Élettörténet

Egy magára maradt árva szerető atyára lel

DIMITRISZ SZIDIROPULOSZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Rajta! Fogd azt a fegyvert és lőj!” — ordította a tiszt, egy puskát dobva elém. Higgadtan visszautasítottam. A katonák, akik szemtanúi voltak az esetnek, elborzadva figyelték, amint a tiszt többször is ellő a vállam felett. Úgy tűnt, hogy már nincs sok időm hátra. De szerencsére megmenekültem. Ám nem ez volt az első alkalom, amikor az életem veszélybe került.

GÖRÖG szülők gyermekeként születtem Kayseri közelében, Cappadociában, Törökország területén. Az i. sz. első században néhányan, akik erről a vidékről származtak, kétségtelenül elfogadták a keresztény hitet (Cselekedetek 2:9). Ám a huszadik század elejére igencsak megváltoztak a dolgok.

Menekültből árva

Néhány hónappal azután, hogy 1922-ben megszülettem, etnikai harcok miatt a családomnak Görögországba kellett menekülnie. Rémült szüleim mindent hátrahagytak, kivéve a néhány hónapos kisbabájukat, engem. Kimondhatatlan viszontagságokat átvészelve, szánalmas állapotban érkeztek meg a Görögország északi részén lévő falucskába, Kiriába, amely Dráma közelében van.

Négyéves koromban, miután megszületett az öcsém, édesapám meghalt. Csak 27 éves volt, de az akkori szörnyűségek nagyon megviselték. Anya borzasztó nehézségeken ment át, majd nem sokkal később ő is meghalt. Az öcsémmel semmink sem maradt, nyomorogtunk.  Egyik árvaházból a másikba küldözgettek bennünket, majd 12 évesen Theszaloníkiben kötöttem ki, ahol szerelőinas lettem.

Az árvaházak rideg, barátságtalan falai között felcseperedve azon tűnődtem, hogy miért kell egyeseknek annyi szenvedést és igazságtalanságot elviselniük. Miért engedi meg Isten, hogy ilyen lesújtó dolgok történjenek? — tettem fel magamnak a kérdést. A hittanórákon azt tanultuk, hogy Isten mindenható, de senki nem adott elfogadható magyarázatot a gonoszság létezésére és elterjedésére. Volt egy népszerű mondás, mely szerint a görög ortodox egyház a legjobb vallás. „De ha az ortodoxia a legjobb vallás, akkor miért nem ortodox mindenki?” Erre a kérdésemre sem kaptam kielégítő választ.

Mindazonáltal a tanárunk mélyen tisztelte a Bibliát, és belénk sulykolta, hogy ez egy szent könyv. Az árvaház igazgatója ugyanezen a véleményen volt, de valami miatt sosem vett részt vallásos tevékenységekben. Amikor erről kérdezősködtem, azt mondták, hogy valamikor tanulmányozott Jehova Tanúival, egy számomra ismeretlen vallásos csoporttal.

Amikor a theszaloníki árvaházban befejeztem az iskolát, 17 éves voltam. Ekkorra a második világháború már megkezdődött, és Görögország náci megszállás alá került. Az emberek sorra haltak éhen az utcákon. A túlélés érdekében egy kevéske fizetésért vidékre szegődtem mezőgazdasági munkásnak.

A Biblia válaszokkal szolgál

Amikor 1945 áprilisában visszatértem Theszaloníkibe, meglátogatott az egyik gyerekkori barátom nővére. Az öccsével számos árvaházban voltam együtt. Paszhalia beszámolt róla, hogy az öccse eltűnt, és engem kérdezett, tudok-e bármit arról, hogy hol lehet. A beszélgetés során elmondta, hogy Jehova Tanúja, és hogy Isten törődik az emberekkel.

Keserűségemben sok ellenérvet vetettem fel neki. Miért szenvedek már kisgyerekkorom óta? Miért lettem árva? Hol van Isten, amikor a leginkább szükségünk lenne rá? Ő erre ezt kérdezte: „Biztos vagy abban, hogy Isten okolható ezekért a dolgokért?” A Bibliájából rámutatott, hogy nem Isten okozza az emberi szenvedést. Segítségével felismertem, hogy a Teremtő szereti az embereket, és rövidesen javítani fog a világ helyzetén. Az olyan bibliaversek által, mint például az Ézsaiás 35:5–7 és a Jelenések 21:3, 4, elmagyarázta, hogy a háború, a viszálykodás, a betegség, valamint a halál hamarosan el lesz törölve, és a hűséges emberek örökké élnek majd a földön.

