A „csendes szolgálatot” felcseréltem a szent szolgálattal

Andrew Hogg elmondása alapján

„Ha valaha is ki kell lőnünk a nukleáris robbanófejeket, kudarcot vallott a küldetésünk” – mondta a tengeralattjárónk parancsnoka. Ez élénk eszmecserét indított el a nukleáris hadviselés etikusságát illetően. A szolgálatot, melyet a tengeralattjárón teljesítettünk, „csendes szolgálatnak” is nevezték, mivel észrevétlennek kellett maradnunk. De hogyan is kerültem a tengeralattjáróra?

A PENNSYLVANIAI Philadelphiában születtem 1944-ben. Gyermekkoromban nagy hatással volt rám az édesapám, a nagyapám és a nagybátyám. Ők mindhárman a fegyveres erőknél szolgáltak, és ezt tartották a legfőbb emberi törekvésnek. Kisfiúként megnézhettem a közeli haditengerészeti dokkot. Ott láttam életemben először tengeralattjárót. Attól a pillanattól kezdve az volt a célom, hogy tengeralattjárón szolgáljak. A középiskola utolsó évében felvettek az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájára. Négy évvel később, 1966 júniusában végeztem.

Részt vettem egy programban (Naval Nuclear Propulsion Program), amelynek keretében nukleáris meghajtású hajókat fejlesztettek ki. A program során képzést kaptam az atomtechnika területén és a tengeralattjárók működtetésével kapcsolatban. 1967 áprilisában feleségül vettem Mary Lee Cartert, aki a mai napig az én drága feleségem. Végül 1968 márciusában valóra vált a gyerekkori álmom: megkaptam az első kinevezésemet, mely a USS Jack nevű tengeralattjáróra szólt. Körülbelül egy évvel később Mary Lee életet adott két gyermekünk közül az elsőnek, Allisonnak.

1971-ben géptisztnek neveztek ki a USS Andrew Jackson nevű tengeralattjáróra, melynek parancsnoka a bevezetőben említett szavakat mondta. Egy alkalommal ezen a Polaris rakétákkal felszerelt tengeralattjárón olyan vészhelyzet alakult ki, amely minden tengeralattjáró legénységének a rémálma: tűz ütött ki. Nem sokkal éjfél után, mialatt néhány tiszttársammal pihentünk, lökést éreztünk. Aztán meghallottuk az általános riadó jelzőhangját, valamint a következő szavakat: „Tűz az egyes gépházban!”

Mivel én voltam a felelős szinte minden mechanikus és elektronikus rendszer működéséért, hátrafutottam, hogy felmérjem a károkat. Tűz keletkezett a hajó egyik oxigéngenerátorában, amely levegőt állít elő. Három társammal együtt gyorsan felvettük az oxigénmaszkokat, és eltávolítottunk a területről mindent, amiben gyúlékony gáz volt. Szerencsére senki sem sérült meg. A baleset ellenére folytatni tudtuk a küldetést, ami arról tanúskodott, hogy a legénység jó kiképzést kapott.

Olvasok egy békeszerzőről

Azért, hogy megbirkózzunk a munkával járó stresszel, arra buzdítottak minket, hogy minden héten szánjunk néhány órát arra, hogy művelődjünk egy kicsit. Én általában kiemelkedő katonák életrajzát olvastam. Egyszer azonban elhatároztam, hogy egy olyan személyről fogok olvasni, aki arról ismert, hogy békeszerző: Jézus Krisztusról. Elkezdtem olvasni az evangéliumokat a Bibliámban, melyet akkor kaptam, amikor végeztem az akadémián. De olvasás közben több kérdés merült  fel bennem, mint amennyire választ kaptam. Segítségre volt szükségem.

A küldetésünk vége felé a parancsnok összehívta a tiszteket a tiszti étkezőbe, és a következő bejelentést tette: „Uraim, a géptisztünk megkapta az Egyesült Államok haditengerészetének legjobb munkáját. Ő lesz a géptiszt a legújabb típusú támadó tengeralattjárók első hajóján.” Szóhoz sem jutottam!

Az új megbízatásom miatt a családommal a virginiai Newport Newsba költöztünk, ahol a USS Los Angeles nevű tengeralattjáró építése folyt. Többek között az volt a feladatom, hogy felügyeljem a műszaki berendezések tesztelését, valamint technikai segédleteket és képzési programokat kellett összeállítanom. A munka rendkívül összetett volt, de nagyon élveztem. Ez idő alatt született meg a fiunk, Drew. Most már kétgyermekes családapa voltam, és a gondolataim ismét Isten körül forogtak: „Hogyan tekint a háborúkra? Mi történik velünk, amikor meghalunk? Létezik pokol?”

Végre válaszokat kapok!

Ez idő tájt a feleségem beszélgetéseket folytatott két hölggyel, akik Jehova Tanúi voltak. Egyik nap, amikor hazatelefonáltam a hajógyárból, Mary Lee ezt mondta:

– Két „bibliás hölgy” van itt.

– Melyik egyháztól vannak? – kérdeztem.

– Jehova Tanúitól – válaszolta.

Fogalmam sem volt arról, hogy kik Jehova Tanúi, de meg akartam érteni a Bibliát. „Kérd meg őket, hogy jöjjenek át valamelyik este” – mondtam. Nem sokkal ezután az egyikük visszajött a férjével, és a feleségemmel együtt elkezdtük tanulmányozni a Bibliát.

Végre választ kaptam a kérdéseimre, melyek már évek óta foglalkoztattak. Például megtanultam, hogy a halottak „semmit sem tudnak”, hiszen Jézus a mély alváshoz hasonlította a halottak állapotát (Prédikátor 9:5; János 11:11–14). A halottak tehát nem üdvözülnek, és nem is gyötrődnek a pokolban, hanem halálalvásban várnak a feltámadásra.

