Az Északnyugati átjáró — Valóra vált egy álom?

AZ ÉBREDJETEK! FINNORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉST legtöbbször káros következményekkel társítják. Ami azonban a tengerészeket illeti, az egyik legdédelgetettebb álmuk valósulhat meg: az, hogy egyszer majd könnyen hajózhatóvá válik az Északnyugati átjáró. A Science folyóirat szerint az Észak-Amerika legészakibb részén lévő átjáró, mely összeköti az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal, még ebben az évszázadban megnyílhat a rendszeres hajóforgalom előtt. „S ha ez így történik, 11 000 kilométerrel lesz rövidebb azoknak az Európa és Ázsia között közlekedő hajóknak az útja, melyek a Panama-csatornán kelnek át; az óriás tankhajóknak pedig, melyek nem férnek át a csatornán, s így kénytelenek megkerülni a Horn-fokot, 19 000 kilométerrel kevesebb utat kell majd megtenniük” — fejti ki a folyóirat.

Egy átjáró gondolata már több mint 500 évvel ezelőtt foglalkoztatta az embereket. Röviddel azután, hogy Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, megtették az első kísérleteket egy északi átjáró felkutatására. VII. Henrik angol király 1497-ben megbízta John Cabotot, hogy találjon egy tengeri útvonalat, mely eljuttathatná Keletre. Kolumbuszhoz hasonlóan Cabot is nyugat felé indult el Európából, de ő északabbra tartott. Amikor végül kikötött Észak-Amerikában, vélhetőleg Új-Fundlandon, meg volt győződve róla, hogy elérte Ázsiát. Noha később kiderült, hogy egy egész kontinens — az Újvilág — választotta el Európát Ázsiától, egy Keletre vezető északi átjáró felfedezéséről nem mondtak le. Vajon észak felé haladva meg lehetne kerülni ezt az új földrészt?

A jég közbeszól

Elméletben talán nem tűnt olyan nehéznek megtalálni és meghódítani az Északnyugati átjárót. A gyakorlatban azonban a sarkvidéken uralkodó zord körülmények miatt olyan óriási feladatnak bizonyult, melyre akkoriban nyilván senki sem számított. A legnagyobb akadályt a jég jelentette. „A zajló, ide-oda sodródó jégtáblák időnként kettéváltak, utat nyitva a hajók előtt, máskor összezárultak, mint egy csapda, rabul ejtve vagy összezúzva a hajókat és legénységüket” — írja James P. Delgado az Across the Top of the World című könyvében.

Sir Martin Frobishernek is meggyűlt a baja a jéggel. Ő vezette az első sarkköri expedíciót az észak-amerikai földrész legészakibb részéhez az átjáró felkutatására. Két nagyobb és egy kisebb hajóból álló flottája 1576-ban indult útnak Londonból. Északi-sarki bennszülöttekkel, inuitokkal is találkozott. Először azt hitte, fókákat vagy halakat lát. „Ám amint közelebb ért, rájött, hogy emberek azok, bőrből készült csónakokban” — olvasható egy könyvben, mely Frobisher útját írja le. Frobisher összesen három utat tett az Északi-sarkhoz, de egyszer sem sikerült átkelnie az átjárón.  Ám örülhetett, hogy ő legalább minden sarkköri útjáról épségben hazatért. Nem úgy, mint más felfedezők, akik szintén a legendás átjáró miatt indultak útnak. Sokuknak meghaladta a tűrőképességét az Északi-sarkvidék — a jég, a hideg és a friss élelmiszer hiánya. A Frobisher felfedezőútját követő években mégis rengeteg hajó és több ezer férfi merészkedett északra, hogy megpróbáljon átkelni a jeges vízen.

Hová tűnt Franklin?

A XIX. században a Brit Haditengerészet több nagyszabású expedíciót indított az Északnyugati átjáró felkutatására. Az egyik ilyen felfedezőút a sarkköri hajóutak történetének legnagyobb szerencsétlenségébe torkollott. Ezt az expedíciót Sir John Franklin tapasztalt sarkkutató vezette. Két nagy hajót gőzgépekkel szereltek fel, s mindkettő legénységét a hadsereg legrátermettebb férfiai közül válogatták össze. Három évre elegendő élelmiszerrel rakták meg a hajókat. A legénység érzelmi szükségleteire külön odafigyeltek. Például könyvtárakat hoztak létre a hajón rengeteg különböző kiadvánnyal, s a rakományban még kéziorgonák is voltak. Az expedíció egyik tisztje a következőket írta: „Egyszerűen nincs olyan dolog, aminek a hasznát vennénk, de nem gondoskodtak róla. Komolyan mondom, nem hiszem, hogy ha egy-két órát Londonban tölthetnék, bármit is be kellene szereznem!” 1845 májusában az expedíció útnak indult Angliából, és júliusban elérte a Baffin-öblöt.