Egy család, amely törődik velem

Megtudtam, hogy Paszhalia öccse egy gerillák közötti összetűzés során meghalt. Meglátogattam a családját, hogy megvigasztaljam őket, de ehelyett ők vigasztaltak engem a Biblia alapján. Később visszatértem, hogy még több ilyen gondolatot hallhassak a Bibliából. Hamarosan Jehova Tanúi egy kicsiny csoportjának lettem a tagja, akik titokban gyűltek össze, hogy tanulmányozzanak, és imádatot mutassanak be. Annak ellenére, hogy a Tanúkat kiközösítették a társadalomból, és a munkájukat betiltották, én eltökéltem, hogy továbbra is kapcsolatot ápolok velük.

Ebben a szerény keresztényi közösségben meleg, szerető családi légkörre találtam, amelyben addig sosem volt részem. Szellemi segítséget és támogatást kaptam tőlük, amelyre rendkívül nagy szükségem volt. Személyükben önzetlen, törődő barátokra leltem, akik készségesen támogattak, és meg is vigasztaltak (2Korintusz 7:5–7). És ami még ettől is fontosabb: segítettek közelebb kerülnöm Jehovához, akire attól fogva úgy gondoltam, mint szerető égi Atyámra. Az olyan tulajdonságai, mint a szeretet, a könyörület, vagy az, hogy mélységesen törődik velünk, nagyon vonzóak voltak számomra (Zsoltárok 23:1–6). Végre szellemi családra és szerető Atyára leltem! Mindez megérintette a szívemet. Hamarosan arra éreztem indíttatást, hogy átadjam magam Jehovának, majd 1945 szeptemberében megkeresztelkedtem.

 Az összejöveteleken való részvétel nemcsak az ismeretemet növelte, hanem a hitemet is mélyítette. Mivel nem volt semmilyen közlekedési eszköz, néhányan gyakran öt kilométert gyalogoltunk, hogy eljussunk a falunkból az összejöveteli helyre. Útközben felejthetetlen szellemi beszélgetéseket folytattunk. 1945 vége felé, amikor hallottam a teljes idejű evangéliumhirdető munka lehetőségéről, elkezdtem az úttörőszolgálatot. A Jehovával ápolt szoros kapcsolat létfontosságú volt, hiszen a hitem és a feddhetetlenségem hamarosan a végsőkig próbára lett téve.

Az ellenállás visszafelé sül el

A rendőrség gyakran megrohamozta az összejöveteli helyünket, és fegyverrel fenyegetett minket. Mivel ekkor Görögországban polgárháború dúlt, statárium volt érvényben. A szemben álló csapatok vad gyűlölettel támadták egymást. Kihasználva a helyzetet, a papság meggyőzte a hatóságokat, hogy kommunisták vagyunk, aminek ádáz üldözés lett a következménye.

Az elkövetkezendő két év során számtalanszor letartóztattak bennünket, és hat alkalommal kaptunk csaknem 4 hónapos börtönbüntetést. Mivel azonban a börtönök már megteltek a politikai elítéltekkel, minket szabadon engedtek. Váratlan szabadságunkat arra használtuk fel, hogy folytassuk a prédikálást, ám egy kis idő múlva újra le lettünk tartóztatva — azon a héten harmadszor. Tudtuk, hogy testvéreink közül sokakat kietlen szigetekre száműztek. Vajon elég erős lenne a hitem ahhoz, hogy kiálljak egy ilyen próbát?

Akkor kerültem igazán nehéz helyzetbe, amikor arra köteleztek, hogy mindennap jelentkezzek a rendőrségen. A hatóságok, hogy rajtam tarthassák a szemüket, Evoszmoszba, Theszaloníki közelébe küldtek, ahol volt egy rendőrőrs. Ettől nem messze béreltem egy szobát, és házról házra járva rézedények tisztításából tartottam fenn magam. Miközben a környező falvakban végeztem az úttörőszolgálatot, ez a munka lehetővé tette, hogy könnyen bejussak az otthonokba, anélkül hogy a rendőrség gyanút fogna. Ennek köszönhetően sokakhoz eljutott a jó hír, és szép számmal voltak, akik kedvezően reagáltak. Végül több mint tízen Jehova önátadott imádóivá váltak.