Emellett Mary Lee és én elkezdtünk járni a helyi Királyság-teremben tartott keresztény összejövetelekre. Azt láttuk, hogy a Tanúk békében és egységben szolgálják Istent, annak ellenére, hogy más a kulturális hátterük és az iskolázottságuk, valamint más-más etnikai csoporthoz tartoznak. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Biblia valóban képes jobbá tenni az emberek életét (Zsoltárok 19:7–10).

Eljött a döntés ideje

Amikor 1973-ban kitört az arab–izraeli háború, az Egyesült Államok Atlanti-óceáni Flottájából  csatarendbe állítottak néhány tengeralattjárót. A háború könnyen kiterjedhetett volna, és ez rádöbbentett arra, hogy egyedül Isten Királysága képes valódi és tartós békét megvalósítani, nem pedig a politikusok. Tulajdonképpen már régóta imádkoztam azért, hogy ’jöjjön el Isten királysága. Legyen meg az akarata, mint az égben, úgy a földön is’, de nem tudtam mit jelentenek ezek a szavak (Máté 6:9, 10). Akkorra viszont már megértettem, hogy Isten Királysága egy égi kormányzat, amely nemsokára az egész föld felett fog uralkodni, és megtisztítja azt az összes gonoszságtól és gonosztevőtől (Dániel 2:44; 7:13, 14).

Különösen a 2Korintusz 10:3, 4-ben található szentírási gondolatok foglalkoztattak. E versek, melyek az igaz keresztények álláspontját írják le, így szólnak: „nem aszerint viselünk hadat, amik a testben vagyunk. Hadviselésünk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem az Isten által hatalmasak”. Megtanultam, hogy ezek szellemi ’fegyverek’, és ilyen fegyver a ’szellem kardja’ is, vagyis a szent Biblia (Efézus 6:17).

Válaszút előtt álltam. Folytatom a karrierem építését, mely kihívással teli és élvezetes is, vagy összhangba hozom az életemet a Biblia igazságával? Miután ezt imába foglaltam, arra jutottam, hogy ha őszintén békeszerző akarok lenni, akkor azt kell tennem, amit Isten vár el.

Az új „Főparancsnokom”

Mary Lee és én imával kísérve beszéltünk a jövőnkről, majd elhatároztuk, hogy az egyetlen igazi „Főparancsnokot”, Jehova Istent fogjuk szolgálni. Úgy döntöttünk, hogy átadjuk az életünket Jehovának, én pedig benyújtottam a lemondásomat a haditengerészethez. Ezután áthelyeztek a virginiai Norfolkba, hogy ott várjam meg a leszerelésemet. A legtöbb tiszttársam nem értette a döntésemet, néhányan pedig ellenségesek voltak. De mások őszintén érdeklődtek a bibliai álláspontom iránt, és tiszteletben tartották azt.

1974-ben szereltem le. Ugyanabban az évben a virginiai Hamptonban Jehova Tanúi „Isten szándéka” jeligéjű kerületkongresszusán vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltuk, hogy átadtuk magunkat Istennek (Máté 28:19, 20). Új életet kezdtünk.

Új nehézségek

Két kicsi gyermekünk volt, nem volt jövedelmünk, és mindössze néhány hónapra elegendő pénzünk maradt. Számos céghez elküldtem az önéletrajzomat, és Istenre bíztam a dolgokat. Nem sokkal ezután egy szolgáltató vállalat munkát ajánlott. Körülbelül feleannyit kerestem, mint a haditengerészetnél, de a munkám lehetővé tette, hogy a családunk azon a környéken maradjon.

Ahogy a feleségem és én szellemileg előrehaladtunk, szerettünk volna többet tenni Jehova szolgálatában. Egy ismerős Tanú-család elköltözött Virginia állam középső területére, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb szükség van a Biblia tanítóira. Meghívtak, hogy látogassuk meg őket. Ez az egyetlen látogatás olyan hatással volt ránk, hogy máris terveket készítettünk a költözéshez. A vállalatnál kértem az áthelyezésemet, és nagy örömömre elfogadták. Mi több, az áthelyezésem előléptetéssel is járt! Emellett a cég fedezte a költözésünk költségeit. Mindezt látva arra gondoltunk, hogy Isten valóban törődik azokkal, akik igyekeznek cselekedni az akaratát (Máté 6:33).

Mivel a családunk viszonylag egyszerű életet élt, Mary Lee és én teljes idejű szolgálatot tudtunk végezni. Ez pedig lehetővé tette, hogy sok időt töltsünk két remek gyermekünkkel. Igazán nagy öröm nekünk, hogy Allison és Drew „továbbra is az igazságban járnak” (3János 4; Példabeszédek 23:24).

Persze voltak idők, amikor aggódtunk az anyagiak, a lakáskörülmények, az egészségünk és egyáltalán az öregedés miatt, de Jehova mindig mellettünk állt. Vajon megbántam, hogy otthagytam a „csendes szolgálatot”? Egyáltalán nem! Amikor Mary Lee-vel visszatekintünk az életünkre, a leghalványabb kétségünk sincs afelől, hogy Jehova szolgálata a legnemesebb és a legnagyobb jutalommal járó emberi törekvés (Prédikátor 12:13).

[Oldalidézet a 14. oldalon]

Elhatároztuk, hogy az egyetlen igazi „Főparancsnokot” fogjuk szolgálni

[Kép a 12–13. oldalon]

A „USS Los Angeles”

[Forrásjelzés]

U.S. Navy photo

[Kép a 13. oldalon]

Mary Lee és én ma