Eltelt egy év. Aztán még egy. Végül a harmadik év is tovaszállt, pedig arra csak a legrosszabb esetben számítottak, s ehhez mérten csomagoltak az útra. Ám Franklin expedíciójának még se híre, se hamva nem volt. A két hajónak és legénységének titokzatos eltűnése nyomán egyszeriben nagyon sok sarkköri expedíciót szerveztek. Számos felfedezőút nemcsak arra vetett fényt, hogy mi történt Franklinnel és társaival, hanem az Északnyugati átjáró körüli rejtelmekre is.

Egy két hajóból álló flotta egyik hajóján Robert McClure kapitány volt a parancsnok. Megbízatása Franklin felkutatása volt. A hajók 1850-ben hagyták el Londont, és a Bering-szoroson keresztül a Csendes-óceán felől közelítették meg Amerika északi partjait. McClure, tele ambícióval, a másik hajót maga mögött hagyva teljes gőzzel a Jeges-tenger felé vette az irányt. Rövidesen olyan vizekre ért, ahol európai még nem fordult meg. Sok veszélyes akadályt leküzdött, míg végül a Banks-szigethez érkezett. Ott aztán egy izgalmas felfedezést tett: ugyanannak a szigetnek a partjainál volt, melyet évekkel korábban Edward Parry látott, amikor kelet felől próbálta felkutatni az Északnyugati átjárót. Ha McClure-nak sikerülne átjutni a sziget másik oldalára, azzal végighajózná az átjárót!

Ám a jég körülzárta hajóját, és két évvel később még mindig ott rostokolt az embereivel. Amikor már azt hitték, reménytelen a helyzetük, csodával határos módon embereket pillantottak meg a láthatáron, akik a hajó felé tartottak. Henry Kellett, egy másik expedíció vezetője megtalálta az üzenetet, melyet McClure hagyott a Melville-szigeten, így az emberei a kapitány segítségére tudtak sietni. McClure hajójának legénységét, akik már szinte élő halottak voltak, Kellett hajójára vitték, és elindultak velük hazafelé, méghozzá keleti irányba. Igen, Kellett az Atlanti-óceán felől közelítette meg Amerika északi partjait! McClure „volt tehát az első, aki átjutott az Északnyugati átjárón, bár ehhez egyszer át kellett szállnia, és egy darabon gyalogolnia is kellett” — írja a The New Encyclopædia Britannica.

De mi lett Franklin expedíciójával? Egy-két árulkodó jelből valamennyit megtudhatunk az 1845 után történtekről. A Victoria-szorosban az expedíció mindkét hajóját csapdába ejtette a jég. A hajók 18 hónapja vesztegeltek a jégmezőn, amikor azok, akiknek sikerült életben maradniuk, elhatározták, hogy otthagyják a hajókat, és elindulnak gyalog dél felé. A legénység tagjai közül ekkor már sokan halottak voltak, köztük maga Franklin is. Ám a menekülők le voltak gyengülve, így nem értek célt. A legénység egyetlen tagja sem élte túl az expedíciót. Arról, hogy pontosan mi is történt, még mindig  folynak a találgatások. Az is felvetődött, hogy talán a konzervételek miatt ólommérgezést kaptak, s ez okozta a legénység gyors elhalálozását.

Az első sikeres út

Noha az Északnyugati átjáró létezése bebizonyosodott, a XX. század előtt nem közlekedett rajta hajó. Az ifjú Roald Amundsen vezette azt a hét norvég férfiból álló csoportot, amely elsőként tette meg a teljes utat. A Gjöa nevű parányi halászhajót választották, amely még csak nem is emlékeztetett a britek hatalmas hadihajóira. De a kis merülésű halászhajó tökéletesen megfelelt a Jeges-tengeren való közlekedésre, az út ugyanis számos keskeny szoroson vezetett keresztül, a víz pedig tele volt sziklákkal és homokzátonyokkal. Amundsen és társai 1903. június 16-án vágtak neki a hosszú útnak. Oslóból indultak, és kelet felől közelítették meg Észak-Amerika sarkvidéki területét. Több mint két év telt el, amikor 1905. augusztus 27-én a Gjöa legénysége meglátott egy bálnavadászt, aki a Bering-szoroson keresztül, nyugat felől érkezett a Jeges-tengerhez. Amundsen így írt a találkozásról: „Hát átjutottunk az Északnyugati átjárón! . . . Gyermekkori álmom ebben a pillanatban megvalósult.” Bevallotta: „Bizony kicsordult szememből a könny.”

