Élettörténet

Ifjúságunktól fogva megemlékeztünk Teremtőnkről

DAVID Z. HIBSHMAN ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ha az életem most a vége felé közeledik, szívből remélem, hogy hűséges voltam Jehovához. Azt kérem tőle, vigyázzon az én Davidemre. Köszönet érte, ó Jehova, és köszönet a házasságunkért. Oly csodálatos és oly boldog élet volt!”

KÉPZELHETITEK, mit éreztem, amikor 1992 márciusában a feleségem temetése után megtaláltam ezt az utolsó bejegyzést a naplójában. Mindössze öt hónappal korábban ünnepeltük Helen teljes idejű szolgálatba lépésének hatvanadik évfordulóját.

Tisztán emlékszem még arra a napra, amikor 1931-ben Helennel egymás mellett ültünk egy kongresszuson az Ohio állambeli Columbusban (USA). Helen alig volt még 14 éves, de nagyon értékelte annak az eseménynek a jelentőségét, sokkal jobban, mint én. Helen buzgósága a szolgálat iránt abban is megnyilvánult, hogy röviddel ezután ő és az özvegy édesanyja úttörők lettek — így hívják Jehova Tanúi között a teljes idejű evangéliumhirdetőket. Otthagyták kényelmes otthonukat, hogy vidéki területeken prédikáljanak az Egyesült Államok déli részén.

Keresztény örökségem

1910-ben a szüleim két kisgyermekükkel elköltöztek Pennsylvania keleti részéről Grove Citybe, az állam nyugati részére. Ott leelőlegeztek egy szerény lakást, és a református egyház tevékeny tagjai lettek. Röviddel ezután meglátogatta őket William Evans, egy Bibliakutató — ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Édesapa, aki akkor még csak a húszas éveinek a közepén járt, és édesanya, aki öt évvel fiatalabb volt, meghallgatta ezt a barátságos walesi embert, és meghívta őt egy étkezésre.  Bibliatanulmányozásuk során hamarosan elsajátították az igazságot.

Sharontól mintegy negyven kilométerre laktak, de hogy közelebb legyenek a gyülekezethez, édesapa átköltöztette a családot Sharonba. Néhány hónappal később, 1911-ben vagy 1912-ben édesapa és édesanya megkeresztelkedtek. A keresztelkedési beszédet Charles Taze Russell, a Watch Tower Society első elnöke tartotta. Én 1916. december 4-én születtem, amikor a szüleimnek már négy gyermekük volt. A születésemkor ezt mondták: „Még egy testvér, akit szerethetünk.” Így hát David lettem, mert ennek a névnek a jelentése: ’szeretett’.

Négyhetes koromban vittek el először kongresszusra. Azokban a napokban édesapám és a bátyáim több kilométert gyalogoltak, hogy részt vegyenek a gyülekezeti összejöveteleken, mialatt édesanya velem és a nővéremmel villamoson utazott oda. Az összejöveteleknek volt délelőtti és délutáni részük. Otthon gyakran beszélgettünk azokról a cikkekről, amelyek Az Őrtorony és az Aranykorszak — mai nevén Ébredjetek! — folyóiratokban jelentek meg.

Jó példák, melyeket javunkra fordítottunk

A gyülekezetünkbe sok pilgrim látogatott el — így nevezték akkor az utazó szónokokat. Általában egy-két napot töltöttek velünk. Az egyik szónok, aki megmaradt az emlékezetemben, Walter J. Thorn volt. Ő már ’ifjúságában’ megemlékezett Nagy Teremtőjéről (Prédikátor 12:1). Amikor kisfiú voltam, elmentem édesapával, hogy bemutassuk „A teremtés története képekben” című négyrészes, képekből és hangfelvételekből álló filmet, amely az emberiség történetéről szólt.

Bár Evans testvérnek és feleségének, Miriamnak nem voltak gyermekeik, szellemi értelemben szüleinkké és nagyszüleinkké lettek. William mindig úgy szólította édesapát, hogy „fiam”. Ő és Miriam elültették családunkban az evangelizálószellem magvát. A XX. század elején Evans testvér többször visszautazott Walesbe, hogy megismertesse a Biblia igazságait a Swansea környékén élő emberekkel. Ott úgy ismerték őt, mint az amerikai prédikálót.

