek a fejünk felett, és egyszer az egyik öcsém, Henryk halálos sebet kapott. A szörnyű körülmények miatt anyám beköltöztetett minket, négy gyermeket az egyik pincébe, hogy valamelyest biztonságban legyünk. Ott a kétéves kisöcsém, Eugeniusz, meghalt diftériában.

Újra csak megkérdeztem magamtól: „Hol van ilyenkor Isten? Miért engedi meg mindezt a szenvedést?” Bár buzgó katolikus voltam, és a templomba is rendszeresen eljártam, nem találtam választ a kérdéseimre.

 Elsajátítom a bibliai igazságot

Kérdéseimre nem várt forrásból érkezett válasz. A háború 1945-ben véget ért, és 1947 elején Jehova Tanúi egyike felkeresett minket az otthonunkban, Gdyniában. Anyám beszédbe elegyedett vele, és én is hallottam egy részét a beszélgetésüknek. Logikusnak tűnt, amit a Tanú mondott, így hát elfogadtuk a meghívást egy keresztény összejövetelre. Alig egy hónappal később, bár még nem voltam szilárdan megerősödve a bibliai igazságban, csatlakoztam a Tanúk egy helyi csoportjához, és prédikálni kezdtem másoknak egy jobb világról, ahol nem lesz háború és kegyetlenség. Ez nagy örömmel töltött el.

Egy körzetkongresszuson keresztelkedtem meg Sopotban, 1947 szeptemberében. A következő májusban elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot, és az időm legnagyobb részét annak szenteltem, hogy prédikáljam másoknak a Biblia üzenetét. A helyi papság elkeseredetten próbálta megállítani a munkánkat, és erőszakot is szított ellenünk. Egyszer egy feldühödött tömeg ránk támadt, megdobált kövekkel, és csúnyán meg is vert minket. Egy másik alkalommal a helyi apácák és papok felbujtottak egy csoportot, hogy támadjon meg minket. Mi egy rendőrőrsre menekültünk, de a tömeg körülvette az épületet, és azzal fenyegetőztek, hogy megvernek minket. Végül rendőri erősítés érkezett, és erős kíséret mellett vittek ki minket arról a helyről.

Akkor még nem volt gyülekezet azon a környéken. Időnként csak kint az erdőben, a szabad ég alatt tudtunk megszállni éjszakára. Boldogok voltunk, hogy ilyen körülmények között is végezhettük a prédikálómunkát. Ma erős gyülekezetek vannak azon a területen.

Bétel-szolgálat és letartóztatás

1949-ben meghívtak a łódzi Bétel-otthonba. Micsoda kiváltság volt egy ilyen helyen szolgálni! Sajnos az ottani tartózkodásom nem tartott túl sokáig. 1950 júniusában, egy hónappal a munkánk hivatalos betiltása előtt letartóztattak a Bételben szolgáló más testvérekkel együtt. Börtönbe vittek, ahol kegyetlen vallatással kellett szembenéznem.

Mivel az apám egy olyan hajón dolgozott, amelyik rendszeresen járt New Yorkba, a kihallgatást vezető tisztek mindenáron rá akartak venni annak beismerésére, hogy az apám az Egyesült Államoknak kémkedik. Ezenkívül egyszerre négy tiszt igyekezett elérni, hogy Wilhelm Scheider testvér ellen valljak, aki abban az időben felügyelte a tevékenységünket Lengyelországban. A kihallgatás során könyörtelen bánásmódban részesültem. Vastag botokkal ütötték a sarkamat. Ahogy ott feküdtem a vértől ázott padlón, és úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, felkiáltottam: „Jehova, kérlek, segíts!” A rendőrök ezen annyira meglepődtek, hogy abbahagyták az ütlegelést. Néhány percen belül mély álomba merültek. Én persze megkönnyebbültem, és kezdtem visszanyerni az erőmet. Ez az eset meggyőzött arról, hogy Jehova szeretetteljesen válaszol önátadott szolgáinak, amikor azok hozzá kiáltanak. Megerősítette a hitemet, és megtanította nekem, hogy teljes mértékben bízzak Istenben.

