Az édesapám, John Mills 1913-ban New Yorkban keresztelkedett meg 25 évesen. Russell testvér tartotta a keresztelkedési beszédet. Nem sokkal ezután apa Trinidadra költözött, és feleségül vette Constance Farmert, egy lelkes Bibliakutatót. Apa egy ideig segített a barátjának, William R. Brown testvérnek „A teremtés története képekben” című film vetítésein. Aztán Brownék 1923-ban Nyugat-Afrikába kaptak kinevezést, a szüleim pedig Trinidadon maradtak. Apa és anya mindketten égi reménységet tápláltak magukban.

A szüleimnek kilenc gyermeke született, öt fiú és négy lány. Az elsőt Rutherfordnak nevezték el a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke után. Én 1922. december 30-án jöttem világra, és Clayton J. Woodworth után kaptam a nevem, aki az Aranykorszak (most Ébredjetek!) szerkesztője volt. A szüleink mindegyikünknek biztosították az alapfokú oktatást, de még nagyobb hangsúlyt fektettek a szellemi célokra. Anya különösen meggyőzően tudott érvelni a Szentírásból, apa pedig szeretett bibliai történeteket mesélni, amelyeket teljes átéléssel adott elő.

Az erőfeszítéseik sikerrel jártak. Én és két öcsém részt vehettünk a Gileád-iskolán. Három húgom pedig sok éven át úttörőzött Trinidad és Tobagóban. A szüleink tanításának és kitűnő példájának köszönhetően mi, gyerekek „Jehova házában [lettünk] elültetve”. A bátorításuk pedig hozzájárult, hogy ott is maradjunk, és hogy „Istenünk udvaraiban [virágozzunk]” (Zsolt 92:13).

Az otthonunk a prédikálómunka központja lett. Összegyűltek nálunk az úttörők, és gyakran meséltek George Young testvérről, egy kanadai misszionáriusról, aki Trinidadra látogatott. A szüleim szívesen idézték fel azt is,  amikor együtt szolgáltak Brownékkal, akik akkoriban már Nyugat-Afrikában éltek. Mindez arra indított, hogy már tízéves koromban részt vegyek a szántóföldi szolgálatban.

Akkoriban elég szókimondóak voltak a folyóirataink, és leleplezték a hamis vallást, a kapzsi kereskedelmi rendszert és a korrupt politikát. Emiatt 1936-ban a papság rávette Trinidad kormányzóját, hogy betiltsa az összes kiadványunkat. Mi ezeket elrejtettük, és továbbra is terjesztettük, amíg ki nem fogytak a készleteink. Gyalogos és biciklis felvonulásokat tartottunk, amelyeknél plakátokat használtunk, és szórólapokat osztogattunk. Tunapunából indulva hangszórós autóval hirdettük a jó hírt Trinidad legfélreesőbb részein is. Roppant izgalmas volt! Ezek az élmények arra indítottak, hogy 16 évesen megkeresztelkedjek.

A gazdag családi örökségem és az élvezetes szolgálat elültette bennem a vágyat, hogy misszionárius legyek. Akkor is ez a cél lebegett előttem, amikor 1944-ben Arubára költöztem, és csatlakoztam Edmund W. Cummings testvérhez. Nagyon örültünk, hogy 1945-ben tízen is eljöttek az emlékünnepre. A következő évben létrejött a szigeten az első gyülekezet.

Nem sokkal később a munkahelyemen beszéltem az igazságról a kolléganőmnek, Oris Williamsnek. Oris hevesen védelmezte azokat a tanításokat, amelyekben hitt. De aztán tanulmányozni kezdett, és így megismerte, mit tanít valójában Isten Szava. 1947. január 5-én megkeresztelkedett. Idővel egymásba szerettünk és összeházasodtunk. 1950 novemberében Oris elkezdte az úttörőszolgálatot. A házasság új színt vitt az életembe.

1955-ben meghívtak minket a Gileád-iskola 27. osztályába. Orisszal igyekeztünk felkészülni az új megbízatásra, úgyhogy eljöttünk a munkahelyünkről, eladtuk az otthonunkat és a javainkat, és búcsút intettünk Arubának. 1956. július 29-én volt a diplomaosztó, és Nigériába kaptuk a kinevezést.

Oris így emlékezett vissza: „Jehova szelleme bárkinek tud segíteni, hogy alkalmazkodjon a misszionáriusi élet kihívásaihoz. A férjemmel ellentétben én sohasem vágytam erre a szolgálatra. Szívesebben maradtam volna otthon, hogy gyermekeket neveljek. De amikor felismertem, hogy mennyire sürgős hirdetni a jó hírt, átértékeltem a dolgokat. Mire a Gileádon kapott képzés végére értünk, készen álltam, hogy misszionáriusként prédikáljak. Worth Thornton, aki Knorr testvérrel dolgozott, elkísért minket a Queen Mary óceánjáróhoz. A búcsúzáskor elmondta, hogy a Bételben fogunk szolgálni. »Jaj, ne!« – sóhajtottam. De gyorsan sikerült alkalmazkodnom, és megszerettem a Bételt, ahol sokféle munkával bíztak meg. Szeretem az embereket, ezért nagyon élveztem, amikor recepciós voltam, mivel így számos nigériai testvérrel találkoztam. Sokuk piszkosan, fáradtan, éhesen és szomjasan érkezett. Nagy kiváltság volt kiszolgálni és vigasztalni őket. Minden feladat a szent szolgálat része volt, és ez a tudat örömet és megelégedettséget adott.” Igen, minden megbízatásunkat boldogan láttuk el.