1928-ban Evans testvér felmondott a munkahelyén, és a nyugat-virginiai domboknál kezdett prédikálni. Két bátyám, a 21 éves Clarence és a 19 éves Carl csatlakozott hozzá. Mi fiúk mind a négyen sok évet töltöttünk a teljes idejű szolgálatban. Sőt, mind a négyen már fiatalkorunkban szolgáltunk Jehova Tanúi utazófelvigyázóiként. Nemrég édesanya legfiatalabb húga, Mary, aki most már jócskán a 90-es éveiben jár, ezt írta nekem: „Milyen hálásak is vagyunk, hogy Evans testvér buzgó volt a szolgálatban, és ellátogatott Grove Citybe!” Mary nagynéném szintén már fiatalkorában megemlékezett Teremtőjéről.

Kongresszusok

Csak édesapa és Clarence tudott részt venni az 1922-es történelmi jelentőségű kongresszuson, melyet az Ohio állambeli Cedar Pointban tartottak meg. De 1924-ben már volt egy autónk, így az egész család el tudott menni a kongresszusra Columbusba (Ohio). Tőlünk, gyerekektől elvárták, hogy a nyolcnapos kongresszus idején az összegyűjtött pénzünkből vegyünk magunknak ennivalót. Szüleink úgy gondolták, hogy a család minden tagjának meg kell tanulnia gondoskodni magáról. Ezért csirkéket és nyulakat neveltünk, és kaptáraink is voltak, mi, fiúk pedig újságkihordók voltunk.

Az 1927-es torontói (Kanada) kongresszus idejére már volt egy hat hónapos öcsénk is, Paul.  Nekem kellett otthon maradnom és vigyáznom rá. Az egyik nagynéném segített, aki már férjnél volt, a szüleim pedig elmentek Torontóba a többi testvéremmel. Tíz dollárt kaptam jutalmul, amiből vettem magamnak egy öltönyt. Szüleink mindig arra tanítottak, hogy jól öltözötten menjünk az összejövetelekre, és hogy vigyázzunk a ruhánkra.

Az 1931-es, Columbusban (Ohio) megtartott emlékezetes kongresszus idejére Clarence is, és Carl is megnősült, és feleségükkel együtt úttörők voltak. Házilag összetákolt lakókocsiban laktak. Carl a nyugat-virginiai Wheelingből származó Claire Houstont vette el — ezért ültem én Claire húga, Helen mellett a columbusi kongresszuson.

Teljes idejű szolgálat

1932-ben, 15 éves koromban fejeztem be a középiskolát. A következő évben vittem a bátyámnak, Clarence-nek egy használt autót Dél-Karolinába, ahol úttörőként szolgált. Elkezdtem az úttörőszolgálatot Clarence-szel és feleségével. Helen akkor Hopkinsville-ben, Kentuckyban volt úttörő — ekkor írtam neki először. Válaszlevelében ezt kérdezte: „Úttörő vagy?”

A következő levelemben — melyet Helen közel hatvan évig, a haláláig megőrzött — ezt írtam neki: „Igen, úttörő vagyok, és remélem, mindig az maradhatok.” Ebben a levélben írtam Helennek A királyság — a világ reménysége című füzet terjesztéséről, melyet lelkészekhez és bírósági tisztviselőkhöz vittem el a prédikálási megbízatásom részeként.

1933-ban édesapa készített nekem egy kerekeken mozgatható lakósátrat — ez egy 2,4 méter hosszú és 2 méter széles lakókocsi volt, melynek falai vékony tartórudakkal kifeszített vászonból voltak, elöl-hátul ablakkal. Ez lett szerény otthonom az úttörőszolgálatom következő négy éve alatt.

1934 márciusában nyolcan — Clarence és Carl, a feleségeik, Helen és az édesanyja, Clarence sógornője, valamint én — nyugat felé tartottunk, hogy részt vegyünk a kongresszuson Los Angelesben, Kaliforniában. Néhányan az én lakókocsimban utaztak, és itt is aludtak. Én az autóban aludtam, a többiek pedig béreltek maguknak szálláshelyet. Mivel gondok voltak az autóval, a hatnapos kongresszusnak csak a második napjára értünk Los Angelesbe. Ott március 26-án Helen és én végre jelképezhettük Jehovának tett önátadásunkat vízben való megkeresztelkedéssel.

