Élettörténet

Jehova az oltalmam és erősségem

MARCEL FILTEAU ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ha feleségül mész hozzá, biztos börtönbe kerülsz!” Ezt mondogatták az emberek annak a nőnek, akit feleségül akartam venni. Hadd magyarázzam el, miért.

AMIKOR 1927-ben megszülettem, a kanadai Québec tartomány lakossága erősen katolikus volt. Úgy négy évvel később Cécile Dufour, Jehova Tanúinak egyik teljes idejű szolgája többször felkereste montreali otthonunkat. Ezért a szomszédaink gyakran megfenyegették őt. Sőt, többször letartóztatták és még bántalmazták is, amiért prédikálta a Biblia üzenetét. Így hamar megtanultuk, mennyire igazak Jézus szavai: „gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért” (Máté 24:9).

Abban az időben sokan elképzelhetetlennek tartották, hogy egy francia—kanadai család elhagyja a katolikus vallást. A szüleim soha nem lettek megkeresztelt Tanúk, azt viszont gyorsan felismerték, hogy a katolikus egyház tanításai nincsenek összhangban a Bibliával. Ezért minket, gyerekeket — mind a nyolcunkat — arra buzdítottak, hogy olvassuk a Tanúk által kiadott irodalmat, és támogatták azokat, akik közülünk kiálltak a Biblia igazsága mellett.

Állásfoglalás a nehéz időkben

Még iskolás voltam, amikor 1942-ben kezdett komolyan érdekelni a Biblia tanulmányozása. Akkoriban Kanadában tiltva volt Jehova Tanúi tevékenysége, mivel a Tanúk a korai keresztények példáját követték, és nem avatkoztak bele a nemzetek háborúiba (Ésaiás 2:4; Máté 26:52). Legidősebb bátyámat, Rolandot munkatáborba küldték, amiért visszautasította, hogy fegyvert fogjon az akkor tomboló világháború idején.

 Az idő tájt édesapám adott nekem egy francia nyelvű könyvet, amely arról szólt, milyen szenvedéseket éltek át a német Tanúk, amiért nem támogatták Adolf Hitler hadjáratait. * Ez arra indított, hogy én is csatlakozzam a feddhetetlenség megőrzésének ezen bátor példáihoz, így hát elkezdtem részt venni Jehova Tanúi összejövetelein, melyeket akkor magánotthonokban tartottak. Hamarosan meghívtak, hogy vegyek részt a prédikálómunkában. Elfogadtam a meghívást, annak teljes tudatában, hogy ezért letartóztathatnak és bebörtönözhetnek.

Erőért imádkoztam, majd bekopogtam az első házba. Egy kedves hölgy nyitott ajtót, és miután bemutatkoztam, felolvastam neki a 2Timótheus 3:​16 szavait: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos.”

— Szívesen megtudna többet a Bibliáról? — kérdeztem.

— Igen — válaszolta a hölgy.

Elmondtam hát neki, hogy legközelebb elhozom az egyik barátomat, aki jobban ismeri a Bibliát. A következő héten vissza is mentünk. Ez után az első tapasztalat után magabiztosabbnak éreztem magam, és megtanultam, hogy nem a saját erőnkből végezzük ezt a szolgálatot. Ahogy Pál apostol mondta, Jehova segítségével tesszük. Igen, lényeges, hogy ezt „a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Korinthus 4:7, Újfordítású revideált Biblia).

Ezek után a prédikálómunka életem szerves része lett — és ezzel együtt a letartóztatások és bebörtönzések is. Nem csoda hát, hogy jövendőbelimnek ezt mondták: „Ha feleségül mész hozzá, biztos börtönbe kerülsz!” De ezek a tapasztalatok nem is voltak olyan kemények. Miután egy éjszakát börtönben töltöttünk, általában valamelyik Tanú-társunk letette értünk az óvadékot, és kiengedtek.

Fontos döntések

1943 áprilisában átadtam az életem Jehovának, és ezt vízben való megkeresztelkedéssel szemléltettem. Azután 1944 augusztusában először vettem részt egy nagy kongresszuson, melyet a New York állambeli Buffalóban tartottak, közel a kanadai határhoz. Mintegy 25 000-en voltunk jelen, és a program felébresztette bennem a vágyat, hogy úttörő legyek — így hívják Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit. 1945 májusában feloldották a Jehova Tanúi munkájára szóló betiltást Kanadában, én pedig a következő hónapban elkezdtem az úttörőszolgálatot.

