A testvérek joggal kételkedtek abban, hogy nem fogok kitartani az úttörőzésben. Akkoriban nem igazán volt fontos nekem Jehova szolgálata. Nem szerettem prédikálni, és azért imádkoztam, hogy vasárnaponként essen az eső, és így ne kelljen szolgálatba menni. Ha el is mentem, egyszerűen csak felkínáltam a folyóiratokat, de a Bibliát nem használtam. A gyülekezetben is csak azért vállaltam felolvasást a Bibliából, mert az anyukám rábeszélt. Nem szerettem tanulni, és nem is voltak céljaim Jehova szolgálatában.

 Azon a nyáron Cardiffban, Walesben volt a kerületkongresszus (ma regionális kongresszusnak hívják). Ez fordulópont volt az életemben. Az egyik előadó feltett néhány elgondolkodtató kérdést: „Átadtad az életedet Jehovának, és megkeresztelkedtél?” Igen, gondoltam. „Megígérted, hogy teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel fogod őt szolgálni?” Igen. „Van valamilyen egészségi problémád vagy családi kötelezettséged, ami meggátol abban, hogy úttörő legyél?” Nincs. „Tudsz valami okot mondani arra, amiért nem vagy úttörő?” Nem. „Ha az utolsó kérdésre nem a válaszod, akkor miért nem vagy úttörő?”

 Ez az előadás felnyitotta a szememet. Erre gondoltam: „Elvesztegetem az éveimet. Nem tartom magam az önátadási fogadalmamhoz. Nem teljes lélekkel szolgálom Jehovát.” Azon gondolkoztam, hogy hogyan várhatom el, hogy Jehova hű legyen az ígéreteihez, ha én nem tartom meg az enyémet, amit neki tettem. Úgyhogy 1956 októberében belevágtam a szünidei úttörőzésbe, ezt ma kisegítőúttörő-szolgálatnak hívjuk.

 A következő évben általános úttörő lettem. Elköltöztem, és egy kis gyülekezetbe kerültem, ahol csupán 19 hírnök volt. Minden héten tartanom kellett programokat. A testvérek türelmesen segítettek, hogy fejlődni tudjak, és ügyesebb előadó legyek. 1959-ben, két évvel később, kineveztek különleges úttörőnek Aberdeenbe, Észak-Skóciába. Néhány hónappal később pedig meghívtak a londoni Bételbe, és az alatt a hét év alatt, amíg ott voltam, a nyomdában dolgozhattam.

 Nagyon szerettem a Bételt, de a szívem mélyén arra vágytam, hogy még többet tudjak tenni a prédikálószolgálatban. Fiatal voltam, egészséges, és kész voltam ott szolgálni, ahol Jehova szeretné. Úgyhogy 1965 áprilisában jelentkeztem a Gileád-iskolára.

 Még abban az évben a bételes szobatársammal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Berlinbe. Szerettünk volna részt venni egy kongresszuson, és megnézni a berlini falat, amely néhány évvel azelőtt épült.

 A kongresszus egyik napján lehetőségem volt részt venni a szolgálatban. Egy testvérnővel osztottak be, Susanne Bandrockkal, akivel aztán 1966-ban összeházasodtunk. Két évvel később meghívtak minket a Gileád-iskola 47. osztályába. Fantasztikus élmény volt! De az az öt hónap hihetetlenül gyorsan eltelt. A megbízatásunk Zaire-ba szólt, amit ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak hívnak. Nagyon megrémültünk! Szinte semmit nem tudtunk erről az országról. Bár sok minden miatt aggódtunk, Jehovára bíztuk magunkat, és elfogadtuk a megbízatást.

 Több átszállással, sok órán át utaztunk repülővel, mire megérkeztünk egy kicsi bányászvárosba, Kolwezibe. Meglepődtünk, hogy senki sem várt minket a testvérek közül a reptéren. Később megtudtuk, hogy az érkezésünkről szóló távirat csak két nappal utánunk jött meg. Az egyik reptéri tiszt odajött hozzánk, és mondott valamit franciául, de mivel nem beszéltük a nyelvet, nem értettük. Az előttünk álló hölgy megfordult, és lefordította, amit a tiszt mondott: „Le vannak tartóztatva!”