A kongresszuson Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke személyesen találkozott minden úttörővel. Bátorításul azt mondta, hősiesen harcolunk a Biblia igazságáért. Ez alkalommal intézkedéseket tettek arra, hogy az úttörők pénzbeli támogatást kapjanak, hogy folytathassák szolgálatukat.

Tapasztalat, mely az életre nevelt

Amikor visszatértünk a Los Angeles-i kongresszusról, mindannyian részt vettünk a Királyság-üzenet terjesztésében egész Dél-Karolinában, Virginiában, Nyugat-Virginiában és Kentuckyban. Évekkel később Helen ezt írta arról az időről: „Nem volt gyülekezet, amelyre támaszkodhattunk volna, nem voltak barátaink, akik segíthettek volna; igazán idegenek voltunk egy idegen földön. Most viszont látom, hogy ez nagyszerű képzés volt. Gazdagabb lettem általa.”

Ezt kérdezte: „Mit kezd egy fiatal lány az idejével, ha távol van a barátoktól és a megszokott környezetétől? Hát, nem is volt annyira rossz ez az idő. Nem emlékszem, hogy valamikor is unatkoztam volna. Sokat olvastam. Nem hanyagoltuk el a bibliai irodalmak olvasását és tanulmányozását. Szoros kapcsolatban voltam édesanyámmal, megtanultam bánni a pénzzel, megtanultam bevásárolni,  kicserélni az autó kerekét, főzni, varrni és prédikálni. Nem bántam meg, szívesen végigcsinálnám újra az egészet.”

Bár Helen édesanyjának szép lakása volt, ők mégis megelégedtek azzal, hogy ezekben az években egy kis lakókocsiban lakjanak. Az 1937-es columbusi (Ohio) kongresszus után Helen édesanyjának az egészségi állapota megromlott, és kórházba került. 1937 novemberében halt meg a megbízatási területén Philippiben, Nyugat-Virginiában.

Házasság és a szolgálat folytatása

1938. június 10-én Helen és én összeházasodtunk egy egyszerű szertartás keretében, melyet abban a lakásban tartottunk, ahol ő született, Elm Grove-ban, nem messze a nyugat-virginiai Wheelingtől. A menyegzői beszédet drága Evans testvérünk tartotta, aki sok évvel a születésem előtt megismertette családunkkal az igazságot. Az esküvő után Helennel úgy terveztük, hogy visszatérünk az úttörőszolgálatba Kentucky keleti részére, de legnagyobb meglepetésünkre meghívtak a zónamunkába. Ez egyebek között azt jelentette, hogy Kentucky állam nyugati részén, valamint Tennessee állam különböző pontjain meglátogattuk Jehova Tanúi csoportjait, hogy segítsünk nekik a szolgálat végzésében. Akkor mindössze 75 Királyság-hirdető volt azokon a helyeken, amelyeket látogattunk.

Időközben a nacionalizmus sokak gondolkodását megfertőzte, és arra számítottam, hogy rövidesen bebörtönöznek keresztény semlegességem miatt (Ésaiás 2:4). De mivel a prédikálótevékenységről voltam ismeretes, a sorozóbizottságtól olyan besorolást kaptam, amely lehetővé tette, hogy folytassam a teljes idejű szolgálatot.

Amikor elkezdtük az utazószolgálatot, csaknem mindenki megjegyezte, hogy milyen fiatalok vagyunk. A kentuckybeli Hopkinsville-ben egy keresztény testvérnő forró öleléssel üdvözölte Helent, és ezt kérdezte: „Emlékszel még rám?” 1933-ban Helen tanúskodott neki vidéki üzletükben, melyet a férje vezetett. Ez a hölgy egy vasárnapi iskolában tanított, de miután elolvasta a könyvet, melyet Helen nála hagyott, az egész osztály előtt felállt, és bocsánatot kért, amiért eddig nem bibliai tanokat tanított. Otthagyta az egyházat, és elkezdte hirdetni a Biblia igazságát azon a környéken, ahol élt. Helen és én három évig szolgáltunk Kentucky nyugati részén, ez a testvérnő és a férje pedig felajánlották az otthonukat, hogy lakjunk náluk ez idő alatt.