Egyre gyakrabban vettem részt a szolgálatban — de ezzel együtt egyre sűrűbben látogattam a helyi börtönt is. Egyszer egy cellába  kerültem Mike Millerrel, aki már hosszú ideje hűséges szolgája volt Jehovának. A betonpadlón ültünk és beszélgettünk. Építő szellemi beszélgetéseink voltak, amelyek rendkívül megerősítettek. De aztán ez jutott eszembe: „Mi lenne, ha félreértés adódna közöttünk, és nem beszélnénk egymással?” Az idő, melyet ezzel a drága testvérrel töltöttem a börtönben, megtanította életem egyik legfontosabb leckéjét: szükségünk van testvéreinkre, és éppen ezért megbocsátónak és kedvesnek kell lennünk egymáshoz. Ha nem így tennénk, bekövetkeznének Pál apostol szavai: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emészszétek” (Galátzia 5:15).

1945 szeptemberében meghívtak, hogy szolgáljak a Watch Tower Society torontói fiókhivatalában, amelyet Bételnek hívunk. Az ottani szellemi programok építőek és hiterősítők voltak. A következő évben azt a megbízatást kaptam, hogy a Bétel farmján dolgozzak, a fiókhivataltól mintegy 40 kilométerre északra. Miközben epret szedtem a fiatal Anne Wolyneckel, nemcsak külső szépségére lettem figyelmes, hanem Jehova iránti szeretetére és buzgalmára is. Sikerült jobban megismernünk egymást, és 1947 januárjában összeházasodtunk.

A következő két és fél évben úttörők voltunk az Ontario tartománybeli Londonban, ezután pedig Cape Breton Islanden, ahol segíthettünk egy gyülekezet megalapításában. Majd 1949-ben meghívtak, hogy legyünk tagjai az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 14. osztályának, ahol a misszionáriusi szolgálatra képeztek minket.

Misszionáriusi szolgálat Québecben

A Gileád előző osztályának kanadai végzőseit Québecbe küldték, hogy abban a tartományban is kezdjék el a prédikálómunkát. 1950-ben 25 másik testvérrel együtt, akik szintén a 14. osztályban végeztek, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Az intenzívebb misszionáriusi munkának köszönhetően fokozódott az üldözés és megnőtt a csőcseléktámadások száma is, melyeket a római katolikus egyház vezetői szítottak.

Az első misszionáriusi megbízatási helyünkre való megérkezésünk után két nappal Rouyn városában Anne-t letartóztatták, és betuszkolták egy rendőrautó hátsó ülésére. Anne még soha nem élt át ilyet, mivel egy kis faluban nőtt fel a kanadai Manitoba tartományban, ahol még rendőrt se nagyon látott. Persze, hogy megijedt, és eszébe jutottak ezek a szavak: „Ha feleségül mész hozzá, biztos börtönbe kerülsz!” De mielőtt a rendőrök elhajtottak volna, engem is elfogtak, és betettek Anne mellé az autóba. „Olyan jó, hogy látlak!” — kiáltott fel Anne. De meglepően nyugodt volt, és ezt mondta: „Végül is ugyanez történt az apostolokkal is, amiért Jézusról prédikáltak” (Cselekedetek 4:1–3; 5:17, 18). Később, még aznap, óvadék ellenében szabadlábra helyeztek minket.

Úgy egy évvel a történtek után éppen házról házra prédikáltunk új megbízatási helyünkön Montrealban, amikor valamiféle felbolydulás zajai hallatszottak az utcáról. Megláttam egy dühödt csőcseléket, amint köveket dobálnak. Mire odaértem, hogy segítsek Anne-nak és társának, már kijött a rendőrség. De nem a csőcselék tagjait tartóztatták le, hanem Anne-t és a társát! A börtönben Anne emlékeztette ezt az új Tanút, hogy most azt kell átélniük, amit Jézus szavai jelentenek: „gyűlöletesek lesztek, mindenki előtt az én nevemért” (Máté 10:22).