1961-ben otthon, Trinidadon egy családi összejövetelen Brown testvér mesélt az afrikai élményeiről. Aztán én is beszámoltam a Nigériában tapasztalható növekedésről. Brown testvér kedvesen átölelt, és ezt mondta apunak: „Johnny, te sosem jutottál el Afrikába, de Woodworthnek sikerült!” Apa erre így szólt hozzám: „Csak így tovább, Worth! Csak így tovább!” A bátorítás ezektől a hűséges veteránoktól megerősítette az elhatározásomat, hogy kitartok a szolgálatban.

1962-ben az a kiváltság ért, hogy további képzést kaptam a Gileád-iskola 37. osztályában, egy tíz hónapos oktatáson. Wilfred Gooch, a nigériai fiókhivatal-felvigyázó meghívást kapott a 38. osztályba, és utána  Angliába küldték. Én vettem át tőle a Bétel felvigyázását. Brown testvér példáját követve sokat utaztam az országban, így megismertem és megszerettem a drága testvéreimet. Noha sokuk nélkülözött olyan javakat, amelyek hétköznapinak számítanak a fejlettebb országokban, az örömük és megelégedettségük bizonyította, hogy nem a pénz vagy az anyagiak teszik tartalmassá az életet. Felüdítő volt látni, hogy a nehéz körülmények ellenére a testvérek milyen tiszták, rendezettek és méltóságteljesek az összejöveteleken. A kongresszusokra sokan teherautókon vagy nyitott oldalú buszokon érkeztek. Sok ilyen járműre valamilyen frappáns szöveg volt felírva. Az egyik például így szólt: „Apró cseppekből lesz a hatalmas óceán.”

És milyen igaz! Minden kis erőfeszítés számít; mi is megtettük, amit tudtunk. 1974-re az Egyesült Államok után Nigéria lett a következő ország, ahol elértük a 100 000-es hírnökszámot. A munka igazán virágzott!

Eközben 1967 és ’70 között polgárháború dúlt. A Niger túlpartján, a biafrai oldalon a testvérek hónapokig el voltak vágva a fiókhivataltól. Mindenképpen el kellett juttatnunk hozzájuk a szellemi táplálékot. Ahogy a bevezetőben említettem, többször is átkeltünk a folyón, bízva abban, hogy Jehova meghallgatja az imáinkat.

Még élénken emlékszem ezekre a kockázatos utakra. Mániákusan lövöldöző katonák, fertőzések és más veszélyek leselkedtek ránk. Ha sikeresen átjutottunk a gyanakvó kormánykatonákon, még félelmetesebb dolgok vártak ránk a körülzárt biafrai oldalon. Egyszer éjjel, kenuval keltem át Asabából Onitshába, ahonnan Enuguba mentem, hogy bátorítsam az ott szolgáló véneket. Egy másik alkalommal Abában látogattuk meg a felvigyázókat, ahol tilos volt este lámpát gyújtani. Port Harcourtban az összejövetelünket hirtelen be kellett fejeznünk imával, amikor a város szélén a kormányerők áthatoltak a biafrai védelmi vonalon.

Az ilyen látogatások létfontosságúak voltak, mivel Jehova szerető törődéséről biztosították a drága testvéreinket. Arra is nagy szükségük volt, hogy időszerű útmutatást kapjanak a semlegességgel és az egységük megőrzésével kapcsolatban. A nigériai testvérek sikeresen átvészelték ezt a szörnyű időszakot. A szeretetük legyőzte a törzsek közötti gyűlöletet, és így meg tudták őrizni a keresztényi egységüket. Nagy megtiszteltetés, hogy támogathattam őket ezekben a vészterhes időkben.

1969-ben a New York-i Yankee Stadionban rendezték meg a „Béke a földön” jeligéjű nemzetközi kongresszust. Milton G. Henschel testvér volt a kongresszuselnök, és én sokat tanultam tőle a segítőjeként. Ez jól jött, ugyanis 1970-ben nemzetközi kongresszust tartottunk „Jóakarat emberei” jeligével Nigériában, Lagosban. Egyértelmű volt, hogy csak Jehova támogatásának köszönhetően tudtuk megszervezni ezt az eseményt ilyen rövid idővel a polgárháború után. Rekordméretű rendezvény volt: 17 nyelven tartották meg a programokat, és 121 128-an voltak jelen. Azt hiszem, soha nem voltam olyan elfoglalt, mint amikor ezt a kongresszust szerveztük. Knorr és Henschel testvér, valamint a küldöttek, akik charterjáratokon érkeztek az Egyesült Államokból és Angliából, az egyik legnagyobb keresztelkedésnek lehettek tanúi, amelyre valaha is sor került i. sz. 33 pünkösdje óta: 3775-en csatlakoztak Jehova népéhez. A növekedés robbanásszerű volt!

