„AMIKOR hallottam a barátaim élményeit, akik olyan helyen szolgálnak, ahol több úttörőre van szükség, nagyon vágytam rá, hogy nekem is ilyen örömben lehessen részem – meséli Sylviana, egy húszas éveiben járó úttörő. – De attól tartottam, hogy meghaladná a képességeimet, hogy elköltözzek.”

Te is úgy érzel, mint Sylviana? Szívesen szolgálnál olyan területen, ahol nagyobb szükség van hírnökökre, de kétségeid vannak afelől, hogy ezt sikerül-e valaha megvalósítanod? Ha igen, ne csüggedj el. Jehova már sok ezer testvérnek és testvérnőnek segített leküzdeni az akadályokat, hogy ki tudják terjeszteni a szolgálatukat. Hogy megismerd néhányukat, látogass el velünk Madagaszkárra, a föld negyedik legnagyobb szigetére.

Az elmúlt tíz évben több mint 70 buzgó hírnök és úttörő költözött ide 11 országból a, hogy Afrikának ezen a termékeny területén szolgáljanak, ahol sokan tisztelik a Bibliát. Mellettük számos helyi testvér is készségesen vállalta a költözést, hogy a hatalmas sziget minden részére eljusson a királyságról szóló jó hír.

Louis és Perrine, egy harmincas éveiben járó házaspár Franciaországból költözött Madagaszkárra. Éveken át fontolgatták, hogy külföldre költöznek, hogy kiterjesszék a szolgálatukat. De Perrine nehezen szánta el magát. Így magyarázza: „Féltem az ismeretlentől. Nem akartam otthagyni a családomat, a lakásunkat, az ismerős környezetet és a napi rutinomat. Tulajdonképpen a saját aggodalmaim bizonyultak a legnagyobb akadálynak.” Aztán 2012-re összegyűjtötte a bátorságát, és Louis-val Madagaszkárra költöztek. Vajon most milyen érzései vannak? „Ahogy visszatekintek az elmúlt évekre, nagyon hiterősítő, hogy láthattuk Jehova kezét az életünkben” – mondja. Louis pedig hozzáteszi: „Képzeljétek csak el: az első itteni emlékünnepünkre tíz bibliatanulmányozónk is eljött!”

 Mi segített ennek a házaspárnak, hogy akkor is tovább tudjanak szolgálni Madagaszkáron, amikor nehézségeik adódtak? Könyörögtek Jehovához, hogy adja meg nekik a szükséges erőt (Fil 4:13). Louis így emlékszik vissza: „Éreztük, hogy Jehova válaszol az imáinkra, és megadja nekünk az ő békéjét. Így képesek voltunk a szolgálatból fakadó örömre összpontosítani. És az otthoni barátaink is bátorítottak minket a leveleikkel és e-mailjeikkel” (Fil 4:6, 7; 2Kor 4:7).

Jehova gazdagon megáldotta Louis-t és Perrine-t a kitartásukért. „2014 októberében részt vettünk Franciaországban a házaspárok bibliaiskoláján b, ami felbecsülhetetlen ajándék volt Jehovától” – meséli Louis. Nagyon örültek neki, hogy az iskola után visszaküldték őket Madagaszkárra.

Didier és Nadine, egy középkorú francia házaspár 2010-ben költözött a szigetországba. Didier így számol be: „Fiatalabb korunkban úttörők voltunk, majd felneveltünk három gyereket. Amikor felnőttek, azon gondolkoztunk, hogy tudnánk-e egy másik országban szolgálni.” Nadine beismeri: „Elbizonytalanodtunk, amikor belegondoltunk, hogy messze lennénk a gyerekeinktől. De ők ezt mondták: »Büszkék leszünk rátok, ha szükségterületre költöztök.« Ez bátorságot öntött belénk. Bár most nagy távolság választ el minket, szerencsére gyakran tudunk velük beszélgetni.”