A kihallgatásról készült végleges jegyzőkönyv egy hamis tanúvallomást is tartalmazott, amelyet állítólag én tettem. Amikor tiltakoztam, az egyik tiszt így szólt: „Majd a bíróságon magyarázkodhat!” Az egyik barátságos cellatársam  megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, mert a végleges jegyzőkönyvet még egy katonai ügyésznek is ellenőriznie kell, és akkor majd lehetőségem lesz megcáfolni a hamis vallomást. Ez így is történt.

Körzetmunka és megint börtön

1951 januárjában szabadultam. Egy hónappal később utazófelvigyázóként kezdtem szolgálni. A betiltás ellenére együtt dolgoztam más testvérekkel, hogy erősítsük a gyülekezeteket, és segítsünk Tanú-társainknak, akik szétszóródtak az államvédelmi hatóság ténykedése miatt. Bátorítottuk a testvéreket, hogy tartsanak ki a szolgálatban. A későbbi években ezek a testvérek bátran támogatták az utazófelvigyázókat, és végezték a bibliai irodalom nyomtatásának és terjesztésének földalatti munkáját.

Egy napon 1951 áprilisában, miután részt vettem egy keresztény összejövetelen, az államvédelmi tisztek, akik már egy ideje gondosan szemmel tartottak, letartóztattak az utcán. Mivel megtagadtam, hogy válaszoljak a kérdéseikre, börtönbe vittek Bydgoszczba, és még ugyanazon az estén megkezdték a kihallgatásomat. Azt parancsolták, hogy menjek a falhoz, ahol hat napon és hat éjszakán át kellett állnom étel és ital nélkül, a tisztek cigarettáiból felszálló sűrű dohányfüstben. Bunkósbottal ütöttek, és megégettek a cigarettáikkal. Amikor elájultam, vizet öntöttek rám, és folytatták a vallatást. Könyörögtem Jehovának, hogy adjon erőt a kitartáshoz, és ő megsegített.

Volt azért valami jó is abban, hogy bekerültem a bydgoszczi börtönbe. Olyanoknak tudtam beszélni a bibliai igazságról, akiket másképp nem lehetett volna elérni. És őszintén szólva rengeteg lehetőség adódott a tanúskodásra. A szomorú, gyakran reménytelen helyzetben levő rabok fogékonyak voltak a jó hírre.

Két fontos változás

Nem sokkal azután, hogy 1952-ben kiengedtek, találkoztam Nelával, egy buzgó úttörő testvérnővel, aki korábban Lengyelország déli részén szolgált. Később aztán egy „pékségben” dolgozott, vagyis egy titkos helyen, ahol a kiadványainkat nyomtattuk. Ez kemény munka volt, ami elővigyázatosságot és önfeláldozást követelt. 1954-ben összeházasodtunk, és folytattuk a teljes idejű szolgálatot egészen lányunk, Lidia megszületéséig. Annak érdekében, hogy én folytatni tudjam az utazómunkát, úgy döntöttünk, hogy Nela abbahagyja a teljes idejű szolgálatot, hazamegy, és gondot visel a lányunkra.

Ugyanebben az évben még egy fontos döntéssel kerültünk szembe. Arra kértek, hogy kerületfelvigyázóként szolgáljak egy akkora területen, amely Lengyelország egyharmadát foglalta magában. Imádkoztunk, hogy el tudjuk dönteni, mit tegyünk. Tudtam, mennyire fontos lenne erősíteni a betiltás alatt élő testvéreinket. Sokakat letartóztattak, ezért óriási szükség volt a szellemi buzdításra. Nela támogatásával elfogadtam a megbízatást. Jehova segítségével 38 éven át szolgáltam kerületfelvigyázóként.

Felügyelem a „pékségeket”

Abban az időben a kerületfelvigyázó felügyelte a félreeső helyeken elrejtett „pékségek” működését. A rendőrség emberei állandóan a sarkunkban voltak, próbálták megtalálni és bezárni a nyomdáinkat. Néha sikerült is nekik, de sohasem voltunk híján a szükséges szellemi tápláléknak.  Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Jehova gondot visel ránk.

