Az egyház és az állam kapcsolata a Bizánci Birodalomban

AZ IGAZ kereszténység megalapítója egyértelműen beszélt arról, milyen nyilvánvaló különbségnek kell lennie az ő követői és az Istentől elidegenedett emberiség világa között. Jézus ezt mondta a követőinek: „Ha része volnátok a világnak, a világ kedvelné azt, ami az övé. Mivel pedig nem vagytok része a világnak, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19). Pilátusnak, az akkor fennálló politikai hatalom egyik képviselőjének, Jézus a következőt jelentette ki: „Az én királyságom nem része e világnak” (János 18:36).

Ahhoz, hogy teljesítsék a kötelességüket, hogy „a föld legtávolabbi részéig” prédikáljanak, a keresztényeknek kerülniük kellett, hogy világi ügyekbe bonyolódjanak  (Cselekedetek 1:8). Jézushoz hasonlóan a korai keresztények nem avatkoztak a politikába (János 6:15). A hűséges keresztények figyelemre méltó módon nem vállaltak semmilyen köztisztviselői vagy közigazgatási állást. De a helyzet végül megváltozott.

„Része a világnak”

Az utolsó apostol halála után nem sokkal a vallási vezetők hajlandók voltak megváltoztatni a nézeteiket arról, hogy milyen kapcsolatban álljanak a világgal. Egy olyan „királyságot” kezdtek maguk elé képzelni, amely nem pusztán a világban volt, hanem annak részét is alkotta. Tanulságul szolgál számunkra, ha megvizsgáljuk, hogyan fonódott egymásba a vallás és a politika a Bizánci, vagy más néven a Keletrómai Birodalomban, amelynek fővárosa Bizánc (ma Isztambul) volt.

Egy olyan társadalomban, amelyben hagyományosan a vallás fontos szerepet játszott, a bizánci egyház — a központjából, Bizáncból kiindulva — jelentős hatalmat gyakorolt. Az egyháztörténész Panagiótisz Hrisztu egyszer megjegyezte: „A bizánciak úgy tekintették a földi birodalmukat, mint amely Isten Királyságának a hasonmása.” A császári hatalom azonban nem mindig osztotta ezt a nézetet, aminek eredményeképpen az egyház és az állam közötti kapcsolat időnként feszült volt. A The Oxford Dictionary of Byzantium kijelenti: „Konstantinápoly [más néven Bizánc] püspökei a legkülönfélébb módokon viselkedtek; volt, hogy gyáván behódoltak egy-egy hatalmon lévő uralkodónak . . . , eredményesen együttműködtek a császárral . . . , vagy éppen vakmerően szembehelyezkedtek az akaratával.”

 A keleti egyház feje, a konstantinápolyi pátriárka igen befolyásos személy volt. Ő koronázta meg a császárt, akitől ezért el is várta, hogy rendíthetetlenül védelmezze az ortodox egyházat. A pátriárka ezenkívül hatalmas vagyonnal rendelkezett, mivel ő tartotta kézben a gazdag egyházi tulajdont. Hatalmát egyrészt abból nyerte, hogy számtalan szerzetes tartozott a fennhatósága alá, másrészt befolyásolta a laikusokat.

A pátriárka gyakran megengedhette magának, hogy szembeszálljon a császárral. Fenyegetőzhetett kiközösítéssel — így érvényesítve akaratát Isten nevében —, vagy más módszerekhez is folyamodhatott, amelyekkel megfoszthatta trónjuktól a császárokat.

A fővároson kívüli polgári közigazgatás fokozatos hanyatlásával sokszor a püspökök váltak a legbefolyásosabb személyekké a városaikban; a tartományi kormányzókéhoz hasonló hatalmuk volt, akiknek a megválasztásában maguk is részt vettek. A püspökök figyelmet szenteltek a bírósági ügyeknek és a világi üzleteléseknek, ha az egyház érintett volt ezekben, de még  olyankor is, amikor nem. Mindehhez hozzájárult az a több tízezer pap és szerzetes, aki a helyi püspököknek volt alárendelve.

Politika és szimónia

Amint az előbbiekből is kitűnik, az egyházi hivatás elválaszthatatlanul egybefonódott a politikával. Emellett a nagy létszámú papság, a szükséges vallási tevékenységeivel együtt, rengeteg pénzt emésztett fel. A magas tisztségben lévő egyházi személyek többsége fényűzően élt. Amint az egyház hatalomra és vagyonra tett szert, az apostoli szegénység és szentség eltűnt. Némelyik pap és püspök megvásárolta a kinevezését. A szimónia mindennapos volt az egyházi hierarchián belül, egészen a legfelső fokáig. A gazdag érdekcsoportok által támogatott papok versengtek a császár színe előtt az egyházi tisztségekért.