 A tiszt észrevett egy kétszemélyes, öreg, farmotoros sportkocsit. Utasított minket, hogy üljünk be a kocsiba, majd megparancsolta az autó tulajdonosának, hogy induljon. Ahogy összepréselődve zötykölődtünk a kátyúkkal teli úton, a nyitott motorháztető úgy nézett ki, mint egy tátogó hal, ami rágcsálja a csomagjainkat. Az egész egy kabaréba illő jelenet volt!

 A misszionáriusotthonhoz mentünk. Mi nem tudtuk, hogy hol van, de a tiszt igen. Mikor odaértünk, a kapuk zárva voltak, senki sem volt otthon. A többi misszionárius vagy nemzetközi kongresszusra utazott el, vagy szabadságon volt. Ott álltunk a tűző napon, és közben fogalmunk sem volt, hogy most mi lesz. Egyszer csak megjelent egy helyi testvér. Amikor meglátott minket, széles mosollyal üdvözölt, és ettől egyből jobban éreztük magunkat. Ismerte a tisztet, akiről kiderült, hogy igazából csak pénzt szeretett volna kicsikarni tőlünk. A testvérnek végül sikerült jobb belátásra bírnia, úgyhogy a tiszt elment, mi pedig be tudtunk menni a misszionáriusotthonba.

 Amikor megismertük a testvéreket, láttuk, hogy bár nagyon sok mindenen mentek keresztül, nagyon barátságosak és kedvesek. Az azt megelőző tíz évben a politikai zavargások miatt sajnos az egész országban nagyon nagy volt a zűrzavar és az erőszak. Aztán 1971-ben Jehova Tanúi elveszítették a hivatalos jogi státuszukat. Azon tűnődtünk, hogy mi lesz ezután.

 Bár nagyon nehéz időszak volt, tudtuk, hogy nem szabad meghátrálni. A legtöbb testvér nem alkudott meg, pedig nagy volt a nyomás, hogy csatlakozzanak a párthoz, és viseljék a párt kitűzőjét. Ha valaki nem viselte a jelvényt, annak komoly hátrányai voltak. A testvéreket rendszeresen zaklatta a hadsereg és a rendőrség. Elveszítették a munkájukat, a gyerekeket pedig kizárták az iskolából. Több száz testvért börtönöztek be. Nagyon nehéz időszak volt. Mindezek ellenére a testvéreink bátran prédikálták a jó hírt.

 Azokban az években Susanne-nel a körzet- és kerületmunkában szolgáltunk, és többnyire vidéki területeken látogattuk meg a testvéreket. Az élet ezekben a falvakban különleges és időnként ijesztő nehézségek elé állított minket. Kis kunyhókban kellett aludnunk, ahol néha alig volt hely lefeküdni. Egy idő után már nem is számoltam, hányszor vertem be a fejemet az ajtófélfába. A fürdővizet patakokból és folyókból hoztuk. Esténként gyertyafénynél olvastunk, az ételt pedig faszénen készítettük. De mindezt egyáltalán nem bántuk. Azért jöttünk ide, hogy misszionáriusok legyünk, és ez misszionáriusélet volt a javából!

 A helyi testvérektől megtanultunk egy egyszerű igazságot, ami a mai napig élénken él bennünk. Nagyon fontos hálásnak lennünk minden olyan dologért, amit könnyen természetesnek vehetnénk, mint például az élelem, a víz, a ruházat vagy a hajlék (1Timóteusz 6:8). Ezeken felül minden más csak ráadás.

 Bár olyan nehézségeink nem voltak, mint Pál apostolnak, időnként úgy éreztük, hogy a hitünk és a kitartásunk próba alá kerül. Gyakran olyan utakon kellett közlekednünk, amelyek borzasztó állapotban voltak, vagy amelyeket nem is nagyon lehetett útnak nevezni. Sokszor sziklás utakon zötykölődtünk. Volt, hogy elakadtunk a homokban, az esős évszakban pedig a sárba ragadtunk bele. Egyik nap csak 70 kilométert tudtunk megtenni, és 12-szer kellett kiásni az autót.