Ahhoz, hogy valakit felkérjenek a nyomtatás kemény és veszélyes munkájára, lojálisnak, elővigyázatosnak, önfeláldozónak és engedelmesnek kellett lennie. Ezek a tulajdonságok tették lehetővé, hogy a „pékségek” zavartalanul működhessenek. A megfelelő helyszín megtalálása a földalatti nyomtatáshoz szintén nehéz volt. Némelyik helyszín jónak tűnt, de az ottani testvérek nem voltak elég körültekintőek. Máshol fordított volt a helyzet. A testvérek készek voltak rendkívüli áldozatokat hozni. Őszintén nagyra értékeltem azokat a testvéreket és testvérnőket, akikkel kiváltságom volt együtt dolgozni.

A jó hír védelmezése

Azokban a próbateljes években folyton azzal vádoltak bennünket, hogy törvényellenes, felforgató tevékenységekben veszünk részt, és ezért gyakran kerültünk bíróság elé. Nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen nem voltak ügyvédeink, akik megvédtek volna minket. Némelyikük ugyan szimpatizált velünk, de a legtöbbjük félt ezt a nyilvánosság előtt is felvállalni, és nem akarta kockáztatni, hogy esetleg rossz színben tűnjön fel a hatóságok előtt. Jehova azonban tudta, hogy mire van szükségünk, és a megfelelő időben úgy irányította az eseményeket, hogy azok kedvező fordulatot vegyenek.

Alojzy Prostakkal, egy krakkói utazófelvigyázóval olyan brutálisan bántak kihallgatás közben, hogy be kellett vinni a börtönkórházba. Az elmebeli és fizikai gyötrelmek ellenére tanúsított szilárd kitartása tiszteletet és csodálatot ébresztett iránta a kórházban levő többi elítéltben. Az egyikük, Witold Lis-Olszewski ügyvéd volt, akit lenyűgözött Prostak testvér bátorsága. Többször is beszélt vele, majd ezt ígérte neki: „Ahogy kiszabadulok innen, és újra praktizálhatok, örömmel fogom képviselni Jehova Tanúit.” Be is tartotta az ígéretét.

Olszewski úr körül volt egy olyan ügyvédekből álló csoport, akiknek az ügyünk iránti elkötelezettsége valóban csodálatra méltó volt. A legádázabb üldözés idején, havonta mintegy harminc tárgyaláson védték a testvéreket, ami azt jelentette, hogy szinte minden napra jutott egy per. Mivel Olszewski úrnak minden esetről részletekbe menően tudnia kellett, engem bíztak meg azzal, hogy tartsam vele a kapcsolatot. Hét évig dolgoztunk együtt az 1960-as és 70-es években.

Abban az időben meglehetősen nagy jártasságra tettem szert jogi ügyekben. Gyakran megfigyeltem a tárgyalásokat, az ügyvédek számunkra kedvező és kedvezőtlen felszólalásait, a jogaink törvényes védelmének módszereit, és a megvádolt hittársaink tanúvallomásait. Mindez nagyon hasznosnak bizonyult a testvéreink felkészítéséhez — különösen azok esetében, akiket tanúként idéztek be —, hogy tudják, mit kell mondaniuk, és mikor kell hallgatniuk a bíróság előtt.

Amikor egy tárgyalás folyamatban volt valahol, Olszewski úr gyakran kért szállást Jehova Tanúi otthonában. Nem mintha nem engedhette volna meg magának, hogy kivegyen egy szállodai szobát. Azért tett így, mert ahogy ő maga megfogalmazta egyszer: „a tárgyalás előtt szippantani akarok egyet az önök szellemiségéből.” Hála a segítőkészségének, sok tárgyalás kedvező végeredménnyel zárult. Engem is sokszor képviselt, és sohasem fogadott el tőlem pénzt. Egyszer harminc per díját engedte el nekünk. Miért? Ezzel indokolta: „Szeretnék hozzájárulni a munkájukhoz, még ha csak csekély mértékben tudom is ezt megtenni.” Pedig nem kis összeg járt volna neki. Olszewski úr csoportjának a tevékenysége feltűnt a hatóságoknak is, de ez nem tántorította el őt attól, hogy támogasson minket.