A magas rangú vallási vezetők befolyásolásának egy másik eszköze a megvesztegetés volt. Zoé császárnő (kb. i. sz. 978—1050) például miután meggyilkoltatta a férjét, III. Romanoszt, nyomban a palotába hívatta Alexiosz pátriárkát, hogy hozzámehessen szeretőjéhez, a császárjelölt IV. Mikháélhoz. A pátriárka ott értesült Romanosz haláláról és arról, hogy milyen egyházi szertartást várnak tőle. Az egyház aznap este tartotta a nagypénteket, s ez egy csöppet sem könnyítette meg Alexiosz helyzetét. Ennek ellenére a pátriárka elfogadta a császárnő nagylelkű ajándékait, és eleget tett a kérésének.

Behódolás a császárnak

A Bizánci Birodalom történelmében időnként előfordult, hogy amikor a konstantinápolyi pátriárka megválasztására került sor, a császár élt a tényleges választási jogával. Ezekben az időszakokban csakis a császár akaratával összhangban lehetett valaki pátriárka, illetve maradhatott az hosszabb ideig.

II. Andronikosz császár (1260—1332) kilencszer kényszerült arra, hogy új pátriárkát jelöljön ki. Ilyenkor többnyire a cél az volt, hogy a lehető legalkalmazkodóbb jelöltet ültessék a pátriárkai székbe. A The Byzantines című könyv szerint az egyik pátriárka még írásba is adta a császárnak, hogy „megteszi mindazt, amit a császár megkíván tőle, bármilyen törvénytelen dologról legyen is szó, és kerülni fogja mindannak a megtételét, ami a császár nemtetszését vonná magára”. A császárok kétszer próbálták meg érvényre juttatni az akaratukat az egyházzal szemben azáltal, hogy az uralkodó család egyik hercegét szentelték pátriárkává. I. Romanosz császár a mindössze tizenhat éves fiát, Theophülaktoszt emelte a pátriárkai rangra.

Ha a pátriárka nem tett a császár kedvére, az uralkodó rákényszeríthette, hogy mondjon le, illetve utasíthatta a zsinatot, hogy fosszák meg a pátriárkát az egyházi rangjától. A Byzantium című könyv megjegyzi: „A bizánci történelem folyamán egyre sűrűbben előfordult, hogy a magasabb kormányzati szervek, sőt a császár közvetlen befolyása is döntő szerepet kapott a püspökök megválasztásában.”

Az egyházi zsinatokon is a császár elnökölt a pátriárkával az oldalán. Tanácskozásokat tartott, hitcikkelyeket fogalmazott meg, ezenkívül püspökökkel és eretnekekkel vitázott. Ez utóbbiak ügyében ő mondta ki a végső szót, azt, hogy oszlopra kell szegezni őket. Szintén a császár volt az, aki jóváhagyta és foganatosíttatta a zsinat által elfogadott kánonokat. Azokat, akik ellene szegültek, nem pusztán felségárulással vádolta meg, hanem azzal is, hogy a hit és Isten ellenségei. „Az egyházon belül semmi olyat nem  szabad tenni, ami a császár akaratával és parancsolataival ellentétben áll” — jelentette ki egy hatodik századi pátriárka. A császári udvarban szolgáló püspökök — csupa nyájas, simulékony férfi, akik könnyen kaphatóak voltak bármire, ha kegyben vagy előnyös megállapodásban részesültek — általában éppoly kevésbé tiltakoztak, mint a feletteseik.

Amikor például Ignatiosz pátriárka (kb. i. sz. 799—878) megvonta az áldozást a birodalom főminiszterétől, Bardasztól, az visszavágott: belekeverte Ignatioszt egy állítólagos összeesküvésbe és felségárulásba. A pátriárkát letartóztatták és száműzték. A miniszter kieszközölte, hogy a helyére Phótioszt válasszák meg, egy laikust, aki hat nap alatt végigjárta az egyházi hierarchia ranglétrájának az összes fokát, mígnem elérte a pátriárkai rangot. Vajon Phótiosz képesített volt egy ilyen szellemi vezetői tisztség betöltésére? A beszámolók szerint Phótiosz „egy hallatlanul becsvágyó és mérhetetlenül öntelt férfi volt, páratlan politikai adottságokkal”.

Tantételek és a politika

Az ortodox egyház és az eretnekség körüli viták gyakran a politikai ellenségeskedések palástolására szolgáltak; az új tantételek bevezetése iránti vágy helyett sok császárt inkább a politikai tényezők befolyásoltak. A császárok általában jogot formáltak arra, hogy ők szabják meg a tantételeket, és arra is, hogy az egyház engedelmeskedjen az akaratuknak.