Didier és Nadine nehezen tanulta meg a helyi nyelvet, a malgast. „Már nem vagyunk húszévesek” – mondja Nadine mosolyogva. Mi segített nekik? Először egy francia nyelvű gyülekezetbe jártak. Aztán amikor úgy érezték, hogy készen állnak megtanulni a helyi nyelvet, átmentek egy malgas nyelvű gyülekezetbe. Nadine ezt mondja: „Sokakkal találkozunk, akik szeretik tanulmányozni a Bibliát. Gyakran megköszönik, hogy elmegyünk hozzájuk. Ez először annyira hihetetlen volt! Odáig vagyok az úttörőzésért ezen a területen! Amikor reggel kibújok az ágyból, arra gondolok, hogy egy újabb csodás nap vár rám, hiszen megint prédikálhatok.”

Didier vidáman idézi fel azt, amikor elkezdte tanulni a malgast: „Amikor az összejövetelen felszólítottam a testvéreket, egyáltalán nem értettem, hogy milyen válaszokat adnak. Csak annyit tudtam mondani, hogy »köszönjük«. Egyszer, miután megköszöntem az egyik testvérnő hozzászólását, a mögötte ülők próbálták nekem jelezni, hogy rossz válasz hangzott el. Erre gyorsan felszólítottam egy másik testvért, aki megadta a jó választ – legalábbis remélem.”

Thierry és Nadia a 2005-ös kongresszuson látta az „Istent dicsőítő célokra törekedjünk!” című drámát,  amely Timóteuszról szólt. Megérintette a szívüket, és még jobban megerősítette bennük a vágyat, hogy szükségterületen szolgáljanak. Thierry így emlékszik vissza: „Ahogy véget ért a dráma, taps közben odahajoltam a feleségemhez, és ezt kérdeztem: »Na, mi hová költözzünk?« Azt mondta, hogy pont ugyanez járt a fejében.” Nem sokkal később el is kezdték megvalósítani a céljukat. „Szép fokozatosan egyre több dologtól szabadultunk meg, míg végül mindenünk befért négy bőröndbe” – meséli Nadia.

2006-ban érkeztek meg Madagaszkárra, és az első perctől kezdve élvezték a szolgálatot. „Annyira sok örömet ad a prédikálás!” – lelkendezik Nadia.

Hat évvel később azonban egy nehézséggel kellett szembenézniük. Nadia anyukája, Marie-Madeleine, aki Franciaországban élt, elesett, és eltörte a karját, valamint a feje is megsérült. Miután a házaspár egyeztetett az orvossal, felajánlották Marie-Madeleine-nek, hogy költözzön ki hozzájuk Madagaszkárra. Noha akkor 80 éves volt, örömmel elfogadta a meghívást. Így beszél arról, hogy mit jelent neki külföldön élni: „Időnként nehéz alkalmazkodni, de a korlátaim ellenére hasznosnak érzem magam a gyülekezetben. Leginkább pedig azért vagyok boldog, mert így a lányomék folytatni tudják a gyümölcsöző szolgálatukat.”

Riana egy fiatal testvér, aki nemrég múlt 20. Alaotra Mangoróban nőtt fel, Madagaszkár keleti, gazdagon termő vidékén. Jól ment neki az iskola, és tovább akart tanulni. De a Biblia tanulmányozásának a hatására meggondolta magát. Ezt mondja: „Igyekeztem minél hamarabb befejezni a középiskolát, és megígértem Jehovának, hogy érettségi után elkezdem az úttörőzést.” És így is tett. Összeköltözött egy úttörő testvérrel, részidejű állást keresett, és elkezdte az úttörőszolgálatot. „Ez volt életem legjobb döntése!” – mondja Riana.

