Élettörténet

Sötét cellákból a svájci Alpokba

LOTHAR WALTHER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Miután három hosszú évet töltöttem Kelet-Németország kommunista börtöneinek sötét celláiban, már alig vártam, hogy érezzem a szabadság édes illatát, és újra együtt lehessek a családommal.

ÁM NEM voltam felkészülve rá, hogy hatéves fiam, Johannes meghökkenve fogad. Az élete második felében még nem is látta az édesapját. Az ő szemében teljesen idegen voltam.

Fiammal ellentétben én a gyermekkoromban mindig szüleim szerető közelségének örvendhettem. Meghitt légkör uralkodott a Németországban levő chemnitzi otthonunkban. Itt születtem 1928-ban. Édesapám nem rejtette véka alá, hogy ellenszenvet érez a vallás iránt. Emlékezett arra, hogy az I. világháborúban karácsonykor, december 25-én az egyik oldalon harcoló „keresztény” katonák „kellemes ünnepeket” kívántak a frontvonal másik oldalán harcolóknak, majd másnap ismét egymást ölték. A vallást a képmutatás legrosszabb fajtájának tartotta.

A csalódottságot a hit váltja fel

Örülök neki, hogy én nem tapasztaltam ilyen csalódást. A II. világháború éppen akkor fejeződött be, amikor 17 éves lettem, és így hajszál híján megmenekültem a sorozástól. Mégis nyugtalanító kérdések gyötörtek: „Miért van ez az öldöklés? Kiben bízhatok? Hol találhatok igazi biztonságot?” Kelet-Németország, ahol éltem, szovjet fennhatóság alá került. Az igazságosságról, egyenlőségről, összetartásról és békés kapcsolatokról szóló kommunista ábrándképek vonzónak tűntek azoknak, akiket kimerített a háború pusztítása. Ám nemsokára  ezek közül az őszinte személyek közül sokan nagyot csalódtak, de ezúttal nem a vallásban, hanem a politikában.

Miközben ésszerű válaszokat kerestem a kérdéseimre, egyik nagynéném, aki Jehova Tanúja volt, beszélt nekem a hitéről. Adott egy Biblián alapuló kiadványt, mely arra ösztönzött, hogy olvassam el a Máté evangéliumának 24. fejezetét, melyet azelőtt még sosem olvastam el az elejétől a végéig. Megdöbbentem a könyvben olvasható logikus és meggyőző magyarázatokon, melyek napjainkat „a világrendszer befejezésének” idejével azonosították, és az emberek gondjainak legfőbb okára is rámutattak (Máté 24:3; Jelenések 12:9).

Hamarosan még több kiadványt kaptam Jehova Tanúitól, és miközben habzsoltam őket, felismertem, hogy megtaláltam azt az igazságot, melyet oly buzgón kerestem. Lenyűgöző volt megtudni, hogy Jézus Krisztus 1914-ben elfoglalta égi trónját, és nemsokára legyőzi az istentelen elemeket, hogy áldást hozzon az engedelmes embereknek. Egy másik nagy felfedezés az életemben az volt, hogy világosan megértettem a váltságot. Ez segített, hogy szívből jövő imában forduljak Jehova Istenhez, és a megbocsátását kérjem. Mélyen megérintett a Jakab 4:8-ban található kedves meghívás: „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.”

Újonnan talált hitem iránti mérhetetlen lelkesedésem ellenére nővérem és szüleim először vonakodtak elfogadni azt, amit mondtam. Ez azonban nem csökkentette azt a vágyamat, hogy részt vegyek a Chemnitz közelében megtartott keresztény összejöveteleken, melyet a Tanúk egy kis csoportja tartott. Meglepetésemre a nővérem és a szüleim eljöttek velem az első összejövetelre! Ez 1945/46 telén történt. Később, amikor bibliatanulmányozási csoport alakult Harthauban, ahol éltünk, a családom rendszeresen részt vett az összejöveteleken.

„Gyermek vagyok még”

Mivel fontos bibliai igazságokat ismertem meg, és rendszeresen együtt voltam Jehova népével, arra éreztem indíttatást, hogy átadjam az életemet Jehovának, majd 1946. május 25-én megkeresztelkedtem. Legnagyobb örömömre a családtagjaim szintén előrehaladtak szellemileg, és idővel mindhárman hűséges Tanúk lettek. Nővérem még mindig tevékeny tagja az egyik chemnitzi gyülekezetnek. Édesanyám 1965-ben halt meg, édesapám pedig 1986-ban; mindketten lojálisan szolgáltak egészen a halálukig.