Tíz év, nyolc börtön

Egészen 1949 végéig rendőri őrizet alatt álltam, majd Theszaloníkibe visszatérve lelkesen folytattam a teljes idejű szolgálatot. Éppen mire már azt hittem, hogy a megpróbáltatásaim véget értek, 1950-ben váratlanul behívtak katonának. A keresztényi semlegességem miatt eltökéltem, hogy ’nem tanulok hadakozást’ (Ézsaiás 2:4). Ekkor egy hosszú, gyötrelmes rémálom vette kezdetét, amely során Görögország leghírhedtebb börtöneit is megjártam.

Mindez Dráma városában kezdődött. Bebörtönzésem első heteiben az újonnan besorozott katonák megkezdték a lőgyakorlatokat. Egy nap elvittek a gyakorlatok helyszínére. Az egyik tiszt puskát dobott elém, és megparancsolta, hogy lőjek. Amikor ezt megtagadtam, elkezdett lövöldözni, felém irányítva a fegyverét. Amint a többi tiszt látta, hogy nem fogok megalkudni, vadul ütlegelni kezdtek. Rágyújtottak, aztán pedig a tenyerembe nyomva oltották el a cigarettájukat, majd magánzárkába vetettek. És ez így ment három napon át. A cigaretták okozta égési sebeim iszonyatosan fájtak,  a hegek még évekig meglátszottak a kezemen.

Mielőtt hadbíróság elé állítottak, átvittek egy katonai táborba, Krétára, Iráklióba. Itt, abban bízva, hogy megtörik feddhetetlenségemet, kegyetlenül megvertek. Féltem, nehogy meghátráljak, ezért buzgón imádkoztam, kérve égi Atyámat, hogy erősítsen meg. Eszembe jutottak a Jeremiás 1:19 szavai: „Harcolnak majd ellened, de nem győznek le, mert »én veled vagyok, hogy megszabadítsalak« — ez Jehova kijelentése.” „Isten békéje” teljesen megnyugtatott. Átéreztem, mennyire bölcs dolog teljes mértékben bíznunk Jehovában (Filippi 4:6, 7; Példabeszédek 3:5).

Elérkezett a tárgyalás ideje, melyen életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek. Jehova Tanúit az állam legelvetemültebb ellenségeinek bélyegezték. Büntetésemet Hanián kívül, az Itszendin börtönben kezdtem meg, ahol magánzárkába kerültem. Itszendin egy régi erődítmény volt. A cellámban hemzsegtek a patkányok. Egy elnyűtt, régi pokrócba tekertem magam tetőtől talpig, hogy a patkányok ne érintkezzenek közvetlenül a testemmel, amikor átmászkálnak rajtam. Tüdőgyulladást kaptam, és nagyon lebetegedtem. Az orvos azt javasolta, hogy üljek kinn a napsütésben, így az udvaron nagyon sok rabbal tudtam beszélgetni. Az állapotom azonban egyre csak romlott, majd egy súlyos tüdővérzés után átszállítottak az irákliói kórházba.

A keresztény hittársakból álló szellemi családom újra ott volt, amikor szükségem volt rájuk (Kolosszé 4:11). Az irákliói testvérek rendszeresen meglátogattak, vigasztaltak, bátorítottak. Elmondtam nekik, hogy szükségem lenne irodalomra, mert szeretnék tanúskodni az érdeklődőknek. Hoztak egy dupla fenekű bőröndöt, amelyben biztonságosan el tudtam rejteni az irodalmat. Mennyire boldoggá tett, hogy a börtönökben eltöltött idő alatt legalább hat rabtársamnak segíthettem igaz kereszténnyé válni!

Időközben a polgárháború véget ért, és a börtönbüntetésemet tíz évre csökkentették. A büntetésem hátralevő részét a rethímnói, a kaszándrai, valamint a Yedi Kule börtönben töltöttem. Miután nyolc börtönben közel tíz évig raboskodtam, szabadon engedtek, és visszatértem Theszaloníkibe, ahol szerető keresztény testvéreim meleg ölelése várt rám.