Ám a körülmények miatt a mai napig nem közlekedhetnek rendszeresen hajók az átjárón. Amundsen ideje óta több hajó is átkelt Észak-Amerika legészakibb részén, de az út még ma sem gyerekjáték. Ez azonban hamarosan megváltozhat.

Egy meglepő megoldás?

A sarkköri jég megdöbbentően gyors olvadásnak indult. Ennek köszönhetően egy kanadai rendőrségi hajónak 2000-ben körülbelül egy hónap alatt sikerült keresztüljutnia az Északnyugati átjárón. A kormányos, Ken Burton őrmester az út befejeztével azt nyilatkozta a The New York Times riporterének, hogy a jég egyáltalán nem okozott gondot, s ez nem nagyon tetszik neki. „Láttunk egy-két jéghegyet, de semmilyen aggasztó képződménnyel nem találkoztunk. Néhány úszó jégtáblát kellett csupán kikerülnünk, melyek hosszú évek során alakulhattak ki, de most már csak kis, töredezett szelvények maradtak belőlük” — mondta az őrmester. A Science folyóirat rámutat, hogy „a sarki jégtakaró az elmúlt 20 év folyamán 5 százalékkal lett kisebb, és a vastagságából is veszített. Az időjárás-elemző számítógépes programok előrejelzése szerint a globális felmelegedés miatt a jég tovább fog olvadni.” A cikk az USA Sarkkutató Bizottságának egyik jelentésére hivatkozik, mely azt mondja, hogy ha minden igaz, az Északnyugati átjárót tíz éven belül „nyaranta legalább egy hónapra meg lehet majd nyitni olyan hajók előtt, melyek nem jeges vizekre lettek tervezve”.

Milyen ironikus! Ma az emberek „nem tesznek mást, mint otthon maradnak, és több milliárd tonna fosszilis tüzelőanyagot égetnek el”, s így hamarosan valóra váltanak egy olyan álmot, melynek megvalósulásáért hajdanán néhányan erejüket megfeszítve küzdöttek, mondja a Science. A kutatókat azonban aggasztja, hogy milyen hatással lesz az olvadó jég és az állandó tengeri forgalom a jegesmedvékre, a rozmárokra és a sarkkör bennszülött lakosságára. Emellett, ha megindul a forgalom az Északnyugati átjárón, az politikai feszültséghez vezethet. Milyen következményekre számítsunk még, ha netán megnyílik az Északnyugati átjáró? Ez egyelőre a holnap titka.

 [Térkép a 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Martin Frobisher útvonala (1578)

John Franklin útvonala (1845—1848)

Robert McClure útvonala (1850—1854)

Roald Amundsen útvonala (1903—1905)

(A pontozott vonal a gyalog megtett utat jelöli)

Északi-sark

OROSZORSZÁG

ALASZKA (USA)

KANADA

GRÖNLAND

[Kép a 23. oldalon]

John Cabot

[Forrásjelzés]

Culver Pictures

[Kép a 23. oldalon]

Sir Martin Frobisher

[Forrásjelzés]

Painting by Cornelis Ketel/Dictionary of American Portraits/Dover Publications, Inc., in 1967

[Kép a 23. oldalon]

Sir John Franklin

[Forrásjelzés]

National Archives of Canada/C-001352

[Képek a 23. oldalon]

Robert McClure és „Investigator” nevű hajója (lent)

[Forrásjelzések]

National Archives of Canada/C-087256

National Archives of Canada/C-016105

[Kép a 23. oldalon]

Roald Amundsen

[Forrásjelzés]

Brown Brothers

[Kép a 24. oldalon]

A globális felmelegedés miatt a jeges tengerszorosok járhatóbbá válnak

[Forrásjelzés]

Kværner Masa-Yards

[Kép forrásának jelzése a 21. oldalon]

From the book The Story of Liberty, 1878