Hérakleiosz császár (i. sz. 575—641) például komoly igyekezettel próbálta helyrehozni azt az egyházszakadást, amely Krisztus természetével volt összefüggésben, s amely felbomlással fenyegette megtépázott és törékeny birodalmát. Egy új tantétel, a monotheletizmus * bevezetésével próbált kompromisszumot kötni. Továbbá hogy biztosítsa birodalma déli tartományainak a hűséges ragaszkodását, Hérakleiosz új pátriárkát választott Alexandriába, Phasziszi Küroszt, aki egyetértett azzal a tantétellel, amelyet a császár pártfogolt. A császár Küroszt nem csupán pátriárkának tette meg, hanem Egyiptom prefektusának, a helyi uralkodók elöljárójának is. Egy kisebb üldözési hadjárattal Kürosznak sikerült megszereznie az egyiptomi egyházhoz tartozó tagok többségének a támogatását.

A keserű következmények

Visszatükrözték-e ezek a fejlemények és események Jézus imájának a mondanivalóját és szellemét, amikor arról beszélt, hogy követői nem alkotják részét a világnak? (János 17:14–16).

A bizánci és a későbbi időkben élt állítólagos keresztény vezetők learatták a keserű következményeit annak, hogy beleavatkoztak a világ politikai és katonai ügyeibe. Mit tanulhatunk ebből a rövid történelmi áttekintésből? Vajon a bizánci egyház vezetői elnyerték Isten és Jézus Krisztus tetszését? (Jakab 4:4).

Az igaz kereszténységet sosem támogatták ilyen becsvágyó vallási vezetők, sem azok politikai szeretői. A vallásnak és a politikának ez a szentségtelen keveredése hamis színben tűntette fel a Jézus által tanított tiszta vallást. Tanuljunk hát a történelemből, és ne alkossuk részét a világnak.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 10. oldalon]

„AKÁR EGY ÉGEN LÉPDELŐ ISTENSÉG”

A Mikháél Kérulariosz pátriárka (kb. 1000—1059) körül zajló események jól mutatják, hogy az egyház feje általában milyen szerepet tudott betölteni az állam ügyeiben, és mennyire volt nagyravágyó. Miután elérte a pátriárkai rangot, Kérulariosz még magasabbra tört. Öntelt, elbizakodott és hajthatatlan emberként jellemezték. „Olyan volt, akár egy égen lépdelő istenség.”

Kérulariosz, dicsőségvágytól hajtva, elősegítette, hogy 1054-ben a római székhelyű pápaság és Bizánc között megszakadjon a kapcsolat, és arra kényszerítette a császárt, hogy fogadja el ezt az egyházszakadást. A győzelemtől ittasan elrendezte, hogy VI. Mikháél kerüljön a trónra, és segített neki megerősíteni a hatalmát. Egy évvel később Kérulariosz rákényszerítette, hogy mondjon le a trónról, majd Iszaákiosz Komnénoszt (kb. 1005—1061) tette meg uralkodóvá.

A pátriárkátus és a birodalom között egyre több összetűzésre került sor. A nép támogatását élvező Kérulariosz fenyegetőzött, követelődzött és erőszakhoz folyamodott. Egy kortárs történész megjegyezte Kérularioszról: „Közönséges szavakat használva előre megmondta a császár bukását: »Én tettelek uralkodóvá, te idióta, és én is foglak megfosztani a tróntól!«” Iszaákiosz Komnénosz azonban letartóztatta Kérularioszt, börtönbe vettette, azután Imbrosz szigetére száműzte.

Ezek a példák rávilágítanak arra, hogy mennyi bajt tudtak okozni a konstantinápolyi pátriárkák, és hogy milyen vakmerően ujjat mertek húzni a császárral. Az uralkodóknak gyakran kellett szembenézniük ilyen férfiakkal, akik rátermett politikusok voltak, és kitelett tőlük, hogy szembeszálljanak mind a császárral, mind pedig a hadsereggel.

[Térkép/kép a 9. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A Bizánci Birodalom legnagyobb kiterjedése

Ravenna

Róma

MAKEDÓNIA

Konstantinápoly

Fekete-tenger

Nicaea

Efézus

Antiókia

Jeruzsálem

Alexandria

Földközi-tenger

[Forrásjelzés]

Térkép: Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.

[Képek a 10., 11. oldalon]

Komnénosz

III. Romanosz (balról)

IV. Mikháél

Zoé császárnő

I. Romanosz (balról)

[Forrásjelzések]

Komnénosz, III. Romanosz és IV. Mikháél: Courtesy Classical Numismatic Group, Inc.; Zoé császárnő: Hagia Sophia; I. Romanosz: Photo courtesy Harlan J. Berk, Ltd.

[Kép a 12. oldalon]

Phótiosz

[Kép a 12. oldalon]

Hérakleiosz és fia

[Forrásjelzés]

Hérakleiosz és fia: Photo courtesy Harlan J. Berk, Ltd.; a 8—12. oldalon található összes díszítőelem: From the book L’Art Byzantin III Ravenne Et Pompose