Osman a feleségével és a lányával épp közterületen tanúskodott egy állvánnyal egy temető közelében Chilében. Egy nagy gyászmenet érkezett, melynek tagjai hangosan zenéltek. A gyászmenetből néhányan összekeverték Osmant az evangélikus lelkipásztorukkal. Odamentek hozzá, megölelték, és ezt mondták neki: „Tisztelendő úr, köszönjük, hogy időben jött! Számítottunk önre!”

 Osman próbálta elmagyarázni nekik, hogy nem ő a lelkipásztor, de a zene olyan hangos volt, hogy nem hallották őt. Pár perccel azután, hogy a gyászmenet tagjai bementek a temetőbe, néhányan visszajöttek, és ezt mondták Osmannak: „Tisztelendő úr! Mindannyian önt várjuk!”

 Miután a zene elhalkult, Osman végre el tudta mondani, hogy ki is ő, és miért áll ott. A gyászolók nagyon mérgesek lettek a lelkipásztorra, amiért nem jött el. Végül megkérdezték Osmantól, hogy mondana-e ő néhány szót a Bibliából. Osman beleegyezett.

 Míg odaértek a sírhoz, Osman próbált minél többet megtudni az elhunytról, és kigondolt néhány bibliaverset, melyet kiemelhet. A sírnál bemutatkozott a tömegnek, és elmondta, hogy Jehova Tanújaként egy jó hírről beszél az embereknek.

 Aztán a Jelenések 21:3, 4-et és a János 5:28, 29-et felhasználva elmagyarázta, hogy Isten sosem akarta, hogy az emberek meghaljanak. Arról is beszélt, hogy Isten nemsokára feltámasztja a halottakat, és lehetőségük lesz örökké élni a földön. A végén sokan megölelték, és megköszönték neki, hogy elmondta „Jehova üzenetét”. Osman ezután visszament az állványhoz.

 A temetés után a gyászolók közül néhányan odamentek Osmanékhoz, és kérdezgették őket a Bibliáról. Hosszasan beszélgettek, és majdnem az összes kiadványt elvitték az állványról.