 Mindezek ellenére közelebb éreztük magunkat Jehovához, mint korábban bármikor. Megtanultuk, hogy ha rá támaszkodunk, akkor örömmel ki tudunk tartani, még akkor is, ha nem tudunk változtatni a helyzeten. Susanne alapvetően nem egy kalandvágyó típus. De a nehézségek ellenére sosem panaszkodott. Mindig szívesen emlékszünk vissza erre az időszakra. Boldogok voltunk, és rengeteget tanultunk.

 A Zaire-ban töltött éveink alatt többször is letartóztattak. Egyik alkalommal azzal vádoltak, hogy gyémántokkal kereskedek illegálisan. Mondanom sem kell, hogy mennyire megrémültünk! Ugyanakkor tudtuk, hogy ha Jehova azt szeretné, hogy folytassuk a megbízatásunkat, akkor segíteni fog, és így is tett.

 1981-ben meghívtak minket a kinshasai fiókhivatalba. Egy évvel korábban a munkánkat a hatóságok újra elismerték. A testvérek szerettek volna egy nagyobb fiókhivatalt építeni, és már meg is szerezték a telket. Aztán 1986 márciusában az elnök váratlanul aláírt egy rendeletet, amelyben betiltotta Jehova Tanúi munkáját. Az építkezés leállt, és a legtöbb misszionáriusnak el kellett hagynia az országot.

 Mi egy ideig még maradhattunk. Bár tudtuk, hogy folyamatosan megfigyelnek bennünket, folytattuk a prédikálást. Óvatosak voltunk, ennek ellenére egy bibliatanulmányozás közben letartóztattak. Egy tömlöcszerű helyiségbe vittek, amely zsúfolásig volt rabokkal. Meleg volt és sötét, a levegő áporodott és büdös. Csak egy aprócska kis nyílás volt a fal tetején, ahonnan bejöhetett valamennyi fény és levegő. Néhány rab megfogott, és odavitt az önjelölt főnökükhöz.

– Énekeld el a nemzeti himnuszt! – parancsolta.

– Én azt nem ismerem – válaszoltam.

– Akkor énekeld el a saját országod himnuszát!

– Azt sem ismerem – feleltem neki.

Erre büntetésül majdnem egy órára a falhoz állítottak. Végül a testvéreknek sikerült elérniük, hogy szabadon engedjenek.

 Úgy tűnt, hogy a helyzet sajnos nem lesz jobb az országban, és nem sokkal később áthelyeztek minket Zambiába. Megkönnyebbülve, de szomorúan léptük át a határt. 18 évig szolgálhattunk együtt más misszionáriusokkal és a helyi testvérekkel. Bár sok nehézséget éltünk át, Jehova végig velünk volt. Megtanultunk szuahéliül és franciául, és Susanne egy kicsit lingalául is. Sok örömünk volt a szolgálatban, és több mint 130 embernek segíthettünk eljutni a keresztelkedésig. Nagyon jó arra gondolni, hogy egy kicsit mi is hozzájárulhattunk a növekedéshez. És milyen sokan jöttek az igazsághoz! 1993-ban a legfelsőbb bíróság visszavonta az 1986-os korlátozást. Jelenleg több mint 240 000 hírnök szolgál Kongóban.

 Mióta Zambiában szolgálunk, épült egy új fiókhivatal, amit később ki is bővítettek. Jelenleg több mint háromszor annyi hírnök van az országban, mint amikor 1987-ben megérkeztünk.

 Mi lett azzal a fiatal testvérrel, akiről azt gondolták, hogy egy hónapig sem fogja bírni az úttörőszolgálatot? Jehova áldásával és a drága feleségem támogatásával eddig 65 boldog évet tölthettem el a teljes idejű szolgálatban, és ez idő alatt megízleltem és láttam, hogy Jehova jó (Zsoltárok 34:8).

 Mindezt nem azért élhettük át, mintha különlegesek lennénk. Egyszerűen megpróbáltuk a tőlünk telhető legjobbat adni Jehovának, és megtartani, amit az önátadásunkkor ígértünk neki. Bízunk abban, hogy Jehova továbbra is támogatni fog bennünket, és segít, hogy soha ne hátráljunk meg, hanem szilárd legyen a hitünk, és életben maradjunk (Héberek 10:39).

 Nézd meg ezt a videót: Dayrell és Susanne Sharp: Megígértük Jehovának, hogy teljes lélekkel szolgáljuk.