Volt olyan, hogy egy időben mintegy 1700 ügyet vittek bíróság elé Jehova Tanúi ellen Québecben. Általában azzal vádoltak, hogy lázító irodalmat terjesztünk, vagy engedély nélkül terjesztünk irodalmat. Ennek eredményeképpen a Watch Tower Society Jogi Osztálya pert indított Québec kormánya ellen. Sokévi jogi küzdelem után Jehova két nagy győzelmet adott nekünk Kanada legfelsőbb bírósága előtt. 1950 decemberében eltörölték a vádat, mely szerint lázító irodalmat terjesztünk, 1953 októberében pedig megerősítették azon jogunkat, hogy engedély nélkül terjesszük a bibliai irodalmat. Így saját bőrünkön tapasztalhattuk, mennyire igazak Jehovára ezek a szavak: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban” (Zsoltárok 46:2).

 Figyelemre méltó, hogy 1945-ben, amikor elkezdtem az úttörőszolgálatot, 356 Tanú volt Québecben, és ez a szám mára 24 000-re emelkedett! Csakugyan igaz, amit a bibliai jövendölés mond: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés, és minden nyelvet, mely ellened perbe száll, kárhoztatsz” (Ésaiás 54:17).

Munka Franciaországban

1959 szeptemberében Anne-t és engem meghívtak, hogy szolgáljunk a párizsi Bételben, ahol a nyomtatás felvigyázása lett a feladatom. A megérkezésünkig, 1960 januárjáig a nyomtatást egy kereskedelmi cég végezte. Mivel akkoriban Az Őrtorony be volt tiltva Franciaországban, a folyóiratot minden hónapban egy 64 oldalas füzet formájában jelentettük meg. A füzet címe ez volt: Jehova Tanúi belső közlönye, és ebben voltak azok a cikkek, melyeket az adott hónapban tanulmányoztak a gyülekezetekben. 1960 és 1967 között azoknak a száma, akik részt vettek a prédikálómunkában, 15 439-ről 26 250-re nőtt Franciaországban.

Végül a legtöbb misszionáriust más helyekre küldték, néhányukat francia nyelvterületekre Afrikába, másokat pedig vissza Québecbe. Mivel Anne beteg volt és meg kellett műteni, visszatértünk Québecbe. Háromévi orvosi felügyelet után Anne egészsége helyreállt. Akkor kineveztek körzetfelvigyázónak, és minden héten más gyülekezeteket kellett meglátogatnunk, hogy szellemi buzdításról gondoskodjunk számukra.

Misszionáriusi munka Afrikában

Néhány évvel később, 1981-ben örömmel fogadtuk el új megbízatásunkat, hogy misszionáriusok legyünk Zaire-ban, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az ottani emberek szegények voltak, és sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Amikor megérkeztünk, 25 753 Tanú volt ott, mára viszont ez a szám több mint 113 000-re nőtt, 1999-ben pedig 446 362-en vettek részt Krisztus halálának emlékünnepén!

1984-ben mintegy 200 hektár földet kaptunk a kormánytól, hogy új fiókhivatalt építhessünk. Azután, 1985 decemberében nemzetközi kongresszust tartottunk a fővárosban, Kinshasában, amelyre 32 000-en jöttek el a világ különböző részeiről. A kongresszus után a papság szította ellenállás lehetetlenné tette a munkánkat Zaire-ban. 1986. március 12-én a felelős testvérek kézhez kaptak egy levelet, mely kijelentette, hogy a Zaire-i Jehova Tanúi társulatának működése törvényellenes. A tevékenységünk betiltását az ország akkori elnöke, a néhai Mobutu Sese Seko írta alá.

A hirtelen változások miatt alkalmaznunk kellett a Biblia tanácsát: „Az eszes meglátja a bajt és elrejti magát” (Példabeszédek 22:3). Megtaláltuk a módját, hogy külföldről szerezzük be a papírt, nyomdafestéket, filmet, nyomólemezeket és a vegyi anyagokat, hogy kiadványokat nyomtathassunk Kinshasában. Kialakítottuk saját elosztóhálózatunkat is. Amikor mindent megszerveztünk, rendszerünk jobban működött, mint a kormány postaszolgálata!

Több ezer Tanút letartóztattak, és sokakat kegyetlenül megkínoztak. De — néhány kivétellel — kiállták ezeket a próbákat, és hűségesek maradtak. Engem is letartóztattak, és láttam, milyen rettenetes körülmények között vannak testvéreink a börtönben. A titkosrendőrség és a hatóságok sokszor minden eszközt felhasználtak, hogy nyomást gyakoroljanak ránk, de Jehova valahogy mindig megmutatta nekünk a kiutat (2Korinthus 4:8).