Hat hónappal a keresztelkedésem után megkezdtem a különlegesúttörő-szolgálatot. Olyan életpályára léptem, melyen „a kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is” szolgáltam (2Timóteusz 4:2). Hamarosan új lehetőségek nyíltak meg a szolgálat végzésére. Teljes idejű evangéliumhirdetőkre volt szükség Kelet-Németország egyik távol eső vidékén. Jelentkeztem erre a megbízatásra egy testvérrel együtt, de úgy éreztem, hogy nincs  kellő tapasztalatom, és elég érett sem vagyok egy ilyen felelősségteljes munka elvégzésére. Mivel csak 18 éves voltam, olyan érzések kavarogtak bennem, mint amilyenek Jeremiásban: „Ó, jaj . . . , Jehova! Nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok még” (Jeremiás 1:6). Kétségeim ellenére a felelős testvérek kedvesen úgy döntöttek, hogy adnak nekünk egy esélyt. Így hát egy Brandenburg tartományban levő kisvárosba, Belzigbe kaptam kinevezést.

Nem volt könnyű feladat azon a területen a prédikálás, de sok értékes dolgot tanultam. Idővel több befolyásos üzletasszony is elfogadta a Királyság-üzenetet, és Jehova Tanúja lett. Állásfoglalásuk azonban sértette ennek a kis, vidéki közösségnek a megrögzött hagyományait, és félelmeket keltett az emberekben. A katolikus és a protestáns papság egyaránt rendkívül ellenállt nekünk, és rágalmazó vádakat terjesztett rólunk a prédikálómunkánk miatt. De mivel bíztunk Jehova irányításában és védelmében, sok érdeklődő embernek tudtunk segíteni, hogy elfogadja az igazságot.

Az intolerancia felhői gyülekeznek

Az 1948-as év áldásokat és nem várt nehézségeket is hozott. Először a türingiai Rudolstadtba kaptam úttörői megbízatást. Ott sok hűséges testvért és testvérnőt ismertem meg, és jó volt együtt lenni velük. Egy másik nagyszerű áldás az év júliusában ért. Feleségül vettem Erika Ullmannt, egy hűséges és buzgó fiatal keresztény testvérnőt, akit még akkor ismertem meg, amikor elkezdtem látogatni a chemnitzi gyülekezet összejöveteleit. Együtt kezdtük végezni az úttörőszolgálatot abban a városban, ahol nevelkedtem, Harthauban. Idővel azonban Erika nem tudta folytatni a teljes idejű szolgálatot egészségi gondok és más okok miatt.

Nehéz idők voltak azok Jehova népének. A chemnitzi munkaügyi hivatal megvonta tőlem az élelmiszerjegyet, mert rá akartak kényszeríteni, hogy a prédikálómunkát feladva teljes idejű munkát vállaljak. A felelős testvérek felhasználták az ügyemet, hogy törvényes elismerésért folyamodjanak az államhoz. Ezt megtagadták, és 1950. június 23-án bírság fizetésére vagy 30 nap börtönbüntetésre ítéltek. Megfellebbeztük az ítéletet, de a fellebbviteli bíróság elutasította a kérelmünket, és börtönbe zártak.

Mindez csak előszele volt a még előttünk álló ellenállás és megpróbáltatás viharának. Alig egy hónappal később, 1950 szeptemberében a médiában indított rágalomhadjárat után a kommunista rezsim betiltotta a munkánkat. Gyors növekedésünk és semleges álláspontunk miatt veszélyes nyugati kémszervezetnek bélyegeztek minket, amely a vallás köntösébe bújva „kétes tevékenységet” folytat. Éppen a betiltás kihirdetésének napján szülte meg otthon a feleségem a fiunkat, Johannest, mialatt én börtönben voltam. A bába tiltakozása ellenére az államvédelmi tisztek betörtek a lakásunkba, és olyan bizonyítékokat kerestek, melyek alátámasztják a felhozott vádakat. Természetesen nem találtak semmit. Később azonban sikerült beépíteniük egy besúgót a gyülekezetünkbe. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy velem együtt az összes felelős testvért letartóztatták 1953 októberében.