Nehéz szavakba önteni, milyen nagyszerűen tanúskodtak a testvéreink azokon a tárgyalásokon. Sokan jöttek el a bírósági tárgyalásokra, hogy jelenlétükkel erősítsék a megvádolt testvéreket. Abban az időben, amikor a legtöbb bírósági tárgyalásra került sor, nem kevesebb, mint 30 000 ilyen támogatót számoltam össze egy év alatt. Ez valóban a Tanúk nagy sokasága volt!

Új megbízatás

A munkánkra vonatkozó betiltást 1989-ben feloldották. Három évvel később új fiókhivatalt építettünk és adtunk át. Meghívást kaptam,  hogy a kórházi információs szolgálatnál dolgozzak, és ezt örömmel elfogadtam. Hárman dolgoztunk egy csapatban, így segítettük a testvéreinket, akik szembekerültek a vérkérdéssel, hogy meg tudják védeni a keresztény lelkiismeretükön alapuló nézeteiket (Cselekedetek 15:29).

A feleségemmel nagyon hálásak vagyunk azért a kiváltságért, hogy a nyilvános szolgálatban dicsőíthetjük Jehovát. Nela mindig támogatott és buzdított engem. Értékelem, hogy sohasem panaszkodott, amikor távol kellett lennem az otthonunktól a sűrű teokratikus elfoglaltságaim vagy a börtönbüntetéseim miatt. A nehéz időkben sem tört össze, sőt, még ő vigasztalt másokat.

Például, 1974-ben más utazófelvigyázókkal együtt engem is letartóztattak. Néhány testvér, akik tudomást szereztek erről, finoman tudatni akarták a hírt a feleségemmel. Amikor találkoztak vele, megkérdezték tőle: „Nela testvérnő, fel vagy készülve a legrosszabbra?” Először megdermedt a rémülettől, mivel azt gondolta, hogy meghaltam. Amikor megtudta, hogy valójában mi történt, megkönnyebbülten sóhajtott fel: „A lényeg, hogy él. Börtönbe nem most megy először.” A testvérek később elmondták nekem, hogy lenyűgözte őket Nela optimizmusa.

Habár volt néhány fájdalmas tapasztalatunk az idők folyamán, Jehova mindig gazdagon megjutalmazott bennünket, amiért megőriztük az útját. Boldogok vagyunk, hiszen a lányunk, Lidia, és a férje Alfred DeRusha, példamutató keresztény házaspárként él. A fiaikat, Christophert és Jonathant is úgy nevelték, hogy Isten önátadott szolgái legyenek, és ez csak fokozza az örömünket. Az öcsém, Ryszard, és a húgom, Urszula, szintén hűséges keresztények hosszú évek óta.

Jehova sohasem hagyott el bennünket, és mi szeretnénk továbbra is teljes szívvel szolgálni őt. Személyesen tapasztaltuk, mennyire igazak a Zsoltárok 37:34 szavai: „Reménykedjél Jehovában, őrizd meg útját, és felmagasztal téged, hogy örököld a földet.” Teljes szívünkből várjuk ezt az időt.

[Kép a 17. oldalon]

Kongresszus az egyik testvér kertjében Krakkóban, 1964-ben

[Kép a 18. oldalon]

Feleségemmel, Nelával, és a lányunkkal, Lidiával 1968-ban

[Kép a 20. oldalon]

Egy Tanú-fiúval a vér nélküli szívműtétje előtt

[Kép a 20. oldalon]

Dr. Wites sebész főorvossal, aki vér nélkül végez szívműtéteket gyermekeken egy katowicei kórházban

[Kép a 20. oldalon]

Nelával 2002-ben