Körülbelül 3000 doboz irodalmat rejtettünk el egy üzletember raktárában. Végül azonban az egyik munkás értesítette a titkosrendőrséget, és az üzletembert letartóztatták. Épp tartottam valahova az autómmal, amikor a börtön felé menet véletlenül összetalálkoztak velem. Az üzletember tájékoztatta őket, hogy én voltam az, aki elintéztem, hogy nála raktározzuk az irodalmat. A rendőrök megálltak, és kivallattak. Azzal vádoltak, hogy törvénytelen irodalmat tartunk ennek az embernek a raktárában.

— Van önöknél ilyen könyv? — kérdeztem.

— Persze, hogy van — válaszolták.

— Láthatnám? — kérdeztem.

 Adtak belőle egyet, én pedig megmutattam nekik a belső oldalt, amelyen az állt, hogy a könyvet a Watch Tower Bible & Tract Society nyomtatta az Amerikai Egyesült Államokban.

— Amit a kezükben tartanak, az amerikai tulajdon, és Zaire-nak semmi köze hozzá — emlékeztettem őket. — A kormányuk a Zaire-i Jehova Tanúi társulatának mint jogi személynek a működését tiltotta be, nem pedig az Egyesült Államokban működő Watch Tower Bible & Tract Society tevékenységét. Nagyon vigyázzanak hát, hogy mit csinálnak ezekkel a kiadványokkal.

Nem volt letartóztatási parancsuk, így hát elengedtek. Azon az éjszakán két teherautóval a raktárhoz mentünk, és az összes irodalmat elvittük onnan. Másnap a hatóság visszajött, és nagyon dühösek lettek, amikor üresen találták a helyiséget. Akkor — mivel már volt letartóztatási parancsuk — köröztek engem. Megtaláltak, de mivel nem volt autójuk, nekem kellett vezetnem, így saját magamat fuvaroztam be a börtönbe! Egy másik Tanú is ott volt velem, hogy elvihesse az autómat, mielőtt valaki rátenné a kezét.

Egy nyolcórás kihallgatás után úgy döntöttek, hogy kiutasítanak az országból. De megmutattam nekik a másolatot a kormánytól kapott levélről, amely megerősíti, hogy az én felelősségem felszámolni a Zaire-i Jehova Tanúi társulatának vagyonát. Így hát szabadon engedtek, és folytathattam tevékenységemet a Bételben.

Miután négy évig betiltás alatt dolgoztunk Zaire-ban, vérző gyomorfekély alakult ki nálam, amely olyan stádiumban volt, hogy már az életemet veszélyeztette. Úgy döntöttünk, hogy a Dél-afrikai Köztársaságba utazunk gyógykezelés végett. Itt a fiókhivatalban igazán jól gondoskodtak rólam, és felépültem. Nyolcévi zaire-i szolgálat után — amely igen emlékezetes, boldog időszak volt — 1989-ben a Dél-afrikai Köztársaságba költöztünk, a fiókhivatalba. 1998-ban visszatértünk szülőföldünkre, és azóta újra a kanadai Bételben szolgálunk.

Hálásak vagyunk, hogy szolgálhatunk

Amint visszatekintek a teljes idejű szolgálatban töltött 54 évemre, annyira hálás vagyok, hogy ifjúkori erőmet Jehova drága szolgálatára fordíthattam. Bár Anne-nak sok megpróbáltatást kellett elviselnie, soha nem panaszkodott, hanem minden tevékenységemben támogatott. Kiváltságunk volt, hogy együtt segíthettünk sokaknak megismerni Jehovát. Közülük ma többen a teljes idejű szolgálatot végzik. Micsoda öröm látni gyermekeiket, sőt unokáikat, amint nagy Istenünket, Jehovát szolgálják!

Meg vagyok győződve, hogy nincs semmi a világon, amely felérne azokkal a kiváltságokkal és áldásokkal, melyeket Jehova ad. Igaz, sok próbát álltunk ki, de ezek mind megerősítették a Jehovába vetett hitünket és bizalmunkat. Ő valóban az erő és az oltalom forrása, és készségesen segít a nyomorúság idején.

[Lábjegyzet]

[Képek a 26. oldalon]

Együtt végezzük az úttörőszolgálatot 1947-ben; Anne-nal ma

[Kép a 29. oldalon]

Az emberek, akikkel Zaire-ban találkoztunk, szerették a Biblia igazságát