Sötét cellákban

Miután háromtól hat évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek bennünket, a Zwickauban levő Osterstein vár koszos celláiban még több testvérrel kerültünk össze. Az ottani borzalmas körülmények ellenére igazi öröm volt együtt lenni ezekkel az érett testvérekkel.  Az, hogy korlátozták a szabadságunkat, nem jelentette azt, hogy hiányt szenvedtünk a szellemi táplálékból is. Bár a kormány megvetette és betiltotta Az Őrtorony folyóiratot, a testvérek mégis megtalálták a módját annak, hogy bejuttassák a börtönbe, egyenesen a celláinkba! Hogyan?

A testvérek közül némelyeket szénbányákba küldtek dolgozni, ahol találkoztak olyan Tanúkkal, akik nem voltak rabok, és akiktől folyóiratokat kaptak. A testvérek ezután becsempészték az irodalmat a börtönbe, és leleményesen el tudták juttatni az oly szükséges szellemi táplálékot a többieknek. Annyira boldog voltam, és megerősített, hogy így is tapasztaltam Jehova törődését és irányítását!

1954 végére átvittek bennünket a hírhedt torgaui börtönbe. Az ottani Tanúk örömmel fogadtak. Egészen addig az ideig azáltal tudtak szellemileg erősek maradni, hogy felidéztek olyan cikkeket Az Őrtorony korábbi számaiból, amelyekre visszaemlékeztek. Mennyire vágyakoztak friss szellemi táplálékra! Szerettük volna megosztani velük azokat a gondolatokat, melyeket Zwickauban tanultunk. De hogyan tehetnénk ezt, amikor szigorúan meg van tiltva, hogy egymással beszélgessünk a napi séták alatt? Nos, a testvérek nagyszerű ötleteket adtak, hogy mit tegyünk, és Jehova hatalmas, védelmező keze fölöttünk volt. Ez megtanította nekünk, hogy mennyire lényeges szorgalmasan tanulmányozni a Bibliát, és elmélkedni a tanultakon, amíg ezt szabadon megtehetjük.

Fontos döntések ideje

Jehova segítségével állhatatosak maradtunk. Legnagyobb meglepetésünkre sokunk amnesztiát kapott 1956 végén. Nehéz leírni a boldogságunkat, amit akkor éreztünk, amikor megnyíltak a börtönkapuk! Ekkor a fiam már hatéves volt, és végtelen örömmel töltött el, hogy újra együtt lehetek a feleségemmel, és közösen nevelhetjük gyermekünket. Egy ideig Johannes idegenként bánt velem, de hamar szoros kötelék alakult ki közöttünk.

Jehova Tanúira Kelet-Németországban akkortájt nehéz idők jártak. A keresztény szolgálatunkkal és semleges álláspontunkkal szembeni súlyosbodó ellenségeskedés azt jelentette, hogy állandó fenyegetésnek voltunk kitéve. A sok veszély és aggodalom, valamint a kimerültség megkeserítette az életünket. Ezért Erikával imádkoztunk, és alaposan átgondoltuk a helyzetünket. Úgy éreztük, el kell költöznünk, hogy kedvezőbb körülmények között élhessünk, amelyben nem emészt meg minket az aggódás. Szerettünk volna szabadon részt venni Jehova szolgálatában, és szellemi célokat kitűzni.

1957 tavaszán lehetőségünk nyílt arra, hogy a nyugat-németországi Stuttgartba költözzünk. Ott nem volt betiltva az evangelizálómunka, és szabadon összejöhettünk a testvéreinkkel. Szerető támogatásuk rendkívüli volt. Hét évet töltöttünk a hedelfingeni gyülekezettel. Ezekben az években fiunk iskolába kezdett járni, és szépen előrehaladt az igazságban is. 1962 szeptemberében az a kiváltság ért, hogy részt vehettem a Wiesbadenben megtartott Királyság-szolgálati iskolán. Azt a buzdítást kaptam, hogy költözzek a családommal oda, ahol németül beszélő bibliaoktatókra van szükség. Ilyen volt a helyzet például Németország és Svájc bizonyos területein.