A keresztény testvériség megerősít

Akkorra a görögországi Tanúk viszonylagos szabadságban gyakorolhatták az imádatot. Rögtön megragadtam a lehetőséget, hogy  folytassam a teljes idejű szolgálatot. Hamarosan egy másik áldásban is részesültem, amint megismerkedtem egy hűséges keresztény testvérnővel, Katinával, aki szerette Jehovát, és nagyon buzgó volt a prédikálómunkában. 1959 októberében összeházasodtunk. Az árvaságom okozta sebek tovább gyógyultak, amikor saját keresztény családom lett, és megszületett a kislányunk, Agapi. Ami pedig a legfontosabb, hogy a családunk készségesen szolgált szerető égi Atyánk, Jehova oltalma alatt (Zsoltárok 5:11).

Rajtam kívül álló okok miatt abba kellett hagynom az úttörőszolgálatot, de a feleségemet továbbra is támogattam a teljes idejű szolgálatban. Keresztényi életemben igazi mérföldkő érkezett el 1969-ben, amikor Jehova Tanúi nemzetközi kongresszust rendeztek Nürnbergben, Németországban. Miközben az utazásra készülődtem, útlevelet igényeltem. Amikor a feleségem bement a rendőrségre megkérdezni, hogy több mint két hónap elteltével miért nem kaptam még meg az útlevelet, a hivatalnok a fiókjából elővett egy vaskos aktát, és ezt mondta: „Maga útlevelet akar kérni ennek a személynek, hogy aztán Németországban térítsen? Még mit nem! Ez az ember veszélyes!”

Jehova segítségével és néhány testvér közbenjárásával a nevem felkerült egy csoportos útlevéllistára, így végül részt tudtam venni azon a csodálatos kongresszuson. A jelenlévők csúcslétszáma meghaladta a százötvenezret. Tisztán láttam, hogy Jehova szelleme irányítja és egységesíti ezt a nemzetközi szellemi családot. Az idő előrehaladtával mindjobban értékeltem a keresztény testvériséget.

Szeretett feleségem és hűséges társam 1977-ben meghalt. Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy lányomat a bibliai alapelvek szerint neveljem fel. De nem voltam magamra maradva. Szellemi családom ismét a segítségemre sietett. Mindig hálás leszek a testvérek támogatásáért, melyet ebben a nehéz időszakban nyújtottak. Néhányan egy időre még oda is költöztek hozzánk, hogy gondoskodjanak a lányomról. Soha nem fogom elfelejteni az önfeláldozó szeretetüket (János 13:34, 35).

Agapi felcseperedett, és feleségül ment egy testvérhez, Iliaszhoz. Született négy fiuk, akik mind az igazságban vannak. Az utóbbi években többször volt stroke-om, és az egészségem egyre romlik. A lányom és a családja nagyon jól gondomat viseli. Rossz egészségi állapotom ellenére még mindig sok okom van az örvendezésre. Emlékszem azokra az időkre, amikor még csak körülbelül száz testvér volt egész Theszaloníkiben, és magánotthonokban, titokban gyűltek össze. Most körülbelül ötezer buzgó Tanú szolgál azon a vidéken (Ézsaiás 60:22). A kongresszusokon a fiatal testvérek odajönnek hozzám, és ezt kérdezik: „Emlékszel még arra, amikor te hoztad nekünk a folyóiratokat?” Bár a szülők talán nem olvasták azokat a folyóiratokat, a gyerekek igen, és ők előrehaladtak szellemileg!

Jehova szervezetének a növekedését szemlélve, úgy érzem, érdemes volt minden próbát kiállnom. Mindig arra buzdítom az unokáimat és más fiatalokat is, hogy emlékezzenek meg égi Atyjukról fiatalságukban, és akkor Ő soha nem fogja elhagyni őket (Prédikátor 12:1). Jehova hűnek bizonyult a szavához, hiszen tapasztaltam, hogy ő tényleg az „apátlan fiúk atyja” (Zsoltárok 68:5). Én, a magára maradt árva, végül törődő Atyára leltem!

[Kép a 22. oldalon]

Drámában, a börtönben szakácsként dolgoztam

[Kép a 23. oldalon]

Katinával az esküvőnk napján 1959-ben

[Kép a 23. oldalon]

Egy erdőben megtartott kongresszus Theszaloníki közelében, az 1960-as évek végén

[Kép a 24. oldalon]

A lányunkkal 1967-ben