Viszont a rokonai nem értették, miért nem törekszik karrierre. „Az édesapám, a nagybátyám és a nagyanyám húga is arra buzdított, hogy tanuljak tovább. De én semmiképp sem akartam feladni az úttörőzést” – magyarázza Riana. Mindig is vágyott rá, hogy egyszer olyan helyen prédikáljon, ahol több hírnökre van szükség. Miért tűzte ki ezt a célt? Így válaszol: „Egyszer betörtek hozzánk, és sok mindenemet elvitték. Ez eszembe juttatta, amit Jézus mondott, hogy az égben gyűjtsünk kincseket. Ekkor eldöntöttem, hogy jobban fogok törekedni rá, hogy szellemi értelemben legyek gazdag” (Máté 6:19, 20). Riana elköltözött az ország legdélibb, aszály sújtotta csücskébe, 1300 km-re az otthonától. Ezen a területen él az antandroy nevű népcsoport. De miért éppen ezt a helyet választotta Riana?

Egy hónappal a betörés előtt elkezdte tanulmányozni a Bibliát két antandroy származású férfival. Megtanult néhány kifejezést a nyelvükön, és elkezdte őt foglalkoztatni, hogy milyen sok antandroy emberhez nem jutott még el a királyságüzenet. Imádkozott Jehovához, hogy segítsen neki a tandroy nyelvterületre költözni.

Riana-nek sikerült elérnie a célját, de rögtön le kellett küzdenie egy akadályt: nem talált munkát. Egy férfi ezt kérdezte tőle: „Minek költözött ide? Innen az emberek pont oda mennek munkát keresni, ahonnan maga jött.” Riana két hét múlva csaknem üres zsebbel ment el a regionális kongresszusra, és nem tudta, hogyan tovább. A kongresszus utolsó napján egy testvér Riana zakózsebébe csúsztatott valamit. Egy akkora összeg volt, amelyből vissza tudott utazni, és el tudott indítani egy kis joghurtárusító vállalkozást. Ezt meséli: „Jehova pont időben segített. Így továbbra is tudtam prédikálni azoknak az embereknek, akik még nem hallottak az igazságról.” Riana-nek a gyülekezetben is sok feladata volt. Így folytatja: „Minden második héten én tartottam a nyilvános előadást. Jehova képzett engem a szervezetén keresztül.” Riana azóta is a tandroy nyelvet beszélő embereknek segít megismerni Jehovát.

A Biblia arról biztosít minket, hogy „aki áldást szeretne nyerni a földön, az a hit Istene által nyer áldást” (Ézs 65:16). Ha azon fáradozunk, hogy az akadályokat legyőzve többet tegyünk a szolgálatban, tapasztalhatjuk Jehova áldását. Gondoljunk csak Sylvianára, akit a cikk elején említettünk. Ő attól félt, hogy a korlátai miatt nem tudna szükségterületen szolgálni. Miért érzett így? Ezt mondja: „A bal lábam nagyjából 9 centiméterrel rövidebb, mint a jobb. Ezért bicegve járok, és hamar elfáradok.”

Sylviana 2014-ben összefogott a gyülekezetében egy fiatal úttörővel, Sylvie Ann-nel, és elköltözött vele egy kis faluba, amely 85 km-re van a szülővárosától. A nehézségei ellenére valóra váltotta az álmát, és hatalmas áldásban részesült. „Mindössze egy év elteltével egy fiatal anyuka, Doratine, akivel tanulmányoztam a Bibliát, megkeresztelkedett a körzetkongresszusunkon” – meséli Sylviana.

Ezeknek a hithű testvéreknek és testvérnőknek a példája egyértelműen mutatja, hogy amikor megküzdünk egy akadállyal azért, hogy kiterjeszthessük a szolgálatunkat, egészen különleges módon tapasztalhatjuk, mennyire igaz Jehova ígérete: „Én megerősítelek. Valóban megsegítelek” (Ézs 41:10). Ennek hatására elmélyül a Jehovával ápolt kapcsolatunk. Mi több, ha készségesen ajánlkozunk a szolgálatra, akár a környékünkön, akár egy másik országban, az felkészít minket azokra a feladatokra, amelyek az új világban várnak ránk. Didier így fogalmaz: „Szükségterületen szolgálni nagyszerű képzés a jövőre.” Bárcsak minél többen vállalkoznának erre a képzésre!