A svájci Alpokban

Így hát 1963-ban Svájcba költöztünk. Egy kis gyülekezethez irányítottak bennünket Brunnenbe, ami a gyönyörű Vierwaldstätti-tó partján, a svájci Alpok középső részén fekszik. Ez a hely olyan volt nekünk, mint a Paradicsom. Hozzá kellett szoknunk a német nyelv ottani tájszólásához, a helyi életritmushoz és az emberek gondolkodásmódjához. Mégis élvezettel dolgoztunk és prédikáltunk békeszerető emberek között. Tizennégy évet töltöttünk Brunnenben, és itt nőtt fel a fiunk.

 1977-ben, amikor már majdnem 50 éves voltam, meghívtak minket, hogy szolgáljunk a svájci Bételben, Thunban. Ezt nem várt kiváltságnak éreztük, és nagyon hálásan fogadtuk. Feleségemmel kilenc évet töltöttünk a Bétel-szolgálatban, amit különleges mérföldkőnek tekintünk keresztényi életünkben és személyes szellemi fejlődésünkben. Továbbá élvezettel prédikáltunk a helyi testvérekkel Thunban és a közeli területeken, miközben mindig Jehova csodálatos alkotásait, a Berni-Alpok lenyűgöző, hósapkás hegyeit láttuk (Zsoltárok 9:1).

Újabb költözés

1986 elején ismét költöztünk. Arra kértek minket, hogy szolgáljunk különleges úttörőkként Svájc keleti részén, a buchsi gyülekezetnek kiutalt, hatalmas területen. Megint új életmódhoz kellett hozzászoknunk. De mivel annyira vágytunk rá, hogy ott szolgáljuk Jehovát, ahol a legjobban fel tud használni, elfogadtuk ezt az új megbízatást, és ő meg is áldott minket. Időnként utazófelvigyázókat helyettesítettem, meglátogatva és erősítve a gyülekezeteket. Tizennyolc év telt el így, és sok boldog tapasztalatot éltünk át, miközben ezen a területen prédikáltunk. A buchsi gyülekezet egyre nőtt, és most egy csodálatos Királyság-termünk van, melyet öt évvel ezelőtt adtunk át.

Jehova mind a mai napig igen nagylelkűen gondoskodik rólunk. Életünk nagy részét a teljes idejű szolgálatban töltöttük, mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Örömmel és megelégedetten szemléljük, amint fiunk, felesége és gyermekeik, valamint azok családjai hűségesen járnak Jehova útján.

Visszatekintve úgy érzem, hogy valóban igaz volt, hogy „a kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is” szolgáltuk Jehovát. A keresztény szolgálatban kitűzött céljaim kiragadtak a kommunista börtönök sötét celláiból, és elvittek a svájci Alpok csodálatos hegyeihez. Családommal együtt egy pillanatra sem bántuk meg, hogy ilyen életre törekedtünk.

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

„Kettős áldozatok” állnak szilárdan az üldözéssel szemben

A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) — más néven Kelet-Németországban — Jehova Tanúi embertelen elnyomás célpontjai voltak. A feljegyzések azt mutatják, hogy több mint 5000 Tanút küldtek munkatáborba és börtönbe a keresztényi hite és semlegessége miatt (Ézsaiás 2:4).

Némelyikükről úgy beszélnek, mint „kettős áldozatokról”. Közülük 325 személy járta már meg a náci koncentrációs táborokat és börtönöket, majd az 1950-es években a Stasi, az NDK Állambiztonsági Minisztériuma üldözte és börtönözte be őket. Némelyik fegyintézet kettős feladatot is ellátott: először a nácik, majd a Stasi börtöne volt.

A fokozott üldözés első évtizede alatt, 1950-től 1961-ig összesen 60 Tanú — férfi és nő — halt meg börtönben a kegyetlen bánásmód, rosszultápláltság, betegség és időskor miatt. Tizenkét Tanút életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, amit később 15 év börtönbüntetésre változtattak.

Ma Berlinben, a Stasi egykori központjában állandó kiállítás látható arról, hogy miként üldözték Jehova Tanúit 40 éven át Kelet-Németországban. A bemutatott fényképek és személyes beszámolók némán tanúskodnak ezeknek az üldözés alatt hűségesen kitartó Tanúknak a bátorságáról és lelkierejéről.

[Térkép a 24–25. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KELET-NÉMETORSZÁG

Rudolstadt

Belzig

Torgau

Chemnitz

Zwickau

[Kép a 25. oldalon]

Az Osterstein vár Zwickauban

[Forrásjelzés]

Fotosammlung des Stadtarchiv Zwickau, Deutschland

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel, Erikával