Azokban a napokban voltak kisebb helyi kongresszusaink, és az egyiken A. H. Macmillan szolgált. Amikor Helen még kicsi volt, Macmillan testvér náluk szállt meg, most pedig a kongresszus alatt úgy döntött, hogy nálunk fog lakni, az 5 méter hosszú lakókocsinkban, ahol volt egy plusz ágyunk. Macmillan testvér is már ifjúkorában megemlékezett Nagy Teremtőjéről; 1900-ban adta át az életét Jehovának, amikor 23 éves volt.

1941 novemberében az utazótestvérek munkáját egy időre felfüggesztették, engem pedig kineveztek úttörőnek a kentuckybeli Hazardba. Ekkor újra együtt szolgálhattunk a bátyámmal Carllal, és feleségével Claire-rel. Ott Joseph Houston, Helen unokaöccse csatlakozott hozzánk, és ő is elkezdte az úttörőszolgálatot. Majdnem 50 évet töltött a teljes idejű szolgálatban, majd 1992-ben váratlanul meghalt szívrohamban, a Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában, New Yorkban végzett hűséges szolgálata közben.

1943-ban új megbízatást kaptunk, amely a connecticutbeli Rockville-be szólt. Ez, hogy úgy mondjam, egész más világ volt Helennek és nekem, mivel eddig délen prédikáltunk. Rockville-ben Helen általában több mint 20 házi bibliatanulmányozást vezetett hetente. Idővel béreltünk egy szerény szobát Királyság-teremnek, és megszerveződött egy kis gyülekezet magja.

Mialatt Rockville-ben szolgáltunk, meghívtak, hogy vegyünk részt az Őrtorony Gileád Bibliaiskola ötödik osztályában a New York állambeli South Lansingben. Örültünk, amikor megtudtuk, hogy az osztálytársaink között lesz Aubrey és Bertha Bivens, barátaink, akiket a Kentuckyban végzett úttörőszolgálat alatt ismertünk meg.

Iskola és új megbízatás

Bár még mindig igen fiatalok voltunk, a legtöbb osztálytársunk még nálunk is fiatalabb volt. Igen, ők mind megemlékeztek Nagy  Teremtőjükről ifjúságuk idején. A diplomaosztás 1945 júliusában volt, közvetlenül a II. világháború vége előtt. Míg misszionáriusi megbízatásunkra vártunk, a brooklyni Flatbush gyülekezetben szolgáltunk, New Yorkban. Végül 1946. október 21-én hat osztálytársunkkal együtt — köztük Bivensékkel — új otthonunkba repültünk Guatemalavárosba, Guatemalába. Akkor ebben az egész közép-amerikai országban kevesebb mint 50 Tanúja volt Jehovának.

1949 áprilisában néhány misszionáriussal átköltöztünk Quezaltenangóba, az ország második legnagyobb és legjelentősebb városába. Ez a város több mint 2300 méteres magasságban fekszik a tengerszint felett, hegyi levegője tiszta és friss. Helen az ott folytatott tevékenységünket a következő szavakkal összegezte: „Kiváltságunk volt több tucat városban és faluban prédikálni. Minden reggel négy óra körül keltünk, buszra szálltunk (amelyekben az ablakok helyén sokszor csak vászonroló volt), és elutaztunk valamelyik távolabbi városba. Ott körülbelül nyolc órát prédikáltunk, este pedig visszautaztunk.” Azokban a városokban ma már sok helyen vannak gyülekezetek, Quezaltenangóban pedig hat gyülekezet van.

Hamarosan misszionáriusokat hívtak Guatemala harmadik legnagyobb városába, Puerto Barriosba, a Karib-tenger partvidékére. Szeretett barátaink, Bivensék, akikkel öt évig szolgáltunk Guatemalában, azok között voltak, akik erre az új megbízatási helyre költöztek. Fájdalmas volt a búcsúzás, nagy űrt hagytak maguk után. Mivel csak Helen és én maradtunk a misszionáriusotthonban, átköltöztünk egy kis lakásba. 1955-ben Helennel elfogadtunk egy új megbízatást, amely a trópusi éghajlatú városba, Mazatenangóba szólt. Az öcsém, Paul és felesége Dolores, akik 1953-ban végeztek a Gileádon, röviddel a megérkezésünk előtt ebben a városban szolgáltak.