A Nigériában töltött több mint 30 év alatt időnként lehetőségem volt utazófelvigyázóként szolgálni, valamint zónafelvigyázói látogatásokat tenni szerte Nyugat-Afrikában. A misszionáriusok nagyon értékelték a személyes törődést és bátorítást. Annyira örültem, hogy éreztethetem velük, hogy nincsenek elfelejtve! Az évek alatt megtanultam, hogy nagyon fontos egyénenként odafigyelni a testvérekre ahhoz, hogy örömmel tudjanak szolgálni, és hogy Jehova szervezete erős és egységes maradjon.

 Jehovának köszönhetjük, hogy meg tudtunk küzdeni a polgárháború okozta gondokkal és a betegségekkel. Az ő áldása mindig nyilvánvaló volt. Oris ezt így látta:

„Mindketten többször is elkaptuk a maláriát. Egyszer Worth eszméletlen állapotban került egy lagosi kórházba. Azt mondták, nem biztos, hogy túléli, mégis életben maradt! Amikor magához tért, prédikált Isten királyságáról az ápolójának. Később együtt látogattuk újra ezt a férfit. Elfogadta az igazságot, és felvigyázó lett Abában. Én is sokaknak tudtam segíteni, köztük hithű muszlimoknak is, hogy Jehova önátadott szolgáivá váljanak. Igazi ajándék volt, hogy megismertük és megkedveltük a nigériai embereket, a kultúrájukat, a szokásaikat és a nyelvüket.”

Igen, ez is egy fontos tanulság: úgy tudtuk örömmel ellátni a külföldi megbízatásunkat, hogy megszerettük a hittestvéreinket, akármennyire is más volt a kultúrájuk, mint a miénk.

A nigériai Bétel-szolgálat után 1987-ben új megbízatást kaptunk: a karib-tengeri St. Lucia-szigetre küldtek minket misszionáriusokként. Nagyon kellemes volt ez a változás, de új kihívásokat is tartogatott. Afrikában egy férfinak gyakran több felesége is volt, St. Lucián viszont a párok csak együtt éltek anélkül, hogy törvényesen összeházasodtak volna. Isten Szava mégis arra indította számos bibliatanulmányozónkat, hogy megtegye a szükséges változtatásokat az életében.

Mivel a korunk előrehaladtával fogyott az erőnk, 2005-ben a vezetőtestület kedvesen a brooklyni főhivatalba helyezett át minket. Sajnos 2015-ben Orist legyőzte a nagy ellenség, a halál. Leírhatatlan, hogy mennyire hiányzik. Még mindig nap mint nap hálát adok érte Jehovának. Nagyszerű társ volt, egy szeretetteljes és szeretnivaló feleség. Kincsnek tartom az együtt megélt 68 évet. Megtanultuk, hogy a boldogság kulcsa a házasságban és a gyülekezetben is az, hogy tiszteljük a főséget, legyünk megbocsátók, maradjunk alázatosak, és teremjük meg a szellem gyümölcsét.

Amikor fennállt a veszélye, hogy letörnek minket a csalódások, és úrrá lesz rajtunk az elkeseredettség, Jehovától kértünk segítséget, hogy továbbra is hibátlan áldozatot tudjunk neki bemutatni. A kiigazítások mindig a javunkra váltak, és tudjuk, hogy a legjobb dolgok még hátravannak! (Ézs 60:17; 2Kor 13:11).

Jehova megáldotta Trinidad és Tobagóban a szüleim és mások munkáját, úgyhogy a legfrissebb jelentés szerint 9892-en gyakorolják az igaz imádatot. Arubán is sokan segítettek megerősíteni az első gyülekezetet, amelybe egykor én is tartoztam. Így most 14 virágzó gyülekezet van a szigeten. Ami Nigériát illeti, a hírnökök száma 381 398-ra duzzadt. St. Lucián pedig 783-an támogatják Jehova királyságát.

Már a 90-es éveimet taposom. A Zsoltárok 92:14 ezt mondja azokról, akik Jehova házában vannak elültetve: „Még időskorukban is virulnak, életerősek és üdék maradnak”. Őszintén hálás vagyok Jehovának, hogy csodás életem lehetett a szolgálatában. Az értékes keresztényi örökségem arra ösztönzött, hogy szívvel-lélekkel szolgáljam őt. Jehova pedig az odaadó szeretetéből fakadóan megengedte, hogy az „udvaraiban [virágozzak]” (Zsolt 92:13).