1958-ban már több mint 700 Tanú, 20 gyülekezet és három körzet volt Guatemalában. Helen és én újra az utazómunkát végeztük, és Tanúk kis csoportjait látogattuk meg, valamint több gyülekezetet, köztük a quezaltenangói gyülekezetet is. Majd 1959 augusztusában meghívtak, hogy térjünk vissza Guatemalavárosba, ahol a fiókhivatalban laktunk. Én azt a megbízatást kaptam, hogy a fiókhivatalban szolgáljak, Helen pedig folytatta a misszionáriusi szolgálatát még további 16 évig. Utána ő is a fiókhivatalban kezdett dolgozni.

Újabb áldások

Évekkel ezelőtt úgy tűnt, bárhová megyek, mindig én vagyok a legfiatalabb azok között, akik Jehovát szolgálják. Most sokszor én vagyok a legidősebb, ahogy az 1996-ban a fiókhivatali iskolán is volt a New York-i Pattersonban. Ahogy én a fiatalkoromban sok segítséget kaptam az idősebbektől, úgy az utóbbi évtizedekben nekem jutott az a kiváltság, hogy segítsek sok fiatalnak, akik szeretnének megemlékezni Teremtőjükről az ifjúságuk idején.

Jehova továbbra is kiárasztja népére áldásait itt Guatemalában. 1999-ben több mint 60 gyülekezet volt Guatemalavárosban. De északra, délre, keletre és nyugatra is sok-sok gyülekezet alakul még, és Isten Királysága jó hírének sok ezer hirdetője csatlakozik továbbra is hozzánk. Abból az alig 50 Királyság-hirdetőből, akik az ideérkezésünkkor, mintegy 53 évvel ezelőtt voltak itt, mára már jóval több mint 19 000 lett!

Sok-sok minden, amiért hálásak lehetünk

Mindenkinek adódnak nehézségek az életében, de mindig Jehovára ’vethetjük a terhünket’ (Zsoltárok 55:23). Ő sokszor szerető társaink támogatása által tart fenn minket. Helen például néhány évvel a halála előtt megajándékozott egy bekeretezett táblácskával, amelyre a Zsidók 6:10-ben található bibliavers van felírva: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről  és a szeretetről, melyet tanusítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.”

A következő gondolatot mellékelte hozzá: „Drágám, oly keveset adhatok neked, csupán annyit, hogy NAGYON SZERETLEK . . . Ez a vers annyira illik rád; arra kérlek, hogy tedd ki az íróasztalodra, nem azért, mert tőlem kaptad, hanem azért, mert rád vonatkozik, a szolgálatban eltöltött hosszú éveidre.” Ez a táblácska a mai napig kint van az íróasztalomon az irodámban, a guatemalai fiókhivatalban.

Ifjúságomtól fogva Jehovát szolgálom, és most öregkoromra hálát adok Jehovának a jó egészségemért, amely lehetővé teszi, hogy eleget tegyek a megbízatásommal járó kötelezettségeknek. A rendszeres bibliaolvasásom során sokszor találok olyan írásszövegeket, amelyekről tudom, hogy drága Helenem biztosan aláhúzná a Bibliájában. Erre gondoltam például, amikor a Zsoltárok 48:15-öt olvastam: „Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig!”

Örömmel osztom meg másokkal azt a reménységet, hogy a feltámadás napján a korábbi nemzetekből való emberek mindenfelé üdvözölni fogják szeretteiket, akik újra élni fognak majd az új világban. Micsoda kilátás! Mennyi örömkönnyet fogunk hullatni akkor, miközben megemlékezünk arról, hogy Jehova valóban az az Isten, aki „a megalázottak vígasztalója” (2Korinthus 7:6).

[Kép a 25. oldalon]

Az óramutató járása szerint, a bal felső sarokból: anya, apa, Eva nagynéném és a bátyáim, Carl és Clarence (1910)

[Képek a 26. oldalon]

Helennel 1947-ben és 1992-ben